Tíz év
| Tíz év szerző: Juhász Gyula |
Tíz esztendeje, hogy Magyarország nagy halottját temette a Nemzeti Múzeum ódon csarnokából, ahol valósággal megrohanta és szinte fölborította a szilaj gyász mohósága a ravatalt, amelyen az elmúlás néma fönségében trónolt a Mámor-fejedelem, a vér és arany magyar vátesz, az utolsó költő, aki úrnak, magyarnak született, önmagát és önfaját ostorozva élt és úgy halt meg, mint az ázsiai pogány pusztákról napnyugatra barangolt hódító szittya vitézek.
Tíz esztendeje, hogy eltemette a költőt Magyarország, amely temetni és gyászolni tud, mint senki más. Tíz esztendeje földelték el a föld legnagyobb siratóját, a magyar ugar, a magyar temető prófétai és apostoli énekesét, a hivatalosak és választottak, az ifjúság és munkásság beláthatatlan serege kísérte utolsó útjára és az elismerés koszorúját az egész nemzet nevében helyezték sírjára az Illés szekerén a dicsőség egébe ragadott szellem földi porhüvelyének.
Tíz év után inkább, mint valaha, vígaszul és bátorításul (mint ahogy a fáradt és csalódott Kepler-Adám bort kér famulusától), elő kell vennünk a költő verseinek végtelenül gazdag és örökkön új termését, az Új Versek fiatal és szikrázó lángborától A halottak élén békéltető mennyei nedűjéig és inni ebből a fölséges italból, amelyhez fogható Petőfi óta nem akadt a magyar költészet parnasszusi hegyén.
És emlékezni kell és nem szabad feledni, hogy A d y volt az első, aki a régi magyar világ nyomorúságán és szomorúságán széttekintve tudatára ébredt elmaradottságunknak, kulturátlanságunknak és az ótestamentomi jósok lelkével és hangján fülébe dörögte hétszilvafás nemzetének a nagy ébresztőt és a hallgatás némaságával mondott vétót az öngyilkos őrületnek, amely egy megpróbált fajta maradék fiait dobta oda a lövészárkok poklába idegen urak hódító szándékáért.
A d y Endre azt hozta kora magyar költészetének, ami legjobban hiányzott belőle: egy vehemensen nagy egyéniség viharos ujságát és egy abszolut költő lelkének döbbenetes mélységeit. Az ujság mondanivalójában és formájában egyszerre, hogy úgy mondjuk organikus egységben jelentkezett. Másképpen látta a magyar életet, mint akár P e t ő f i és ezt az új látást olyan erővel és bátorsággal sugallotta, hogy az olvasók önkénytelenül vagy elfordultak e szokatlan fénytől, vagy pedig akaratlanul és elbűvölten – meghódoltak előtte. P e t ő f i mélázó alföldje csupa idil, csupa szelíd és kellemes szépség, A d yé halott ugar, a lelkek emetője. P e t ő f i csupa fiatal és naiv optimizmus, egy nép gyermekkorának gyermeteg rajongója, A d y a század nagy betegségének, a modern kétkedésnek és hitetlenségének nagy betege, fáradt, de lázongó és töprengő dekadens, aki egy pusztuló világban, egy haldokló társadalomban és egy szegény és kis hazában a nyugati kultúrák ópiumától és saját nagyságának borától mámorosan énekel. A d y egy gyönyörűen haldokló hattyú.
A mélység előtt pedig, amely költészetében megnyílik, úgy kell állanunk, mint A r a n y nak D a n t e vizei fölött. Soha költő e világon nem érezhette hatalmasabban azt, hagy az életünk halál, hogy a szerelem gyűlölet, hogy Isten és a démon bennünk él, soha költő nem fejezte ki egyénibb bűvölettel, hogy az Én egy világ és ha Én nem leszek, egy világ fog összedőlni.
Az, hogy új ritmust hozott a magyar nyelv zenéjébe, hogy új szavakat adott és ősi igéket ujjá varázsolt, hogy a magyar nyelvnek Vörösmarty és Babits mellett legnagyobb sámánja volt, hogy új korszakot jelent, hogy világirodalmi értéket reprezentál, mindez hozzátartozik jelentőségéhez.
Tíz év után teljes történeti jelentőségében és egész emberi és költői nagyságában áll előttünk. Most indul új útjára, amely végtelen, hogy meghódítsa kis hazájának a nagy világot. Mert az ő titáni méretei túlnőttek Pusztaszeren, a Hortobágyon, Budapesten, a Lomnicon, ő a Mont Blanc és a Himaláják magasságaiban száguld Illés tüzes szekéren. Övé az örökkévalóság.