Tünemények
szerző: Vajda János
Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklő légen át,
Vonulni egy különös madarat
Minőt nem látott még ez ég alatt.
Jó ismerőse mind amennyi van
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.
De ezt az egyet - ezt nem látta még.
Sovány kiváncsin lesi, várja rég,
Hogyha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.
És várja, várja sok, sok ideig,
Mig maga is beléöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
- Az a madár többé meg nem jelen.
Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.
*
A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték...
Halhatlanok birája az idő.
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi ő,
Ha elmerültek hosszu századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...