Tízedik Riport: Látogatás dr. Petőfinél
szerző: Karinthy Frigyes
Az imént lezajlott májusi forradalom alkalmából munkatársunk fölkereste dr. Petőfi Sándort, az egykor jónevü forradalom-szakértőt és költőt, hogy tőle egyet-mást megtudjon a szocialisták terveiről. Alábbiakban számol be az érdekes látogatásról.
Sokáig kellett keresnem, hogy rátaláljak. A lak- és címjegyzékbe nem volt bevezetve — végre Csizmadia Sándor vezetett nyomra. Az ő utasításai alapján a New-York kávéház karzatán, hátul találtam meg az ősz költőt. Valami kérvényt ír éppen ; hosszú, fehér szakálla mellére esik. Hangja még üde és szívesen cseveg régi időkről.
— A forradalom miatt tetszik érdeklődni? — mondja udvariasan.
— Ma reggel már beszéltem is a dologról, ezzel a — izé — hogy hijják, ezzel a Bokányival. Idejött, hogy fizessek elő a „Népszava"-ra, mondok neki, nincs nekem már ahhoz jó szemem, hogy olvasgassak — hanem ha tiszteletpéldányt tetszenék küldeni. Aszongya, azt nem lehet. Hát micsináljak, nekem nincsen pénzem az ilyesmire.
— Keveset keres mostanában ?
— Na, na, hiszen megy azért valahogy. A „Népszavá”-ba szoktam írni néha, verset no, meg cikket. De mostanában nem jól fizetnek. Azt mondják, ez a Csizmadia fiatalabb, meg szebben is ír. Vázsonyi is szebben ír. Hát mit tegyek ? Beszéltem Vázsonyival is, nem tudna-e nekem valami állást, vagy mit, de nincsen semmi most, aszongya.
— Hát hogy van az?... Azelőtt mégis fizették a dolgait.
Az ősz tudós nagyot fohászkodik és közelebb hajol.
— Tetszik tudni, — súgja bizalmasan — azzal rontottam el mindent. Azzal a segesvári dologgal, hiszen emlékszik. Mikor ott Segesvárott elestem, már minden rendben volt. Ünnepeltek, dicsőítettek, a könyvem annyi kiadást ért, ahányat akartam. Verseket írtak hozzám. Minden rendben volt. Persze, nem tudta senki, hogy én nemcsak elestem, de föl is keltem megint. Egyszerre csak olvasom Kievben Ábrányi Emilnek azt a versét, amely így kezdődik: „Jöjj vissza, Petőfi!“ Nagyon meghatott, sírtam rajta. Hát visszajöttem. Jelentkeztem a Petőfi-társaságban, hogy itt vagyok. De nagyon hűvösen fogadtak. A főtitkár savanyúan mosolygott és azt mondta: ja, ja. persze, persze. A vége az lett, hogy nem vettek be a Petőfi-társaságba. Pap Zoltánt és Farkas Pált vették be.
— És azután ?
— Azután ? Próbálkoztam írni a Nyugatba, — azt izenték, hogy a jövő szám valamelyikébe hozzák a versemet, nagyon sok anyaguk van. Még ma is várom, talán ebbe a számba benne lesz. De kellett a pénz, hát elvittem a Budapesti Hírlaphoz is. A szerkesztőnek eléggé tetszett, csak azt mondta, hogy a választójog szempontjából egy kicsit változtatni kell rajta.
— És a mostani mozgalmakban nem kapott szerepet ?
— De igen. Kiküldtek Apponyival propagandára. De nincsen nekem már ahoz hangom. Jelentkeztem, hogy szeretnék csinálni valamit, bízzák rám az egyetemi ifjúságot, vagy valamit. A kveszturába küldtek, ott le kellett volna stempliztetni valami indexet, de nem volt meg a születésim.
— Szép, hogy nem küldték a sóhivatalba.
— Igen, az szép. Nézze kérem, mondta nekem Polónyi, most huszonnegyedikén akarja, hogy megint ember legyen magából ? Akarja, hogy a Franklinék kiadják a könyvet? Akarja, hogy Ábrányi megint verset Írjon magához? Akarom. Hát tudja mit: menjen ki a külső Váci-útra és álljon egy rendőr elé és mondja neki: kuss! A többit bízza rám és arra a rendőrre és Ábrányi Emilre.
— És ön ?
— Nem tettem meg. Mi a fenének ? Elég volt nekem az a Segesvár.
— És most mit csinál?
— Kérvényt írok a városhoz: nevezzenek ki forradalmi szakfelügyelőnek. Az a pár év, ami még hátra van...