Túl az Óperencián
szerző: Kosztolányi Dezső
A régi magyar népképzelet beszél az Óperenciás-tengerről. Ez a tenger körülbelül a valóság határa. Körülbelül a magyar határ. Ezen a határon innen van minden, ami megszokott, ami nem feltűnő, amin a szem nem akad meg. Túl pedig minden, ami rendkívüli. Itt látni csodákat, a mézzel folyó folyókat és a sárkányokat. Aki magyar valaha külföldön járt ─ talán egy hadjáratban ─, az úgy érezte, hogy a világ végére ért, ahonnan le lehet lógatni lábunkat, a semmiségbe.
Most huszárjaink már az Óperencián túl repülnek kevély lovaikon, és bakáink is erősen masíroznak az Óperencia felé. Mit látnak ezen a vén, babonás muszka földön? Térdig gázoltak a sárban, a homokban, a nedves gazban, de már arról van szó a haditudósításokban, hogy az aranyban is térdig gázoltak. Találkoztak ismeretlen népekkel, amelyeket a cárizmus kancsukája az orosz hadseregbe kényszerített. A határon feltűntek turkomán és cserkesz lovasok, törpe, poroszkáló lovakon. Köztük volt több cserkesz főúr, akiket sikerült elfogniok. Maguk a főurak is zömökök, hosszú-hosszú ősz szakállat viseltek, szemükben a mesebeli emberek sunyi nézése, lábukon ropogós, friss sárga csizma, mellükön érdemjelek, ruhájukon gazdag sujtások, tiszta aranyból, a kardjuk foglalatja arany és ezüst, markolatját pedig vagyont érő drágagyöngyök rakják ki. Amikor a huszárok a magyar táborba hajtották őket, mindenkinek elállt a szeme-szája a gazdag zsákmány láttán. Ezek az urak még a középkorból valók voltak, fringiájukkal, gyöngyös csiricsáréjukkal, mint maga a barbár cárizmus. Velük szemben egységesen feszül a mi hadseregünk, amely levetette a régi sallangokat, s a zöld mező, a szürke sziklák színeit vette magára. Most ez a hadsereg, mint keménnyé kovácsolt ércgyűrű szorongatja a szétzüllő muszka haderőt, beláthatatlan területen víjja a világtörténelem legnagyobb csatáját, amelynek eldőltét felajzott idegekkel, reszkető szívvel várjuk. Ez a csata az életünk próbája. Minden jel azonban arra mutat, hogy a diadal miénk, a riadt muszkák a lázat okozó mocsarakban toccsannak, a mi katonáink pedig átgázolnak a mérges ködökön, a csaló ingoványokon, az Óperencián, s kinyílik előttük a győzelem világa, amelyet még földi halandó sohasem látott.
Itt még sok csoda vár rájuk. Nemcsak a németek találkoznak majd fajtestvéreikkel, az orosz földön élő germánokkal, de a magyar baka is káprázó szemmel látja, hogy itt olyan népek laknak, amelyek vele ─ szegről-végről ─ rokonok. Régóta elszakadtak tőlük. Ma már csak a nyelvészek tartják velük az atyafiságot. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, a szemük picinnyé, vakondokszerűvé zsugorodott. De a szegény vogulok és votjákok házai hasonlítanak még a magyar paraszti kunyhóhoz.
A kirgiz pusztán pedig látni gémeskutat, akárcsak az Alföldön. Amikor majd a véletlen összehoz egy orosz mundérba bújtatott szegény rab finnt a szabad magyar huszárral, s a huszár vizet kér tőle, akkor a finn baka megérti a huszárt, mert az ő nyelvében is víz a víz. Ha a segítő kezét kívánja tőle, akkor nyújtja neki a kezét, ha vérről beszél, a messze fajtestvér a sebére néz, ha pedig a finn a hal-vacsorájára invitálja meg, akkor a huszár leül vele falatozni. Mert nyelveik még nem váltak el egymástól annyira, hogy a harctéren meg ne ismernék egymást. Szíveik úgyis egy ütemre dobognak. Mind a germán, mind az urál-altaji nép egyformán gyűlöli a moszkovita szellemet, s kívánja rendteremtő fegyvereink győzelmét.
Ez a hadjárat a csodák hadjárata. Már most is érezzük, a várakozás idegcsigázó izgalmában. Milyen meséket mondanak majd róla azok a vitézek, akik visszatérnek, milyen igaz regéket a rokon népek találkozásáról, amelyeknek egyszerre megoldódott a nyelvük, és milyen dalokat énekelnek arról a rohanásról, amely alatt most az egész földgolyó dübörög. Már vannak kedves harci dalaink. Ezeket azonban a hadba vonuló katonák éneklik. Még rajtuk van a fővárosi kultúra nyoma, akik írták, talán tudtak szabályokról-poétikáról, s vigyáztak arra, hogy a verssor egyenletesen peregjen. A visszatérők dalai lesznek a mi dalaink. Azok, amelyek szükségszerűen születtek, mint egy sóhajtás, amelyek a tábortűznél röppentek fel, amelyeket öt-hat falusi paraszt eszkábált össze, gyönyörű egésszé. Olyanforma versre gondolunk, mint amilyen 1866-ban keletkezett, a Milánóban táborozó magyar bakák száján, a majlandi harminckét toronyról, meg arról az abonyi kettőről, amely szebb, ékesebb, édesebb a milánói kőcsipkézetnél. Az új dalban talán a fehér Moszkváról énekelnek. Sokáig hallani fogjuk ezeket a dalokat, ezeket a meséket, itthon, egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában. Minden szavát el kell hinnünk. Mert akik mesélik, azok az Óperencia határáról jöttek meg. Most már ott táboroztok, katonák. Farkasszemet néztek a mesebeli törpékkel, száz és száz regényes-furcsa néppel, s megnyergelitek a tüzetokádó sárkányokat. Csak tömjétek meg az iszákotokat is drágagyönggyel, s hozzatok haza mindnyájan legalább hetven zsák aranyat.