Török Gyula †
| Török Gyula † szerző: Kortsák Jenő |
Huszonegy éves korában írta "A porban" című regényét, huszonnégy éves korában "A zöldköves gyűrű"-t.
Rendkívülien öntudatos ember volt. Világosan látta, hogy mindkét munkája számottevő, s hogy feltétlenül alkalmasak arra, hogy betörje velük az érvényesülés útja előtt álló vaskaput. Tíz évig döngette ezt a kaput, s nem sikerült neki rést nyitnia rajta. Rettenetesen szenvedett.
Tíz évi küzdelem után, az emberiség szívverését megállító világrengés közepette, szinte önként megnyílott előtte az út. A népek csatájának bódító zűrzavarában elindult rajta, s vágtatva, lelkendezve rohant a tűzbe borult ég alatt az - érvényesülés felé.
Néhány hónap alatt ismertté vált a neve.
Nem tudott örülni a sikernek. A fanyar mosoly nem tűnt el az ajkai körül. A tíz éves lázas akarás óráiban szebbnek, dúsabbnak látta az álomképet, amely most váratlan valóra vált. Csalódott. Sikerei nem elégítették ki határtalan becsvágyát.
Két könyvével úgy volt, mint ahogy a padlásról előkerült gyerekkori játékaival van az ember. Szerette őket, mosolygott a szeme és sírt, amikor beszélt róluk. Becézte őket, mert a látásuk eszébe juttatta azokat az időket, amikor soronként egymás mellé rótta a betűiket, amikor hitte, hogy műremeket alkot.
Az aranyos színek lekoptak a bábukról, mégis szerette őket s végtelenül fájt neki, ha mások nem tudták e legkedvesebb emlékeit az ő szemével nézni.
A dicsérő és elismerő kritikák közül kihallotta a gáncsolók hangját és nagyobb volt a sikerein érzett öröménél a szomorúsága.
Érezte, hogy túlhaladta a saját műveit s nagy terveket szőtt. Agya erejének minden megfeszítésével dolgozott. Új témák, regényciklusok alakultak ki folyton dolgozó képzeletében. Megint távol volt tőle a nagy cél, újra döngetni akarta a bezárt kaput. Megint gyönyörűeknek, szinte elérhetetleneknek látszottak előtte a kapu mögötti tájékok. Nagy író akart lenni s nagyon bízott önmagában.
E látszólag nyugodt, flegmatikus, szelíd kékszemű, rőtszakállú ember a nagy rajongók közül való volt.
A szíve ölte meg.
Hogy írói pályája mely irányba fejlődött volna, csak találgatni lehet. E temperamentumánál fogva romantikus írónk elszegényedett nemesi családból született. Mindkét regényében első ifjúkorának reminiscentiái tükröződnek vissza. "A porban" című regényének témája: a magyar vidéki élet kultúra nélkülisége, az emberek tudatlansága, tunya, tradíciók alkotta szabályok közé szorított élete lehúzza az önállóan élni, gondolkodni akaró embert - ez a téma közhely. Mindenki ismeri. Mégis, a nemesi középosztály milieujében ő nyúlt hozzá a fiatal irodalom írói közül először. (A nemesi középosztály problémáival Justh Zsigmond is megpróbálkozott talán több agresszivitással, s ha talán nem kevesebb tehetséggel - kevesebb írói készséggel - de ez a sokat ígérő írónk is korán elhalt!)
A magyar nemesi középosztály életét kritikai szemmel még nem írta meg magyar író. Pedig alig van társadalmi regényünk, amely ne volna tele a magyar társadalmi élet bűneinek rajzával Csakhogy: e regények írói vagy tanulatlan, műveletlen nyers tehetségek, akik erényeknek látják a bűnöket ("virtus!") s valami dacos, bűnös hiúság hatása alatt villogó, romantikus bengáli fénnyel övezik körül épp azokat a félszegségeket, kinövéseket, amelyek a magyar középosztály elmaradottságának kútfői, vagy pedig - és ezt az igazi tehetségek teszik - írói talentumuk minden készségével valami passzív rezignációval, lírával bevont keleti fatalizmussal öntik le regényeik hőseit, ami szimpatikussá, sőt bizonyos hősi allűrökkel tündöklő emberekké avatja alakjaikat.
Jókai és Mikszáth! Nincs egy regényalakja egyiküknek sem, akinek látása ne izgatná a legkellemesebben a magyar hiúságot - ezt a speciális, ilyen mértéktelenül talán sehol sem található bűnt -, pedig viszont nincs egy regényalakjuk sem, aki nem reprezentálná a legmeztelenebbül a magyar faj legpregnánsabb, ostort érdemlő bűneit. Mit csinált volna Dosztojevszkij, Gogol e regényalakokból!
Török Gyula meg akarta írni az új regényt a magyar középosztályról. Fanatikusan hitt magában. Vajon sikerült volna-e neki?
Két regény maradt utána. Tele akarással, lázas alkotni vágyással, a gondolatait, szándékait kifejezni még nem tudó kezdő botlásaival, dadogásával.
Nehéz helyzetben volt. Új eszméket akart terjeszteni, de gyermekkorának emlékei, az öröklött életlátás, romantikára hajló szeme, amely erénynek tudja látni a bűnt, amely bűnöket gyerekkorának legszeretettebb alakjai hordoztak magukban - lehúzták nem egyszer a porba őt is, mikor fel akart emelkedni.
Az új idők vihara talán megtisztította volna előtte a levegőt: talán tudott volna úgy látni tisztán, kíméletlenül, javítani, gyógyítani akaró szemmel, ahogy nagyot akart...
Most másnak kell helyette megírni az új magyar regényt.