Téli hadjárat
szerző: Krúdy Gyula
Ajánlom a nagyvilági vásáron elbámuló,
csöndes, szemérmes magyarnak, akit
birokversenyre szólít föl a cifra komédiás...
Az élet barátságtalan és hűvös, régi színdarab; a háború, amely ha talál fiatalon és heves vérmérséklettel sok esztendővel előbb, bizonyára megtette volna a magáét életmódom, gondolkozásom, világfelfogásom és keserves kedvem megváltoztatására. A biedermeier bútorok és képek helyett hadi szerekkel díszíteném házam. A háború most már nem olyan, amint a meséskönyveink, a hagyományaink mondották. A háború egy nagy gyári üzem; matematikusok, mérnökök, tudósok állnak a gépek mellett, megnyomnak egy gombot, százezer ember emelkedik fel a lövőárokból, meghúzzák a szellentyűt, és következő percben ugyancsak százezer ember tűnik el a föld alatt; a fényezett könyökű irodai kabát győzelme ez a háború, a párduckacagányok fölött - a tudomány mindenhatósága az emberi kedv és hangulat fölött - a falanszter közelsége, midőn majd egyáltalán csak gépek mennek gépek ellen, mint most hébe-korban a páncélos vonatok, automobilok és repülőgépek.
Mintha a fényes, csörgő és daliás kard szerepkörével a dicsőség és egyéni bátorság szerepét is megnyirbálná a modern hadviselés. Szigfrid és Etele kard nélkül, Hunyadi hadipallos nélkül, Wallenstein strucctollas süvegű, cifra katonái eldobják büszkeségüket, a rövid, erős kardot és az előreszegezett szablyával dübörgő magyar huszárságot, e földrengéshez hasonlatos, gyönyörű nemzeti elképzelést nyomorult farkasvermek és meglapuló árkok semmisíthetik meg, mielőtt a kard hegye elérné az ellenség koponyáját...
A háború, amely még nemrégen az illúziók, álmok, lobogó tüzű gondolkozások panorámájának látszott a messziségből, a csillagvizsgáló távcsövén, a költő fantáziáján és az ifjú férfi elképzelésén át, amint földközelségbe ért a szférák felhőiből: megmutatta a maga kenetlen parasztszekereit; aranyzsinórzat nélküli ruházatát; csukaszürke vagy egyéni divatját a télies öltözködésben; halina csizmáit; érmelegítőit; föld alatti barlangjait; gépfegyvereit és a szerbiai országutak rettenetes sarát; a flandriai zsilipeket; az orosz-lengyel tájak ködös áthatolhatatlanságát; a középkori csillogó harcos, a csengő-bongó, valkűrsisakú természetfölötti lény, a szentföldi Godofréd, az oroszlánketreces Rikárd és félelem és gáncs nélküli páncélos lovag - akiknek kőből faragott szobrait a régi templomok falában annyiszor láttuk - helyett az ásóval fölszerelt, sárban, földben kúszó gyalogos katonát mutatta az emberi szemek reflektorfényében, amennyit nagy messziségből a háborúból láthatunk.
Ez a háború az egyszerűségek, a természetességek, a szürke technikai és poros statisztikai kabátok háborúja. A rettenet, a visongó rémület és az égen járó véres üstökös s elsötétülő napkorong riadtsága, a feketébe öltözött városok, a megszokott emberi teendők szünetelése, örjöngő nők, véres templomok és elárvult gyermekek csapatának vándorlása az országutakon, a kóborló ebekkel együtt: amint a háború középkori képe élt az emberi emlékezetben, mostanában, e messzi háborúban nem jelentkezik oly közel, hogy a tekintet felfoghatná. Katonák vonulnak végig a városon, vonatok robognak bakákkal megtömötten, sebesültek bandukolnak, a távirat városok, falvak nevére oktat, a haditudósító megnyert kilométerek számát közli velünk, sehol egy kétségbeesett roham, amely eldöntené a háború sorsát, semerre egy elhibázott, meggondolatlan cselekedet, amely jobbra vagy balra billentené a mérleget. Mindenütt komoly, hosszadalmas, jól átgondolt tetteknek a sorozata. Minden hadsereg megtanulta már az új harcászatot, ha voltak is lelkes vérpazarlások, virtuskodó cselekedetek a háború első szakaszaiban, most szorgalmas, kitartó, óvatos munka minden párton, mint az artézifúró munkája vagy a logaritmusok egymásból folyó egyenletei: ilyenek mostanában a háborús események.
