Téli bál
| Téli bál szerző: Krúdy Gyula |
A haditudósítók egykor majd megírják, hogy mit láttak Pesten, amikor hébe-korban átutaztak a városon északról délre vagy a déli harctérről észak felé igyekezvén, mi, régi pestiek, szürke kapucínerek és nagykörúti pipás törökök egy képzeletbeli kisvárosi trafik címerében, úgy látjuk, hogy a város nagyon keveset változott körülöttünk. Budapest ifjan, vígan, győzedelmesen ússza eddig a háborút, mintha a városi lakosság emberemlékezet óta megszokta volna a világháborút. Itt-ott, az Andrássy útjának külső részeiben akadnak csomagolópapirossal elfödött ablakok, mint nyaranta Pesten ezt mindenfelé láthatjuk, midőn a Balaton vagy Nagymaros csalogatja a közelségébe a gyönyörű pesti nőket. Az előkelő villák lakosai az idén meghosszabbították a nyaralást, november vége felé ballagunk, és néhány szép asszony még mindig hiányzik Budapestről. Hol és merre járnak? A villanegyed elzárt ablakai hallgatnak, de mindennap kevesebb leend a néma erkélyek száma ─ a minap már tökéletes szabályszerűséggel agyonlőhette volna magát egy regényes lovag egy búskomor, télies fákkal kerített úrilak előtt, ha ugyan divat volna manapság szerelmi öngyilkosság, mikor kitűnő srapneleket gyárt a Putilov gyár: az uraság végre hazaérkezett, és az úrnő napfényes délben az örökzöldjeit rendezgette házának erkélyén. Budapest, a város, amely a Balkán erkölcseit, Párizs desztillált romlottságát és a korzó férfilátogatóiban az ellenséges szigetország simára beretvált eleganciáját egyesítette magában egykoron, a mostani időben mintha megtalálná végre önmagát. Hazánk fővárosa és lakossága con amore mutogatja ragyavert és sebhelyes ábrázatát, eddig sohasem látott nőket és férfiakat hozott divatba, macskaléptekkel jár a jövedelemben szűkölködő métresz, és a foglalkozás nélküli fiatal férfiak ordináré röheje kíséri a gyászruhás nőt az Erzsébet körúton ─ míg másfelől szomorú sebesült katonák ballagnak nagy számmal görbe pálcáikkal, és csodálkozva néznek szét a városban, hol a földkerekség legszemtelenebb férfiai és női talán még a világháborút sem veszik komolyan. Mostanában lép elő igazán Budapest lazzaroni jókedvével s Szalonikiből kölcsönzött semmittevőivel, akik tüntetőleg hemperegnek a nyilvános helyiségekben, miután a rendes férfilakosság legtöbbjét fegyverbe szólította a háború. A pesti emberiség értékes része még a békeidőben is ismeretlenül, láthatatlanul végzi kötelességét, a tisztességes nők a gyermekszobák meséskönyvei fölé hajoltak, a férfiak dolgoztak, és estvére megpihenve zárták be a családi lakások kapuját. Mostanában azonban elvitték azokat is, akik dolgozó férfiak voltak a városban, akik az adót fizették, gyermekek cipőjét vásárolták, és akiknek létezésében, szorgalmában, becsületességében annyira bíztunk, hogy terveket szőhettünk a holnapra, a villamos lámpások esti működésére számíthattunk, a rendben és kötelességteljesítésben bizakodhattunk, a boltokban és hivatalokban megtalálhattuk keresnivalónkat ─ a lakosság rendes foglalkozású férfiait (akik a katonai kötelezettséget éppen oly pontosan ellátták egykor, mint üzleti és családi teendőiket) már régen harcba vitték Budapestről. Most újonnan rostálják a lakosokat, soroznak Pesten november tizenhatodika óta. Bizony furcsa ennek a városnak a külseje, ha úgynevezett fiatalemberek mutatkoznak még a kávéházban, a színházban és a többi nyilvános helyeken. Hisz akkor már nem érdemes nőnek sem lenni Budapesten! A pesti szemét, amely undorítóvá tette ennek a városnak a felszínét, amiért nem lehetett estve a nagykörúton végigmenni, amiért a pesti férfiak meg szokták vetni egymást, amiért ordináré és aljas volt ennek a városnak az állandó hangulata, beszélgetése, gondolkozása és diszkántja, amiért a kávéházakban döntötték el a haza sorsát, és a hírlapíró a biliárd- vagy kártyaasztal mellett növekedett: a pesti szemét most kedvére végighempereg a városon.
