Tébolyda
szerző: Karinthy Frigyes
Naplóm
A tágas, csöndes folyosónak kedves szobáival és csinos padjaival vége szakad: zöldre festett vasajtó áll előttünk. Az orvos, aki kísér, kulcsot vesz elő, és kinyitja. Tompa, hideg fény csap ki, idegen levegő. Visszafelé néz, int a szemével, aztán előreenged, bezárja mögöttünk az ajtót. Zavartan állok meg pillanatra. A komoly és tiszta kórházi csönd, ami odakint lépteinket letompította, megszakad: kurrogó, recsegő és sipító zaj csap felénk, mintha valami szövőgyár műtermébe léptünk volna a vezérigazgató előkelő, tapétás szobájából.
Ez a "nyugtalanok" osztálya, közös kórterem és cellák.
A terem mélyén, ahogy közeledünk, siető alakok válnak ki. Valami különös rendszer szerint járkálnak, fel-alá, keresztül-kasul, összevissza - mindegyiknek megvan a maga útja, gyorsasága, nem ütköznek össze - mindegyik megteszi a maga útját, megfordul és visszamegy. Az egyik hangosan beszél, szünet, megállás nélkül. A másik a falba telefonál, tölcsért imitálva a kezéből. A harmadik némán, összeszorított szájjal guggol, hajlong, mormol valamit maga elé. És mindegyik végzi a dolgát, és szinte hihetetlen, hogy mindig ezt csinálják - az ember azt hinné, csak ajtónyitásra fogtak hozzá, produkálják magukat. Mint valami nagy panoptikum, melynek ravaszul szerkesztett viaszautomatáit közös gép hajtja, amit mulattatásunkra megindítottak - most zakatolva működni kezdenek, és mindegyik csinálja a mozdulatot, amit a szerkezet megenged: a baba lélegzik, a katona trombitál, a bohóc gombócot eszik, a gyilkos felemeli a tőrt, a ló nyerít.
Egy mozdulat, egy hang, egyetlen akció fanatikus rajongói ezek, csupa átszellemült fakír, kínozzák és ostorozzák magukat, mindegyik másféle kínpadon - önmaguk iránti engesztelhetetlen gyűlölettel szentelik hátralevő éveiket a szörnyű penitenciának, valamely bűnért, talán azért, hogy megszülettek.
Az őrült komolyan veszi az eredendő bűn tételét.
Ezért él.
Vagy ez nem volna élet?
"Élőhalottak!"
Ez is egyike azoknak a tehetségtelen, hazug sablonoknak, amiket a dolgokkal való személyes, a dolgokat átélő érintkezés nélkül termel ki ezerszámra az üres hasonlatgyártás, gépiesen.
Soha nem érzem magam messzebb a haláltól, mint mikor tébolydában járok.
Maga a kép olyan életteljes, csak a sűrített élet kísérleti műhelyéhez, a színpadhoz hasonlítható.
A széles, hallszerű "társalgó", melyből a különféle cellák nyílnak, nyüzsgő, mozgalmas, felfokozott izgalmakban lüktet. Persze, akad mindig olyan is a nyugtalan osztályon, aki félrehúzódva, mozdulatlanul ül valamelyik széken - hiába szólsz hozzá, kiabálsz rá, nem moccan, a szeme se rebben. De a legtöbb valami lázas tevékenység kényszerében ég - ha bekötött szemmel hoztak volna be, rád bízva, hogy találd ki, hová kerültél: első impressziód egész bátran lehetne az, hogy egy előkelő színház próbatermébe csöppentél, ahol a színészek javában készülnek a soron következő darab előadására.
Még el is tűnődhetnél: ugyan miféle darab lehet, valami modern, nagyszerű dráma nyilván, vagy talán felújított Shakespeare? Annyi bizonyos, rengeteg hálás szerep van benne.
