Tél utója
szerző: Vajda János
Még fehér a világ,
Még fagyva a patak.
Még alszik a virág
A hólepel alatt.
Még alszik, szendereg,
De immár mindenik -
Természet, emberek
Tavaszról álmodik.
Kórház a tél; mit ér?
Élet, gyönyör csak az,
Ha újra visszatér
Az ifjú, szép tavasz.
Ha madár énekel,
Derült, ragyog az ég.
És dallal telik el
És balzsamos a lég.
Repülnek odafenn
Aranyos fellegek.
- Kinyílnak idelenn
A kioszk, a sziget.
Aztán az igazi,
A legfőbb netovább,
Mi erre fölteszi
A fényes koronát:
Ha majd egy szép napon,
Egyet füttyentve rád,
Te izzó Babylon,
Fülledt poros világ.
Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van,
Mögöttem elmarad.
Zakatol a kerék;
Megyek, megyek, megyek,
Meglátlak újra még -
Te kedves, szép, kinek
Képével alszom el,
Szerény paradicsom,
Jobb, mint amaz, mivel
Itt semmi tilalom.
A mennyből egy darab;
S bár drágább semmi sincs,
Olcsón adod magad
Oh, Rohits, oh, Rohits...
Az erdő bérc fokán
Nem hatolt át a szél.
Az ember itt csupán
Csak él, csak éldegél.
Az idő folydogál
Szép lassan, egyaránt.
Künn a világ hogy áll?
Az itt senkit se bánt.
Te másik otthonom,
Te kedves békehely.
Egyetlen fájdalom,
Ha tőled válni kell -
S oly hamar eljön az
Utolsó pillanat!
És lesz-e több tavasz?
Bús, méla gondolat:
Törvényed földiség,
Mért oly fukar, irígy?
Ha oly rövid a lét,
Miért nem mindig így?