Történelem
| Történelem szerző: Bálint György |
A tizenhatodik század az ablakkal szemközti falon terül el, példásan rendezett polcokon, ízléses kötésben. Nem foglalja el a teljes falat, az alsóbb polcokra átnyúlik a tizenhetedik század, a szomszéd szobából. Csend és békesség van itt, módszer és szabályosság. 1645 után 1646 következik, előtte pedig 1644 áll, pontosan úgy, mint a történelemben. Az „úgy, mint” egyébként talán fölösleges is, mert ez itt, a jelek szerint, maga a történelem, végig az egész emeleten, a folyosókat is beleértve. Minden délután öt óráig tekinthető meg a történelem a sienai levéltárban, a Piccolomini-palotában, mely, ha jól emlékszem, a tizenötödik században épült.
*
Minden írást összegyűjtöttek itt, ami Siena köz- és magánembereire vonatkozott, a népvándorlástól a népszövetségig. Szorgalmas gyűjtők voltak, és bő anyaguk akadt, Siena kezdettől fogva magas kultúrfokon állt, és már a korai középkorból származó írások is fejlett ingatlanügyletekről tanúskodnak. A levéltár legrégebbi okmánya, szép és olvashatatlan kilencedik századbeli kacskaringóival – a mellékelt magyarázó szöveg szerint – egy szerzetesrend bonyolult telek- és földbirtokügyét örökíti meg. A többi, későbbi okirat jó része is hasonló tárgyú. Gótikus kötbérmegállapodások, kora reneszánsz bevételi naplók, cinquecento adóslevelek és barokk főkönyvek vannak itt szép számmal. Aki a művészetek fejlődését igazán meg akarja érteni, annak el kellene olvasnia ezeket az aktákat. Az a gyanúm, hogy előbb voltak a reneszánsz hitelüzletek, és csak aztán jöttek a kupolák és oszlopsorok.
Vannak, persze, másféle írások is. Van egy Dante-szoba, ahol bemutatják a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom hőseire vonatkozó okmányokat. Minden írás mellett, gondos gépírással, a vonatkozó idézet Dantéból. A Pokol-ból előnyösen ismert hűbéruraknak és politikusoknak halotti bizonyítványait látjuk itt. Egy másik teremben, feltűnő helyen: Boccaccio végrendelete. Végtelenül sok apró, cirádás kódex-betű. Milyen izgalommal olvasták valamikor a Dekameron írójának unokaöccsei, és feltűnő, hogy milyen kevés izgalommal olvasom én. Rám a Dekameron-t hagyta Boccaccio, és végrendelkezésének többi része kevéssé érdekel.
Az egyik oldalfolyosón újabbkori okmányok vannak. Napóleon egy kinevező irata tűnik fel szerényen. Nyomtatott blanketta, a császár csak a nevet és a dátumot írta bele, aztán aláírta, hatalmas, lendületes N-nel. Mindez pedig 1810 szeptemberében történt, Lille-ben. „Napóleon, Isten kegyelméből a franciák császára, Olaszország királya stb.” E címek kevéssé jellemzőek. Hiszen annyian uralkodtak már a franciák és az olaszok fölött. Azt hiszem, a lényeg a „stb.”-ben lehet. Zsenialitás, cinizmus, forradalom, harc egy áporodott világrend ellen – mindez a hivatalos papíron egyszerűen és szárazon „stb.”.
És egyáltalában minden végtelenül leegyszerűsödik ezekben a termekben, ahol a történelem lakik. Mennyi élet gomolygott a földnek ezen a pontján ezer év alatt, mennyi születés, halál, betegség, rablás, szerelem, kivégzés, előléptetés, üzlet, reménykedés, elkeseredés, találmány, gondolat, háború, építés, kizsákmányolás és lázadás – és az életnek ez az egész, dús zűrzavara itt sorakozik most, példás rendben, a polcokon, és a legnagyobb egyéni és tömegválságok is elférnek egy-egy száraz stb.-ben. Íme – gondoltam pátosszal –, íme, ez az egész, ez maradt a történelemből.
Aztán lementünk a térre.
*
Ez a legszebb olasz tér, a Campo, talán szebb még a Szent Márk terénél is. Óriási, zárt félkörben állnak a tompavörös és sárgás gót és kora reneszánsz paloták. Simára koptatott kövein nem járhatnak az autók: csak megkerülhetik ezt a teret. Komoly, hűvös, ünnepélyes ez a hely, és mégis egyszerű. Kemény és dísztelen, mint egy sziklás hegyvidék.
Meredek lépcsőkön, alacsony boltívek alatt, váratlanul lép ki az idegen a térre. Ez is múlt itt, ez is történelem, mint fent az akták; de itt emberek élnek. Sok száz ember tolong a boltívek alatt, az ódon házak előtt és a közeli hegy-völgy sikátorokban. Itt is, mint olyan sok helyen, szegények laknak. Színtelen, kopár élet zajlik itt, és a gót vágású ablakokon át belátni a rozzant konyhákba, melyekben mai munkásasszonyok mosogatnak.
Ingujjban jönnek ki az emberek estefelé a műhelyekből, és kiülnek az apró bárok elé. Nehéz életükről beszélgetnek a gótikával szemközt, és arról, hogy megint csökkent a munkabér. Itt folytatódik tehát a polcokra sorakoztatott élet, a bebalzsamozott múlt. Nem volt igazam az előbb – gondoltam most –, nem a levéltárban van a történelem, hanem itt. Nem az akták maradtak meg a történelemből, hanem ezek az emberek, a tömegek örök hullámverése. Életük, küzdelmük, filléres kenyérgondjuk erősebb és nagyobb a sok ezer kötetes múltnál. Izmos vállukon, üres zsebükben hordozzák az időt, szüntelenül újjáteremtik az életet, a múltból szakadatlanul alakítják a jövőt. Ők a történelem.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!