Tünődés
| Tünődés szerző: Arany László |
Virasztok árva lámpa mellett,
Olyan nyomasztó a lehellet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zajja
S a „honfiság" lármás zsivajja
Tompult morajba vész.
Mily felfuvott, önhitt dicsekvés,
Kótya-vetye, konczon-veszekvés,
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az időre várni,
S mit szánk, szemünk meg bir kivánni,
Mind kell, egyszerre, ma.
Remény, öröm jelzője-e ez? —
Oh félek: inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén
Már csak nehány perczet remélvén
Élvbe dől — s elsülyed.
S mindezt a költő némán lássa?
Nem volna-e szent hívatása
Mellt szegni ellenök:
„Megállj! Korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniök . . ."
Hajh, volt — alig egy emberöltő —
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölté égi hívatását,
És tisztelék olymp varázsát,
És meghallgattatott.
Oh ti dicsők, kik telve hittel,
Haladtatok szent ihletettel
Az ifjodás terén:
Az éj-homályból fölverétek
Régi dicsőségünk' — s tiétek
Volt a legszebb remény.
Aztán te, pezsgés nemzedéke!
Dalodban harczok lángja ége,
Mely gyujt, hol megjelen :
Buzditva mást, csatára kelni,
Ágyúk zajában énekelni!
— Tied volt a jelen.
De sőt ti is, kik tört reménynyel
Küzködtetek tiranni kénynyel,
Viselve lánczait:
Tudtátok él, bár csendbe némult
A nemzet, s a megélt dicső mult
Volt a jövőre : hit.
Volt czélotok, mely vont előre;
Szent küzdelem a költő bére;
S ha zenge ajkatok,
Akár csatán, veszélybe híva,
Akár rablánczon, rejtve, tiltva:
Egy nemzet hallgatott.
S megértett és figyelt reátok,
Veletek érze, ti valátok
Testében az ideg.
Mily pálya : így magasbra törni,
Vagy a kétségb'esést kiölni,
S táplálni a hitet.
Ma álmainknak ime vége. —
Ha felvillan multunk emléke,
Fáj tőle a jelen:
Fáj a dics, a mit elfed a múlt,
Fáj a viszály, mely im' megújult
S megújul szüntelen.
Nem áll magasztos czél előttünk,
Mint szétriadt nyáj tépelődünk,
Megrezzent bármi nesz.
A holnap is már fél-sötétség,
Lépnénk, de visszatart a kétség,—
A tett aggályba vesz.
És a költő buzdíthat-é mást?
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-é reményt?
Futók ösvényét hogy' jelölje,
Az égi láng eltünt előle,
Nem lát semmerre fényt.
S ha szólna is tán — hangja elhal :
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon hisz, s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
„Eladtad a hazát!”
S átok, gyanú, gúny égve terjed, —
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha:
A vész-ütött törzs igy kiépül? —
Igen, fattyusarj nő tövébül,
A fa, félek, soha.