Lám, az egyik fel és alá szaladgál, magolja a szerepet, folyton ismétli. És hogy beleéli magát! egészen kivörösödött. "Nekem kilóg a vesém a hasamból, azonnal küldjenek orvost, orvostanárt, vágják fel a hasamat, disznóság, így hagyják felfordulni az embert". (Aha, valami háborús darab lehet mégis.) A másik (nyilván komikus buffó, naturburs, a külseje is mutatja) folyton röhög, szójátékokat mond, egyre-másra (úgy látszik, tragikomédia, vagy talán több darabról van szó?). De nem, mégiscsak Shakespeare lesz - címe, Lear király, íme a "fenséges asszony", akit a börtönbe csuktak az ármányos politikusok - amott a sarokban Ofélia emelgeti megtört ősi tekintetét, "ó, vigyél magaddal! mindig szerettelek! mindig csak téged szerettelek!" mondja mindenkinek, aki közeledik hozzá.
S ami a legmegtévesztőbb, leginkább emlékeztet a drámára: hogy mindegyiknél, minden pillanatban, bármikor nyitod rá az ajtót, az egész életéről van szó éppen. Ezeknél soha nincs adott eset, a körülményekhez szabott viselkedés, az aktuális pillanattal való foglalkozás. Nincsenek hangulataik, nincsen lírájuk, csak tragédiájuk vagy problémájuk van. A húsz éve itt lakó "császár" a nap bármely szakában álljon szóba vele bárki, éppen úgy elmondja a szörnyű intrika történetét, melynek következtében nem foglalhatja el trónját, mint ahogy elmondta akkor, mikor behozták - másról nem hajlandó tárgyalni. Egy mosolygós szemű, pirospozsgás néni élénken magyarázza, mit kellene tenni, hogy megkapja a nyugdíjat három férje után, akiket megölt. Mártuska, aki csinos és tizennyolc éves és finom, gazdag, művelt, Párizst és Londont járt úrilány volt, mielőtt ide behozták, és aki most gitteres ágyban fekszik a zárt cella sarkában, öt nyelven hadarja felém a legválogatottabb trágárságokat, amiért megcsaltam és otthagytam őt, mert hiszen hiába állok ilyen maflán, azokkal a kajla füleimmel, itt az ágya szélén - ő rám ismert, én vagyok D'Annunzio, illetve álnéven Gerhart Hauptmann, aki mindezt tette vele, és ne bandzsítsak úgy, mert rögtön megfogja az orromat.
A Pirandello Hat szerep-e ködlik fel előttem - oly makacsul, kérlelhetetlenül, oly sötéten és szenvedélyesen hajtogatják egyetlen, föl nem cserélhető végzetük jelszavát - oly keserűen és felháborodva követelik a jogot, hogy beteljesedjék a végzet, s ők megbékélhessenek.
Gyógyulás?
Nem sokat tud róla a tudomány. Az egész komplexum legkényesebb pontja az a sejtelem, hogy az elmebetegnek, fiziológiai és biológiai értelemben tulajdonképpen szüksége van elmebetegségére - ezzel menti meg puszta, állati életét (többnyire egészségesek és soká élnek a tébolyda lakói - odakint, aszociális viselkedésük miatt, hamar elpusztulnának).
Gyógyítás?
Talán...
Talán olyanféle valami lehetne... amit pár percig próbáltam csinálni, egy furcsa, tűnődő gondolattól megkapatva, spontán, terv és cél nélkül, azzal a finom arcú, törékeny testű fiatalasszonnyal, aki zokogva és kiáltozva vergődött a pamlagon, a társalgó közepén, hogy miért ütik és verik és kínozzák őt egész nap.
Természetesen nem bántotta senki.
Az orvos ezt magyarázta neki, okosan, értelmesen: hogy csak képzelődik.
