A lap feldolgozottságának foka

Tómalom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tómalom
szerző: Czuczor Gergely

I. Nagy szárazság

"Csöppents, uram, esőt végre valahára,
E szomjúság-vette magyar Kanahánra,
Teremts már egyszer a molnárnak is vizet,
Mert ha soká igy tart, még bőrével fizet.
De haj! Híre sem jár, hogy esni akarna,
Nincs a kerek égen egy foltocska barna,
Még csak az ördög sem veri feleségét,
Hogy hullatná néha ragyaféle könyét,
Homoktul a talpam papucson át is ég;
A szegény molnáron könyörülj meg oh ég!
Ne hallgasd azt, aki mindig kér jó időt,
A nyomtatót, utast és a téglavetőt."

   Peti molnárlegény ekkép sopánkodott,
Minden sohajtása egy-egy mázsát nyomott;
S mintha csak résztvenne kínjában a malom,
Le-lepillanta rá, mint élő fájdalom,
Régi jobb időkben volt új nádfödele,
Most a nagy hőségtől egekre börzede,
Soha sem ért hozzá a vakoló kalán,
De sártapasznak volt nyoma sövényfalán.
Nyugszik a göröndöly kis és nagy korongja,
Néha egy kósza lódarázs körüldongja,
Hallgat a petike, töltetlen a garat,
Egérnek sincs benne egy irgalmas falat:
Lapát nyelét öltve áll a külső kerék,
A száraz zsilippel mintha gúnyolódnék.
S a tóra epedve tátong bámulása,
De ennek rá nézve nincs vigasztalása,
Mert kiszáradt a víz fenékig belőle,
Még a békanép is elkotródott tőle.
Szegény aszott malom, szegény molnárlegény,
Szomjan áll mindenik a puszta közepén.


II. Szerencse-várás

De el nem hagyja a sors a nyomorultat,
Ha ennie nem is, legalább inni ad,
Petink is hát erre bízta végre lelkét,
A szerencse, vélvén, vagy igy vagy úgy segít.
Állt a malom előtt egy fűzfajegenye,
Több száraz ága volt, hogysem zöld levele,
A szomszéd falunak ménese, gulyája,
Dörgölődzni eljárt gyakorta alája,
Volt jámbor utasok iránymutatója,
S a puszta egyetlen mennykőhárítója.
Petink is ez alá vetette le magát,
Könyökérül nézve a kék ég oldalát,
S a sok mély gondolat csaknem elaltatta,
Midőn megcsörrene fölötte egy szarka.
Mire ő bújában is olyat kacagott,
Hogy megijedvén a szarka, eliramlott.
"Oh te csibelopó rosz prófétamadár,
Vendégül most nekem kit hozna a tatár?
E kopott saráglyán ugyan ki őrlene,
Ha csak a Tiszát is nem hozza el vele?
Vagy holmi naplopó jő molnárcsuszára?
De vesszek el, ha föl nem kopik az álla,
Saját fogamnak is ez oly ritka madár,
Azt se tom már, kés kell-e hozzá, vagy kanál."
Igy szólván átgurult másik oldalára,
S bámészkodott az ég tulsó bordájára.


III. Leányvendég

Süt a nap, süt a nap a tómalom fölött,
S Petink két fülébe némi hang ütközött.
Lónyerítés talán? vagy bikabömbölés?
Oh nem; finomabb ez: leányénekelés,
S keresztül járt szivén csábító ereje,
Friss gondolatokkal rakodott meg feje.
Nagy szaporán magát talpra állította,
Báránybőr sipkáját félre csapintotta,
Majd lába hegyéről föl-fölnyújtózkodott,
Két fekete szeme neki dudorodott,
Ugy figyelt, az ének hangja honnan ered,
Macska sem leshetné jobban az egeret.
És amint nyujtózék, amint kacsingata,
A leánycseléden szeme megakada,
A gyalogúton ez lépteit aprózza,
Új piros csizmáit jobbkezében hozza,
Balkarján lógatja üres karkosarát,
Kendő födelezi nap ellen orcáját.
Száz gyalogút is visz szemközt a leánynak,
De Peti csak egyet jegyez ki magának.
Megy, megy, s amint ballag, csak azt veszi észre,
Hogy ő s a lány néznek egymásnak szemébe.
Peti még csak ekkor látta, amit látott,
Örömhánykodása nem ismere gátot.
S mint mikor kongatják az öreg harangot,
Oldalán szive oly erősen kopogott.
"Oh te száraz puszták csicsergő madara,
Mi hordoz itt szivem üstökös csillaga?
Gombát szedni jösz-e ez aszott parlagon?
Gombát eső után kell szedni, galambom.
Vagy ezerjófűvért küldött ide anyád?
Puszta föld ez, rózsám, még ebkaprot sem lát.
De van tücsök elég, éj-nap doromboló,
Ördögló, bögöly, és sáska ficánkoló.
Itt lakik az ürge száraz országában,
S büszkén ágaskodik a buckák aljában.
Ne menj tovább, kincsem, mert bizony hiába,
Nincs Isten áldása e puszta határba."
Igy szólt Peti tüzes szemkacsingatással,
És a leány felelt hamis mosolygással:
"Nem jöttem én gombát szedni a pusztába,
Mert nincs kedvem falra mászni bolondjába,
Beteg sincs házunknál, Istennek szent hála,
Ki ezerjófüves orvosságra vágyna,
De egy kis korpáért malomba megyek én,
Vagy tán bizony csak kend ott a molnárlegény?"
"Oh, hogy is ne volnék, édes kedves babám,
Mikor egyszer mondom, biz az én vagyok ám,
Van korpa, mennyi kell, van derce és dara,
Minden van, csak gyere, te szemem bogara."