Ez a háború a szorgalom háborúja.
A kard ki, kard! vezényszó, amely megremegtette magyar lelkünket a békében tündöklő katonaéletben, a legendás előre! a honvédek fergetegszerű szuronyrohama és egyáltalában az emberfölötti megrohanása és letiprása az ellenségnek csak ritkán jut görögtüzes felvonásához e színjátékban; a Zrínyi Miklós-féle kirohanások és az egekig hangzó Jézus kiáltások, Budavár szabadságharcbeli ostroma, Vak Bottyán sascsapásai, Görgey téli hadjárata s az összes hősi tettek, amelyek katonai példázatok voltak a magyar történelemből, új alakban jelennek meg.
Ennek a háborúnak a képzete a gőzkalapács egyenletes, ellenállhatatlan, egyhangú és fáradhatatlan munkájának képzete leend. Mint az acéltömbből ágyúcsövet kalapáló rettentő erejű kalapácsok: a hadseregek. Kiszámított, előre meghatározható időben, mint egy óriási gépezet lendülése történnek a hadmozdulatok. A kalapács nem hibázhatja el célját. Az ütés, a mozdulat kifogástalanul talál, mint a 42 centiméteres ágyúnak a ritka lövése. Szinte óvakodnak a hadseregek a felesleges és céltalan munkától. Habozás és vereségérzet nélkül visszavonulnak, ha a gép kormánya ezt a mozdulatot rendeli, valamint serényen előremennek, ha ily irányú erőkifejtés célszerű. Hisz hátramenni csaknem oly nehéz munka a hadvezérnek, mint előrehaladni. A helyes visszavonuláshoz több energia szükségeltetik, mint a vad rohamokhoz a lövőárkok ellen. A roham rövid időre van tervezve, a hátrálás idejét nem mindig a hadvezér szabja meg, hanem az ellenség nyomása is.
Ebben a háborúban győzni fog a minden eshetőséggel számoló, óvatos, szinte fokozatosan emelkedő, de sohasem túlfeszített erőkifejtés. Ezt a háborút a szorgalom hősei vívják.
E háború nem a poéták harsonás, tölgylevélkoszorús, mámorító zengésű, testi tülekedése - a kard- és birokverseny izgató menete -, a lengő tollú hősök csengős felvonulása: a háború dísztelen, szinte láthatatlan ruházatú, földbe ásott és éberen figyelő katonáknak a lassú előrehaladása, a szorgalmas lépések, a szorgalmas kalapácsütések sorozata. A hősök hőse a lövész, aki ritkán lő, de biztosan talál, a csákányos baka, aki aláássa az ellenség lövőárkát, és a levegőbe röpíti, a trén, amely járhatatlan utakon hozza a muníciót és az ebédet, a napokig esőben, hidegben, virrasztásban guggoló baka, hogy egy alkalmatos percben néhány lépéssel ismét megközelítse az ellenséget.
Szívünknek drága, nemzeti büszkeségünk, a világhíres vörös ördögök, a Hadik- és Lenkei-huszárok unokái, akik csillogó történelmi hagyományaikhoz híven, a háború első részében a földkerekség felharsanó tapsát kiérdemelték, vörös nadrágjaikban ismét visszatértek a nemzeti legendák hősi csarnokába. Egy vezényszóra azonban ismét ott teremnek a most járhatatlan csatatereken, és táltosaikon végignyargalnak a hadak útján, hogy hősi tetteik száma felülmúlja a csillagokét.
