Tél (Jakab Ödön)
| Tél szerző: Jakab Ödön |
Merengek künn a téli kerten,
S szomorúságba vész a lelkem:
Mindenütt, merre csak a szem lát,
Kietlen hó és meztelen fák!
És ez iszonyú pőreségben
Zúgnak, sírnak a fák a szélben,
Fáradt karokkal integetve
Jajgatnak fel a nagy egekre:
«Irgalmas Isten, nézz bajunkra,
Ne hagyj elveszni itt magunkra!
Kötve vagyunk mozdúlni innét,
Dermeszt a fagy, megöl az inség!
Dolgoztunk, míg ideje tarta:
Águnk lombot, virágot hajta,
S ízes gyümölcsünk annyi termett,
Hogy alig bírtuk el a terhet!
De jött a gazda s mind leszedte
Magának ínyencz élvezetre,
Hogy felterítsék lakomája
Dúsan görnyedő asztalára.
S még lombunk is, mely eddig óvott,
Koldus testünkről lerongyollott!
Ruhátlanúl didergünk itten!
Könyörülj meg, irgalmas Isten!»
Szegény, jámbor fák, minek zúgtok?
Minek lázong keserves bútok?
Sorsotok nincs mód elkerülni,
Nektek csak tűrni kell, csak tűrni!
Csak várni!... Jön még szebb nap rátok,
Lesz lombotok, lesz új ruhátok,
Gyümölcsöt ismét bőven adtok,
S aztán — megint csak így maradtok!
Rátok dühét új tél havazza,
Míg vígan dőzsöl bent a gazda,
S nyíltáig újabb kikeletnek
Ti majd ismét csak dideregtek!