Télen
szerző: Komjáthy Jenő
Nyár vigalma, ősz siralma,
Minden eltűnt, oda van ma,
Tél ez, néma dermedet.
Megfagyott a könny szememben,
Mint a harmat rózsakelyhen
A kiszáradt lomb felett.
A Természet holtra bágyadt,
Hűlt szerelmek, béna vágyak
Zizegnek a hó alatt.
A táj mint egy hulla fekszik,
Istenekkel nem vetekszik
A kifáradt gondolat.
Fönt az ormon gondok ülnek,
Rém a rémmel elegyülnek,
Köztük átok a viszony.
Lent az aljba, vad kacajba
Tör a szélvész; vérbe, fagyba
Véti vemhét az iszony.
Ki van mondva az itélet:
Sírgödörbe hull az élet! -
Van-e még, ki ellenáll?
Az Enyészet dala harsog,
Jégvirágok, hideg arcok,
Amit alkot a Halál.
Mért nem üt már a nagy óra?!
Megállott a mutatója,
Nincs jövendő, sem jelen;
Lesem, várom: hátha perceg,
Mindhiába azt a percet, -
Múltja van csak, végtelen.
Híja esett az időnek.
A jelennek, jövendőnek
Édes álma megszakadt;
Csak az emlék, csak a bánat,
Temetőkben, sírva támadt,
Vet rám kétes árnyakat.
Mikor üt az örök óra?
Virradóra! Virradóra!
Mikor hangzik már a dal?
Már megállott, semmi kétség,
Néma árnyak, vaksötétség...
Készen áll a ravatal.
Nem, nem halt meg, érzem, érzem!
Égnyiláson, fellegrésen
Áttör ím a tűzi Nap!
Egy sugár csak, mi aláfoly
S már gyönyörben reng a távol,
Meglapul az éji had.
Istenarcról hull a fátyol,
Ide süt egy szebb világból
Büszke, lelkes, nagy szeme.
Földobog a bús Föld is rá,
Mintha keblét lángra szítná,
Mintha csókot hintene.
Szépnek látom újra s nagynak
A világot s elragadnak:
Vágy, öröm, hit, szenvedély.
Nincs hatalma a halálnak:
Kék szemére a világnak
Kurta álmot hint a tél.
Csorba nincs a teremtésen,
Hervadatlan él egészben,
Nyár van itt, örökre nyár!
És a csodás mindenségben
Napok égnek örök fényben
S egyre hull, hull a sugár.