És mégis, amint végigtekintünk a lövőárkokban eltünedező katonasapkákon, a nemzeteken, akik fiaikat fegyverbe öltöztették, végig a téli sportruhás, szívós angol zsoldoson, a bámulatos energiájú, silány hírét megcáfoló francia védőseregen, a nemzeti öntudat és a gazdag jövendő mázsányi súlyával nyomuló bőrnadrágos Herkulesen, a német gyalogságon, a fegyverben felnövekedett, harcokban megedzett és egyik háborút a másik után végigmarsoló szibériai, turkesztáni és kaukázusi orosz katonaságon: e nemzetközi vásár cifra mérkőzőhelyén, ahol a különböző nemzetek bajnokai földrengésléptekkel, a gazdagság öntudatával és a nemzeti nagyság csillogó címerével mellükön a viadalhoz felvonulnak: szerényen mosolyogva, szemérmetesen, magában gondolt büszkeséggel és naiv csodálkozással e világfelforduláson, állong árvalányhajas kalapjában, ingben, gatyában a magyar paraszt. Vajon hogyan jutott ő e nagyszerű uraságok társaságába, gazdag ember barátjává, a világfigyelem központjává hogyan lett? Szemérmes, halk dalú, igénytelen, csöndes magyar, hogyan jöttél e helyre, ahol a halál együtt lakik a holnap dicső gazdagságával, mikor te sem gazdag, sem dicsőséges nem akartál lenni? Senkire nem haragszol; békés természeted a pacsirta dalát kedveli, amely ekéd fölött hangzik a kék mennyboltozaton; kis cselédeidet fölnevelni, magtárad, házad és házad környékét rendben tartani, ez a vágyódásod: a követválasztás a reménységed; sem tengert, sem gyarmatot, sem új tartományt nem akarsz, mert nem kívánod a másét; sohase vétettél senkinek se karddal, se szóval, legfeljebb a pajtásod vagy a komád fejét ütögetted, ha rád jött a virtus: és most egyszerre, egy nyári nap szempillantása alatt itt állsz kellős közepében a világháborúnak. Fegyverek zengenek, idegen népek tolongnak határaidon, és fenyegetik kis házad épségét, vagyonodat, asszonyaidat, jószágodat. Észre sem vetted, hogy már magad is háborúban voltál, és védted magad. És mintha sohasem csinálnál egyebet, te drága magyar paraszt, mindig fegyvert köszörülnél, puskát forgatnál, és lövőárkot ásnál: megvédted országodat, megmentetted határodat, fél esztendő legendás hosszadalmasságában ellenálltál milliónyi orosznak, szerbnek északon és délen. Magyarság - akinek tündöklése ismét felragyogott az idegen nemzetek szemében, mint a csillag a Kárpátok fölött: magyarság -, akit elámulva, hálás tisztelettel, csodálkozó elismeréssel néz most ellenség és barát; magyarság - aki sohasem készülődtél komolyan más háborúra, mint az esedékes képviselőválasztásra: minden csodatett a tied e háború viselésében. Megállítottad, meggyőzted az ellenséget, hogy az öklöd kemény, a fegyvered derék, és a vitézséged világhíres.
Te naiv, szemérmetes, csendes magyar ember, te szegény, a gondoktól megviselt, otthonodban boldogtalan, nemzeti ideáljaidban hiába sóvárgó magyar ember: te vagy ennek a háborúk háborújának az egyetlen, az igazi hőse. A becsület, a kötelesség, a férfias szótartás hőse.
Elmerengve mondjuk a Petőfi költeményét:
...Csak a szegény szereti hazáját.
*
A fasorban két apáca megy, mint a vallás fekete lepkéi szállnak a cifra nők között.
Az öreg azt mondja a fiatalnak:
- Ma sok dolgunk lesz. Megint sebesültszállító vonat jön.
Feleli a fiatal:
- Csak sok magyar bakát hozzanak. Azokkal nincsen baj. Ők nem panaszkodnak. Tűrnek, csöndesen szenvednek.