Tébolyult nyár
szerző: Kosztolányi Dezső
Az embernek sajog a szemhéja a melegségtől. Úgy fekszik rajta, mint az ólompénz. A halott szemére szoktak tenni ilyen nehezéket, de annak már nem fáj. Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz, üres, semmit se ígérő, aztán lecsukjuk újra, csüggedten. Eszünkbe jut, hogy a latinok (a mai olaszok ükapjai) azzal kínozták elfogott ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg. Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludt vértől, és már nem látták a csillagokat.
Őrjöngő, tébolyult nyár. 37 fok meleg van a napon. Ez az ember rendes hőmérséklete. Úgy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és dühöng. Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban, göthös föld, milyen víziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyújtom a kezem, de a víz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a sással fedett, virággal szegett partok között. Szapora és határozatlan a természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki.
Délben katonák mennek az utcán. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszú hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin. Őket már a harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annak előtte még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink, a mi négereink, a mi színes embereink. Alig ismerünk rájuk, mintha álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete alapon idegen, a szájuk is idegen. Úgy világít, mint a néger szája, és a foguk úgy világít, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros seb van, egy második száj, mely túlvilági kalandokról beszél.
Ebben a hőségben néha trombitalármát lehet hallani. Mindenütt trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak finomabb fülek hallanak. Az a nyár trombitálása, mely a homokon, az avar erdőkben meg a rónán fújja kövér aranytrombitáit. Trata-trata, kiabál a hőség. Mi még nem tudjuk, mi a nyári had. Igaz, nyáron indultak meg seregeink, de mire felkészültek, már a vénasszonyok nyarában gázoltak, és az első ütközetek után az őszi tücsök cirpelését hallgatták s a köd bokrétáit látták, a szürke ködöt, mely eltakarta őket. Később a téli háború képeit néztük. A hajnal vastag páráiban úsztak, lebegtek, mozogtak a csapattestek, lassan-lassan, mint tengeri szörnyek, előre, mindig előre. Aztán a tavaszi hadjáratkor gyér lombú nyírerdőn haladtak át a szekerek meg az ágyúk. Már össze volt kötve háborús aggodalmunk ősszel, téllel és tavasszal, az esőcsöppel, a hópihével és az ibolyával, de a háborús nyár még idegen. Ez azt jelenti, hogy a por csikorog a bakancsok alatt, a lóról tajték szakad, a katona blúzát verejték veri át, mintha megázott volna, és ─ téli ellenségéről ─ a vízről álmodik. Télen a kályha volt az álom. Most a tenger, a folyó, a pohár jeges víz. A nap éles, hegyes tőre pedig a mellének szegződik, keresztezi a kardját, és a katona vív vele.
Néha felvonul az égi tüzérség is. Az öreg felhők morogni kezdenek, láthatatlan ágyúkat gurítanak ott fönn is. Egy darabig kísérleteznek. Előremennek, hátrálnak, lőszert szállítanak, töltenek, kémlő rakétákat engednek fel, hogy megismerjék a térszint, egy-egy villám fényszórójával világítják meg a seregeket, aztán felderítő szolgálatra küldik az égi aviatikust, a sast és a kányát. Különböző híradással térnek vissza. Előbb belövik a távolságot. Mikor már minden hajszálnyira biztos, az isten tüzérei arany puzdrából kiveszik az istennyilát, megtömik vele az ég elektromos ágyúit. Csak akkor dörögnek és bömbölnek az ég tarackjai, hegyi ütegei és nehéz várvívó ágyúi, a negyvenkettesek. Egy-egy találattól felgyullad a kunyhó, a kazal, a nyárfa. Az ütközetnek azonban rendszerint hamar vége. Egyszerre kifeszült a színes pánt, a szivárvány. Hallani, amint az ágyúk visszavonulnak rajta boldog diadalmenetben. Néhány napsugár gyullad ki. Ott fönn már kivilágítottak, angyalok könyökölnek az ablakokban, lengetik a zsebkendőiket. Lobog a hétszínű lobogó. Vajon milyen nagyhatalom zászlaja ez?
Ne gondold, hogy köze van velünk. Hány ember szeme nézi az üres nyári kékséget, anélkül hogy feleletet kapna. Ez mindig egyforma. Még semmiféle emberi szenvedéstől sem halványult el, csak egy pillanatnyira is. Természetanyánk, hisztérikus mostohánk, még sohase öltöttél gyászt a fiaid jajveszéklésére. Most is kék selyemruhában jársz, állandóan, mint egy ringyó, a hajad pedig gyémánttűkkel tűzdeled meg, a forró parfümös szájad liheg új csókokért, virágot, gyümölcsöket növelsz, táncolsz a pipacsos búzaföldeken. Letéptem egy virágot a mezőn, s csodálkozva láttam, hogy ez a virág éppen olyan, mint a tavalyi. A szél is éppúgy zúg, a víz is éppúgy beszél, a madár is éppúgy csivog. A felhőtlen égbolt semmiről se vesz tudomást. Gyűlöllek téged, természet, utállak téged, érzéketlen, buta, kék ég.