Törökországról
szerző: Györffy István
Talán egy ország sem veszített akkora területet az utolsó fél évszázad alatt, mint Törökország. Három világrészre terjedő nagy világbirodalom egy félévezredévi dicsőséges mult után arra a területre szorult vissza, ahonnan a terjedése megindult. Ma Törökország Kis-Ázsiával egyenlő és azonos. Van ugyan még egy kis vármegyére való darabkája Európában is, fővárosa Konstantinápoly, vagy török nevén Isztanbul is túlnyomórészt az európai oldalon fekszik a Márvány-tenger Aranyszarvnak nevezett öblében, Hajdárpasa nevű külvárosa azonban már az ázsiai oldalon fekszik.
Habár Törökországot hazánkhoz hasonlóképpen nagyon megcsonkították ellenségei, még ma is tekintélyes nagy ország, hatszorta nagyobb, mint Csonka-Magyarország, népessége azonban csak másfélszerese hazánkénak.
Törökországot, vagyis Kis-Ázsiát három oldalról tenger határolja, Kelet felé a Kaukázus hegység nagyobbára török fajú, vagy legalább mohamedán vallású országocskái határolják, melyek a kaukázusinak nevezett köztársaságban élnek egyelőre még az orosz szovjet fennhatósága alatt. Törökország másik keleti szomszédja Perzsia, melynek ezen határos részében szintén törökök laknak. Délkeleten Mezopotámiával és Szíriával határos. Ezen területeket most a világháború után vették el tőlük az angolok, illetőleg a franciák.
Törökországot nagyrészt magas hegyek borítják. Középső részén ugyan magasabb fekvésű fennsíkok is vannak, ezek azonban többnyire víznélküli, terméketlen, homokos vagy sós puszták, melyek emberi lakásra alkalmatlanok. Törökországnak erdeje is kevés van, leginkább az északi, Fekete-tenger felőli oldalon találunk tölgy- és szelíd gesztenyeerdőket, a déli, Földközi-tenger felőli oldalon is vannak erdők, de mindezek egyáltalán nem fedezik az ország faszükségletét. E tekintetben Törökország hazánknál is rosszabb helyzetben van.
A törökök ugyanis házaikat fából építik, azonkívül a fűtéshez, részben a főzéshez is faszenet használnak, különösen a városokban. Ha aztán tudjuk azt is, hogy a törökök a kiirtott erdőket legeltetik, nem csodálkozhatunk, hogy az ország kopár, fátlan.
A török elsősorban állattenyésztő nép. Leginkább juhot, kecskét tart, mert ezek kevés igényű állatok. Igavonásra a bivalyt, szarvasmarhát, lovat, itt-ott szamarat, tevét használnak, a földet is ezekkel művelik. A földművelést a török csak saját szükségletére űzi. Földje ugyan kellő művelés és trágyázás mellett elég jól teremne, de a járhatatlan rossz utak miatt terményeit nem igen tudja értékesíteni, így tehát földjeit inkább fel sem szántja, hanem legelőnek hagyja. A török szénát sem kaszál. A tél ugyanis nagyon rövid, a jószág karácsonyig künn legelhet, március első napjaiban már megint künn van. Télen szalmán tartják még a lovat is, legfeljebb zabot adnak neki, ha hajtani vagy hátalni akarják. Törökországban ugyanis csaknem mindenki lóháton jár, még az asszonyok is, mivel a rossz utak miatt szekérrel nagyon lassan, sok helyen pedig sehogy sem lehet közlekedni. Még a koldusok is szamárhátról kéregetnek a falukon.
Törökországban a faeke még általános használatnak örvend. Roppant egyszerű, ormótlan szerszám ez, úgyszólván egy fahorog, melynek hegyére egy vaspapucsot húznak, ez karcolja a földet. Barázdafordítója sincs, szarva is csak egy van. Az eketaligát nem ismerik. Még általánosan sarlóval aratnak s a learatott gabonát szérűn elterítik és egy olyan szánformájú szerszámmal tépetik össze, melynek alsó oldala éles kovakövekkel van teletűzdelve. Ezt a szerszámot ló vagy marha húzza fel s alá a szérűn elterített gabona felett.
A törökök leginkább búzát, árpát, zabot, kukoricát termelnek. A búzát apró vízi- vagy szélmalmokon őrlik meg, a gőzmalom nagy ritkaság. Szokták a búzát mozsárban is meghántani kásának, olyanformán, mint nálunk régen a köleskását. Az ország területének legfeljebb 7 százaléka van megművelve, a többi legelő, erdő vagy puszta. A földnek alig van ára. Ha azonban az utak kiépülnek, Törökországban a földmívelés fel fog lendülni, mert földje jó.