Töredéke egy levélnek

Töredéke egy levélnek szerző: Kis János

   Szomszédink rá unván ama vas igára,
Mellyet a vakság tesz rabjai nyakára,
A gyász éjtszakából már régen felkeltek,
S dicső templomokat Musáknak emeltek.
Onnét hol Sequana hajt zúgó habokat,
Addig hol Néva lát kemény oroszokat,
Kémlő szemet akármellyfelé bocsátunk,
Mindenütt megújult szent Helicont látunk,
Mindenütt nemz az ész halhatlan munkákat,
A mesterség alkot bájoló formákat,
S az ifjuság siet, hogy feljülhaladja
Azokat, kiket szült Pericles századja.

   Honnét van, barátom, hogy csupán nemzetünk,
(Bátor a heroszok honjában születünk)
Vágy olly restűl Phoebus szép borostyánjára,
Melly halandót emel istenek rangjára,
És kóstoltat vele tiszta öröm árját,
Égi ambrosiát, istenek nectárját?
Honnét van, hogy hazánk, a bőség kútfeje,
S minden szépségeknek termékeny mezeje,
Olly fösvényen termi ama virágokat,
Mellyek örökké fen tartják illatjokat?

   Felvisz néha Músám Pannon bús halmára[198]
Mellynek kipusztúlva áll régi szent vára.
Itt a régi nagyság oktató hantjain
Gyakran elmerűlök andalgás karjain.
Mikor elmém túl hat múlt idők éjjelin,
S elragadva késik eleink tettein:
Bámúlva ezt mondom: arra termettenek
A magyarok, elsők hogy mindig legyenek.
A szép virágzásból szép arany almákat
Várván, nagy ősöktől nagyobb unokákat:
Nyughatatlan vetem nyomunkra szememet,
De tündér reményem mint csalja szívemet!
Még sem mond igazat a csúfolók szája,
Hogy a magyarokban nincs isten szikrája:
Mert a mi sebet ejt, ugyan az írt is nyújt,
Dicső fáklyájával Clio új reményt gyújt,
Régi colossusa hogy ámbár lerogyott:
Még az épitőkből hazánk ki nem fogyott,
Hogy a melly nép nevel annyi csillagokat,
A tanácsban s hadban egyeránt nagyokat,
Az még a semmiség éjébe nem szálla,
A nemes oroszlán szamárrá nem vála.
Nem Cz,[199] bizony a magyar elme s szív,
Kevélyen mondhatjuk, még ma is remekmív!
Nem könnyebb viaszból szép képet csinálni,
Mint a magyart minden jelesre formálni,
Hát ha a legnemesb pályán maradt hátra,
Bizonynyal akadott más truccoló gátra.

   A sok állatok közt, mellyek hol csudánkra,
Hol hasznunkra szórva vagynak planétánkra,
Élnek ollykor baglyok emberi formában,
Kik lakni akarnak örök éjtszakában.
Nem is kell ezeknek ama szép fényesség,
Mellyel vidít s újít minket a kegyes ég,
Talám - de e képet írni nem akarom,
Akárki mit mondjon, az ember nem barom.
A fényes egekből rá vigyáz angyala,
Vagyon a léleknek bizonyos nappala.

   E gyászos jelekről vegyük el szemünket,
Bízván, hogy ollyan sas forgatja ügyünket,
Melly az okosságnak születvén javára,
Nem hajt a tudománygyűlölők szavára,
S mikor gyászt hirdetnek szörnyű huhogással,
Jövendőlésekre felel hallgatással;
Annál feljebb repűl bátran az ég felé,
S a támadó napba örömmel néz belé.