IV. Szerelemvallás

Megindula Peti, és a leány vele,
Furcsa érzésektül háborgván kebele,
S hogy a csendes malom küszöbére jutott,
S belsején vizsgáló szeme körülfutott:
"Jaj, miféle Isten csudája ez, monda,
Öregapám lelke sem volt ily malomba.
Korongtól korongig nyúlik a pókháló,
S minden szugolyában fecskefészek, oh, oh!
Hol venné itt magát korpa, derce, dara,
Hol tanyát ütött a föld minden bogara?"
Megvakarta fejét Peti, és válaszolt:
"Igaz, rózsám, biz itt nincs semmi, hanem volt,
De ne haragudjál, hogy félrebeszéltem,
Mert nagy szerelemtül én megrészegedtem,
Hallottam szavadat, s amint megláttalak,
Forgott ég s föld velem, hidd el te gyöngyalak."
És a leány monda nagy kételkedéssel:
"Jaj, ne beszéljen kend, mit senki sem hisz el,
Olyan a férfisziv, mint út mellett a fa,
Minden átmenőre mosolyog árnyéka,
Nem hiszek én kendnek, igen hamisan néz,
Csak azért sem hiszek, mert minden szava méz."
De Petiben a sziv most fölháborodott,
Két szeme világa felhővé változott,
Háromszor tátotta szólásra ajakát,
S háromszor rántotta foga mögé szavát,
De negyedszer végre szörnyen kifakada:
"Oh te kegyetlenebb, mint az erdők vada,
Te szívhóhér! mire nézed még a napot,
Ha meg sem hunyorít ily kinos állapot?
Miolta csak teng ez Isten verte malom,
(Meg ne ijedj, kérlek, szerelmes angyalom)
Mondom, amiolta e puszta malom áll,
Nem történt itt soha szörnyű emberhalál;
De ha meg nem lágyul márványszikla-szíved,
Itt fog a világtúl búcsút venni híved."
Igy szólt, s fejét rázva fölnézett az égre,
Mig szivháborúja csillapodott végre,
S a göröndölyre ült kifújni nagy baját,
A lány pedig hozzá igy intézte szavát:
"De lássa kend, mért jött olyan mohón nekem,
Hogy magamnak is majd elállott az eszem?
Azután ismerős sem vagyok még kenddel,
Hogy kinálhatott meg tehát szerelemmel?
Ha megismerkedünk, akkor Isten neki,
De most a szerelmet szivébül vesse ki."
És a legény monda kissé engesztelve:
"Kivetném, kivetném biz én, ha lehetne,
De mint a juhszalag a fának derekát,
Ugy a nagy szerelem szivemet fonta át,
Ne siess hát, babám, pihend ki magadat,
Hadd hallják füleim csengetyűszavadat."


V. A hadd el hadd

Mit volt mit tennie, annyi szép szó után,
A garatzsámolyra leüle a leány,
S szórul szóra jobban neki bátorodott,
Peti is felejtvén minden bút és gondot,
Amúgy legényesen eszét öszveszedte,
S ki volna, mi volna, a lányt kikérdezte,
És úgy szórul szóra, tövérül hegyére,
Kicsoda, micsoda, megtudta végtére,
S a sok ide-oda szó után fölkele,
Megkérni a leányt, fogna kezet vele,
De történetbül, hogy az ajtón kitekint,
Mintha nyakon csapták volna jól a szegényt,
Elkiáltja magát: "Jaj, kit hoz a manó!
Talán csak tégedet keres a vén anyó?"
Kikukkant a leány is a sövényhézagon,
S fölsikolt: "Jaj, nekem, ez a nénémasszony!"
Alig mondá ki ezt, mint jeges förgeteg,
A vén nénike a malomba betipeg,
Megpillantván a leányt, nagy mérge kifakad,
S nyomban elkezdődik a szörnyü hadd el hadd:

      "Hát jó madár,
      Gyöngyvirágszál,
   Ide küldöttelek én, pokolra való?
      Te csatangoló,
   Nem mondtam, a zsidóboltba!?
   És te jöttél a malomba,
      Legény után,
      Szép szűzleány!
   Várj, várj te, csak gyere haza,
   Lesz fejedre korpa, laza,
   Addig is, hogy ne nevess,
   Nesze kis száraz leves."

   "És te pellengérre való,
   Szárazmalom istrázsáló,
      Oh oh oh!
      Te leánykopó,
      Te lisztlopó,
   Nyomorúságos molnárlegény,
   Erzsimet neked neveltem volna én?
   Nojszen te csábító,
   Várj csak, keresztkomám a bíró,
   Előtte újdon új kaloda,
   Téged zárat először is oda."

Ezt mondván, sipkáját fejérül lekapta,
S előbb a fejéhez, aztán földhöz csapta,
Ekép szakadt vége a szörnyű csatának,
S a vén néni, s a lány haza ballagának.


Vége

Elmentek, s csendesség nagy lett a malomban,
Peti is fölszedte sipkáját azonban,
S hogy levervén porát, a fejébe tette,
(De bezzeg ez egyszer félre nem ütötte)
Kiállt az ajtóba, s egy darabig nézett,
Némán, s merevedve, mint a megigézett,
Végre megindula kereke nyelvének,
S monda: "Ez volt ám a nagypénteki ének!
No még vénasszonnyal sem jártam így soha,
Hogy ragadná el őt a szent Mihály lova,
Esőt kértem, és jött förgeteg helyette,
S fejemet a száraz mennykő megütötte.
De csak így jár, aki tilalmas útra lép,
Nyakon csípik végre, mint madarat a lép,
Ha rajtam nem esik, szememnek sem hinném,
Tanulhat példámon mindenféle legény".