Aztán, hogy szórakoztassa, bemutat neki - a boldogtalan egy percre elhallgat, felemeli rám nagy, szürke, könnyben úszó szemeit. Egy icipicit mintha el is mosolyodnék, kíváncsiság villan fel meggyötört arcán... igazán?... suttogja... személyesen?
Felhasználom ezt a pillanatot, s hogy ettől az egyszerű, természetes, emberi gesztustól nekem is mosolyognom kell. Megfogom vékony, ideges kezét, derülten és őszintén és biztatóan a szemébe nézek.
- Miért sír úgy?
Újból megjelenik tekintetében a rémület és kétségbeesés vad fénye.
- Ütnek... vernek... lefognak... nézze, a karjaim... a vállam...
Nincs semmi nyom. De nem vitatkozom vele. Tovább tartom a kezét.
- Jó, hát lefogták... megütötték. Tessék? A nyomok? Na igen... van itt valami karcolás. Igaza van... De hát - olyan nagy dolog az?
Megint felnéz, csodálkozik.
- Érdemes így sírni, így kétségbeesni ezért? Felejtse már el, az istenért! Ne gondoljon mindig rá... ne gondoljon mindig önmagára! Olyan nagyon érdekesnek találja ami történt csak azért, mert magával történt? Nézze... milyen szépen süt a nap... és mennyi minden van a világon, ezen kívül... Ez a karszék... az a galamb... ott az ablakrács előtt... az ura otthon... a kisfia... ezek mind meg vannak sértődve... hogy maga csak önmagával foglalkozik... és nem figyel rájuk...
És hozzáteszem, duzzogva, sértődötten.
- És én is... én is... meg vagyok sértődve... a karszék és a galamb és az ura és a kisfia nevében... és velük együtt... hogy olyan borzasztónak és kétségbeejtőnek és elviselhetetlennek találja a világot... amiben mi vagyunk... hogy örömöt okozzunk magának... és érdekeljük... hogy meg tudjon feledkezni a bajáról... és ne sírjon...
És még egyszer, követelve:
- Ne sírjon már, szé...
"Élőhalottak temetője."
Legfeljebb annyiban emlékeztet temetőre, hogy annyiféle sír van benne. A grófnőnek külön pavilonja van, három ragyogóan berendezett szobából álló lakosztály.
Családi sírbolt, mauzóleum.
A vasajtó újra becsapódik mögöttem. Az orvos lehúzza a kulcsot. A tiszta, csendes folyosó végén fehér ruhás szolga a padlót keféli.
Milyen egyforma mozdulatok. Milyen gépiesek, makacsok.
Különös mánia. Padlót kefélni!
Az orvos felém fordul.
- Hogy tetszett...
Nehezen felelek.
- Nagyon érdekes.
- Tudja, a dementia praecox és a maniaco-depresszíva közt az a különbség...
Mi ez? Miket beszél? Miért mondja most már harmadszor... hogy aszongya, "praecox" meg "depresszíva", hát ez meg mi?
Ijedten nézek rá.
Nem kell ingerelni, gondolom.
Lent, a hallban, barátságosan ugrálnak fel az urak. Óvatosan közeledem feléjük. Vigyázva rázom meg egy régi ismerősöm kezét, közben a szemébe nézek, próbálom kitalálni a rögeszméjét.
Csak nyugalom, intek magamnak.
Az utcán riadtan kerülök ki a szembejövők elől. Nini... ez hordárnak képzeli magát... ez meg katonának... ez meg sofőrnek... nem szállna le az autóról... ez meg... aha... ismerem... ez bankigazgatónak képzeli magát... már húsz éve... ez meg politikusnak... Végre... ott jön Lojzi... a színész barátom... ez legalább mindennap másnak képzeli magát... aránylag a legépeszűbb...
Eh! még megbolondulok! Gyerünk haza - miről is van szó? Ja igen, tudom már... meg akarom írni ennek a látogatásnak a benyomásait...
Nekem az a rögeszmém, hogy megírjam.