A lap feldolgozottságának foka

Történet egy gyógyszerészettan-hallgatóról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Történet egy gyógyszerészettan-hallgatóról
szerző: Csáth Géza

Kádár Lajos mint gyógyszerészettan-hallgató nem volt a legtehetségesebbek közül való. A tudományok nem érdekelték. A patikárosságra csupán a szappanok, parfümök, kozmetikai receptek csábították. A gyógyszerhatástant, a fizikát, a kémiát egyáltalán nem kedvelte, de nagy élvezettel főzte délutánonként a patikában a kenőcsöket, a szappanokat, gyártotta a pirulákat és illatszereket. Magas, jó modorú fiú volt, az asszonyok szívesen elbeszélgettek vele, ha mosolyogva és diszkréten kihallgatta őket, hogy miféle bajok vannak az arcbőr ráncosodása, megdurvulása vagy a kezek fehérsége körül.

De Kádár Lajos nemcsak a mesterségének eme technikai részét értette kitűnően. Nem merült ki a tudománya azzal, hogy gyönyörű emulziókat, tinktúrákat, filtrátumokat készített, hanem a szerelem kisebb-nagyobb elaborációiban is hivatottságot árult el. Határozottan szép fiú volt, és ha szombat délutánonként kiöltözött, és más patikák ismerős gyakornokaival együtt kávéházba ment mulatni vagy sétált: okvetlenül föltűnt az asszonyoknak és leányoknak. Sokan utána is fordultak. Rózsás gyerekarcán jókedvű mosoly ült, és kis bajusza huncutul kunkorodott föl a bajuszpedrő célszerű használata következtében.

De hiába fordultak utána, Kádár Lajost nem érdekelték fehér leányok és férjes asszonyok, ő kizárólag rossz nők után járt. Igen sokat ismert közülük: kis noteszében csupa ilyen címek voltak: Irma, Magyar utca 12., Aranka, Királyi Pál utca 7., Irén, Nap utca 8., Mary, Pál utca 5. Kimenőnapjain azután Kádár Lajos hármat-négyet is fölkeresett közülök. Szerette a gyönyört, gondolkodás nélkül pazarolta azt, amivel az anyatermészet őt bőkezűen ellátta.

Családjában a férfiakat általában jellemezte ez a nemtörődöm gavalléria, mohóság és élvvágy. Nagyapja mint patikárossegéd harmincéves koráig lakott Pesten, és az akkori Irmák, Irének és Arankák között mindvégig sűrűn látott vendég volt. Lajos tudta ezt, és szépnek találta a családjának a múltját, és poétikusnak tartotta a miliőt, amelyben kimenőit eltöltötte. Függönyös kis fészekben, amely arcképekkel, régi fametszetekkel van tele... a levegőben parfümillat terjeng halkan... egy piros papucsokba és színes selyemköntösbe bújt szép hangú, édes szemű, rossz leány szobájában. Szép hangja és szép szeme volt mindegyiknek; ilyeneket keresett, ilyenek érdekelték.

Ölelte, csókolta őket nemcsak a karjaival és nemcsak a szájával, hanem az egész lelkével. Ha a patikában nem volt éppen sürgős dolga, és egy pillanatnyira pihenhetett - behunyta a szemeit, és gondolatban sorra ölelte: Irmát, Arankát és Irént. Orvosok állítják - akik értenek a dologhoz -, hogy ez nagyon veszedelmes, és az ilyen ölelkezés százszor inkább ártalmas, mint ha valójában megtörtént volna.

A gyógyszerészek három esztendeig tanulnak. Egy hétre egy kimenő esik, egy évre ötvenkettő, három évre százötvenhat. Számra nézve tehát nem sok. Kegyetlen elgondolni is, hogy szegény Lajos a századik kimenőjén alig volt túl, amikor reszketni kezdtek a kezei, és a lábát járás közben dobálta.

Megvizsgálták a klinikán, adtak neki orvosságot, mondták, hogy jöjjön el megint. De ezt csak úgy formaképpen tették.

Ő maga is kezdte érezni, hogy nagy bajok vannak. Álmatlanság kínozta, napközben nem volt többé eleven, a mosoly és pirosság eltűnt az arcáról.

A legközelebbi kimenőnapon pedig nem ment a leányismerőseihez, hanem beült szegény, szomorú nehéz fejjel, a Múzeum-könyvtárba, és utánaolvasott vastag orvosi könyvekben, hogy mi baja. Nem kellett neki soká olvasni, egy óra múlva tudta. Nagyon elszomorodott, majdnem sírva fakadt. Visszaadta a könyvet, és elment. Megpróbálta az utcán kihúzni magát, könnyen, ruganyosan járni, de nemigen sikerült. Azután bement a Magyar utcába; Irma lakott ottan. Nyakába ugrott a fiúnak, amikor belépett, de Lajos igen komoly volt, helyet foglalt, s így szólt:

- Kedves Irma. Kénytelen vagyok veled tudatni, hogy többé nem jövök hozzád. Alighanem nemsokára meg kell halnom, fiatalembernél az ilyen betegség igen rossz. Majd nézd meg, hogy hogyan járok. Szóval nem jövök többet. De még a búcsúvizitet akartam nálad tenni, azt hiszem, ezt te is illendőnek tartod... - Irma kérdezősködni akart, nemigen értette a beszédet, mert Lajos kissé zavartan beszélt, de a fiú elbúcsúzott, azt mondta, hogy még sok látogatást kell tennie, és szeretné még ma mindet lerázni.

Szemlét tartott a jegyzőkönyvében, és azután elment Arankához, Királyi Pál utca 7. szám alá, ott is leült.

- Kedves Aranka, eljöttem magához tudatni... - és elmondta körülbelül ugyanazt, amit Irmánál, azzal a különbséggel, hogy itt magázta a leányt, mert szokása volt egyiket tegezni, másikat magázni, és nemcsak úgy találomra, hanem mindig bizonyos okból. Így járta végig a leányokat, még aznap estig mind a tízet vagy tizenkettőt. Igen elegánsan viselkedett, a hangja nyugodt és száraz volt, nem engedett kérdezősködni.

Csak akkor történt majdnem baj, amikor Irén, aki a Nap utcában lakott, sírni kezdett, ez az egy lány tudniillik szívére vette a dolgot, és zokogva magát is okolta a bajért.

Innen igazán elsietett Lajos, és azután csak egyenesen hazament a patikába. Levetette a szép ruháját, és odaállt dolgozni a receptúra mellé. - Mi az, Kádár, hogy maga mama nem maradt ki tizenegyig - kérdezte a principálisa.

- Nincsen kedvem - mondta Lajos, és belefogott egy digitáliszfőzet készítésébe.


Az egész, amit itt elbeszéltem, nem mostanában történt, hanem régen, vagy hetven-nyolcvan év előtt. Azóta már se Lajos, se Aranka, se Irén, se Irma nincsenek életben. És az utcákat is, azt hiszem, akkor még másképp hítták.