*
Talán nem is ez a legnagyobb baj a világháborúban, hogy a főváros változtatta karakterét. Budapest meglehetős víg város ─ a ligeti hintások különös kedve már régen nyitott ajtót talált bizonyos pesti szalonokban, és a fiatalemberek évek óta a moziszínházban tanulnak finomságot. Miért szomorkodna mostanában a város, amidőn voltaképpen sohasem is volt egyébre gondja, mint a kikapós menyecskéket számon tartani, a sikkasztókat és csalókat megbeszélni, kártya- és lóversenynyereségek körül ólálkodni, és a szép színésznők kalandjairól beszélni? Évek óta járkálok Budapesten azzal a gondolattal, hogy hová tűnnek a rendes emberek, lámpagyújtáskor vagy késői délután, akik munkával, szorgalommal és kötelességteljesítésben töltik nappalukat? Esténkint mintha kinyitnák Promontor felé a nagy szellőztető készüléket: a gond, a komolyság, az élet tiszteletre méltó felfogása és az emberiség szeretete elszáll Budapestről. Valamely gaminkedveskedés és üres, de találó humor hangzik fel az emberek beszélgetésében, akik a körutakon mendegélnek, legfontosabb férfi az ügyes kávéházi pincér és a táncosszínész a színházban. A kávés átveszi birodalmát Budapest felett, pedig Bárczy még késő este is a városházán üldögél. Tarka tollaikban repülnek a nők a nagykörúton, és a párizsi estvék hangos jókedve mutatkozik a színházak körül. Mintha a messzi, gyönyörű nagyvilág előőrsei volnának az "eveningdresszes" férfiak, sajnos, több zálogcédulát hordanak a mellényzsebükben, mint Lajosokat. És a nők estélyi köpenyegei a Maupassant regényeiből valók, de az emberi lelket bévül a legjobb esetben Király Ernő intresszálja. És a színházak végeztével a muzsikás éttermekben mily fontoskodva mulatott a város, mintha bizonyos előkelő hivatást töltene be. És tekintélyesen üldögéltek jól beretvált fiatalemberek, akik karriert, házasságot, pozíciót és elismerést forgalmaznak azon a címen, hogy ennek vagy annak a hotelnak éttermében szoktak esténkint vacsorázni. Mily szép volt Pest, midőn a fiákeresek mélyebben köszöntek a Hungária környékén, mint a nagykörúton. Foglalkozás, beszédtéma, rang, az egész élet: ez volt a szép aranjuezi napokban a sarokasztal, amelyet egy jó étteremben a fiatal gavallér magának megszerzett. És a színházból felhevülten jöttek ők, a gyönyörűk, a tollbokrétás delnők, mintha még jól fésült hajaik körül repkedne az imént hallott melódia, és a kisasszonyok unatkozó arccal fogadták az atillás huszártisztek merész tekintetét. Igen, boldogan élhetett Pesten az, akinek bő erszénye volt, és szerencséjére még senkit sem ismert a városban, aki kiábrándította volna az emberek hazug jókedvéből, a nők tiszteletparancsoló magaviseletéből, a fiatalemberek Váci utcai lődörgéséből és a leányok szívvilágából, hol oly konokul élnek a férjhez menés gondolatai, mint a favágók fűrészelnek az erdőn. Hajdan, a háború előtt, ha nehéz borokkal volt megrakva az asztal, az ember tán még hitelt adhatott egy-két szívből jövő kacagásnak a városban, a messzi szigettengerek termékének jó szagú füstkarikáin át tán lehetett úgy nézni a helybeli dolgokat, hogy itt az emberek jókedvű, szegény gyermekek, akik annak örvendeznek, hogy holnap télikabátot kapnak a jótékony elöljáróságon: mostanában azonban bizony minden erőlködés hiábavaló Budapesten, őszintén, becsületesen, a ma született gyermek természetességével ordináré mindenki, mintha a háború szenvedéseit elfelejtette volna a lakosság, hogy mire tanította Szafir Imre tánc- és illemtanár?
*
Hölgyeim, akik augusztusban megkoszorúzták az ezredzászlókat a kávéházban, és uraim, akik mindennap újból felkötötték otthon a kardjukat: miért komolyodtak el? A színházi páholyokba most is beillik az önök tündöklő, fehér válla, drága úrnők és az urak miért takarékoskodnak a pénzzel, a jókedvvel, a bizalommal, a mulatni vágyással? Miért nem tartják meg a téli bálokat és estélyeket? A legnagyobb gyávaság most elkomolyodni, amikor sohase jutott eszükbe az életnek komoly és ijesztő furcsasága. Hogy idehaza gondterhelt arccal bandukolunk az aszfalton, vagy szobába zárkózunk: mit sem könnyítünk a tél szigorán, amely drága véreinket fenn a határon sanyargatja. Egyetlen öreg népfölkelő bakát sem mentünk meg azzal a meghűléstől, hogy itthon elkomorodva forgatjuk az esti lapokat. Ellenben mozogjon az a társadalom ─ ha van ilyen a városban ─ kettőzött erővel a bekövetkezendő téli szezonban, tartsanak bálokat a jótékony egyesületek, és táncoljanak a színészek, színésznők a hadba vonult nemzeti erő anyagi támogatására. Igenis, mulassunk Pesten, a nők vegyenek új ruhát, kalapot, és ragyogjon az a báli terem a jótékonyság tündöklő fényében, hisz a különböző jótékony egyesületek az idei télen sem zárhatják be a boltot. Napról napra több lesz azoknak a száma, akik a társadalom jótékonyságára szorulnak. A színházak teljenek meg ismét, hisz nem hagyhatjuk cserben a múzsa elárvult gyermekeit, akik a béke napjaiban annyit mulattattak. A koncerténekesnők sem mehetnek déli újságot árulni, és a ragyogó éttermekben csengjen a pohár, hisz sokan vannak szegények, akik a mások jókedvéből kénytelenek megélni. Hogyha igazán életrevaló, nagy életű, hatalmas vérbőségű ez a város, amilyennek szerette magát mutatni, a kávéházi és utcai léháskodás helyett: komolyan, alaposan, szakértelemmel belefog a téli szezon mulatságaiba. Jöjjenek a bálok, a kisasszonyok táncolni akarnak, ha nincs elég fiatalember, lépjenek elő az öregurak; a mi mulatságunk, költekezésünk, pazarlásunk alapja annak, hogy télikabáthoz, élelemhez, segítséghez jutnak azok, akik rongyos cipőben, zsebre dugott kézzel mennek el a kivilágított ablakok alatt. Ne károsítsuk meg a szegényeket.