Tátika
| Tátika szerző: Kisfaludy Sándor |
Come il gelo a le piante, ai fior l'arsura,
La grandine a le spiche, ai semi il verme,
La reti ai cervi ed agli augelli il visco,
Cosi nemico a l'huomo fu sempre Amore.
E chi foco chiamollo, intese molto
La sua natura perfida, e malvagia.
Guarini.
Négy fal közé zárt a télnek
Szele, hava, hidege:
Kedvelt, tisztelt barátom, Nagy!
Im! halljad, egy agg rege:
Tátika - - most csak omladék,
S vércse-lakta váráról,
S két fiatal magyar szívnek
Szerencsétlen sorsáról.
Héj barátom! akkor is volt,
Valamint most, rossz ember,
Embertársa lehelletét
Irigylő és dúló szer;
Ember, kinek szíve okol,
Nyelve éles, tüzes kés,
Vére méreg, lelke ördög,
Mindenütt túr, ás és vés;
Ki mérgével felzavarja
A boldogság forrásit
A vad átkokká változtatja
A jó Isten áldásit:
Maszlagokká a rózsákat
Igy teszi a mérges pók;
Halállá az édes álmat
Igy teszik a skorpiók.
Első ének.
1.
Késő ősz volt, Márton napja,
Egy szomorú őszi nap;
Hamvas felhők között bujkált
A melegét vesztett nap:
Szomorú volt a természet,
Barna a letarolt föld;
Csak a mezőn volt remény-szín,
Csak a vetés volt még zöld.
2.
A Bakonynak rengetege, -
Tenger erdő s végtelen,
Komor barna hullámokban
Fekvék helyén dísztelen:
Az ősz száraz lehellete
Megfosztotta a fákat
A levéltől, s eledeltől
A ménest és gulyákat.
3.
Tátika, mint egy korona
Feltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá
A földre és időre:
Változott ez évek óta
Körülötte, alatta;
De a várnak nem árthatott,
A tatár sem bánthatta.
4.
Szánthó Gáspárnak özvegye volt,
Ki a várban parancsolt,
S Hermán deák, a ki abban
Ügyész, gazda - minden volt;
Czudar Judith, a szép özvegy,
Ezen nap nem volt otthon;
Deákjával Hagymásynál
Vígadozott Szent-Gróthon.
5.
Vendégség volt Hagymásynál,
Kinek nagy volt értéke;
Öszvegyűle ekkor nála
Szala egész vidéke.
Oda méne az özvegy is,
Azt gondolván magába',
Hogy megkerít tán valakit
Megúnt özvegy ágyába.
6.
Manczi volt csak maga otthon,
Gáspár lelkes magzatja,
Első kedves felesége
Képe, szíve, rajzatja;
Remekje a természetnek,
Szíve-, lelke- s testében,
S örököse jó atyjának
Jószáginak felében.
7.
Mert vala még egy öcscse is,
Fia mostohájának,
Ki másik fél-örököse
Vala Gáspár javának;
Hajh! de egy mákszemmel sem bírt
Magyar emberségéből,
Korcs volt, szóval: az anyjának
Hermánt öleléséből.
8.
A szép Manczi volt csak otthon, -
S fekete gyász éltében
Ablakára könyökölve,
Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le
A világba s időbe,
A múltba és jövendőbe:
És a jelenlevőbe:
9.
A sors dúló fergetege
Legmérgesebb dühébe'
Ment el virág-élte felett
S mordúl csapott szívébe:
Mint a féreg a bimbóban,
Úgy ült s rágott keblében
Két szomorú emlékezet -
S hervadt virág-évében:
10.
Valóban bal történetek!
Egyike is nyomhatta
Annyira, hogy gyenge szíve
Elszakúljon alatta;
Együtt pedig ily esetek
Oly terhek a szíveken,
Hogy sem az ész, sem az idő
Nem segíthet ezeken:
11.
Épen ma két esztendeje,
Hogy a dicső öreget,
Ki éltében gyakran vive
A törökre sereget,
Édes atyját, anyja mellé
Letevék a kriptába;
S ő itt maradt, - a halálnál
Rosszabb sorsnak markába'.
12.
Borzadozva látta most is,
- Hogy rángatta idegét -
Szürke s fejér barátoknak
És papoknak seregét;
Borzadozva hallá zengni
Búcsúztató énekét,
És zokogni a sziveket,
Ifjakét és vénekét.
13.
«Mért, óh mért, óh édes nemzőm!»
(Igy sohajtott magába')
«Mért nem vittél el magaddal
A nyúgalom karjába! -
Mért nem vittél el magaddal
E veszélyes szélvészből,
Hol, ha rá kél, nem jön segéd,
Sem szívből, hajh, sem észből!
14.
A nyomorúlt emberi szív,
Ki mindenre megindúl,
Csak, ha egyszer verni megszűnt -
A mély setét síron túl,
Ott nyugszik meg, - ott nem érez,
Ott nem gyűlöl, nem szeret: -
Jöjj, óh halál, jöjj kaszáddal,
Mely mindennek véget vet!»
15.
S épen ma két esztendeje,
Hogy a sírnak felette,
Mely atyját és jó napjait
Örök éjbe temette,
Egy rózsa-szín remény-virág
Látszott nyílni szívének,
Mely egy egész édent igért
Hátralévő éltének.
16.
Tudniillik: Rezy Sándort, -
A ki gyermekkorában
Játszó társa vala néki,
Kedvelt szomszédságában, -
Ott látta meg legelőször
Már legénynyé váltában,
A halotti vendégek közt, -
Édes atyja torában.
17.
Rezy Bálint fia volt ez,
Egyetlenegy magzatja,
És e híres nemzetségnek
Legutolsó fajzatja.
Szánthó s Rezy jó szomszédok
S jó barátok voltanak,
Mind a kettő nagy hazafi, -
Egymás után haltanak.
18.
Sándor úrfi akkor jött meg
A töröknek nyakáról;
Egész Buda róla szólott
És nyert borostyánjáról:
Galambosnál volt ő egyik,
Ki a török markából
Zsigmond királyt megmentette
Szégyen-halál torkából.
19.
És azóta Zsigmond király
Becsülte őt s szerette,
S mint élete megmentőjét
Kegyelmekkel illette.
Látta őt a királyné is,
Ama híres Borbála,
S szeme benne egy Apollót
S egy Herkulest talála.
20.
Szép asszony volt a királyné,
De gonosz és fajtalan;
Teste kényit töltögetni, -
Ez volt dolga úntalan.
Vajh! mért kellett ez ifjúra
Buja szemét vetnie!
Vajh! mért kellett ez ifjúnak
Buja szembe tűnnie!
21.
Valamikor még a pokol
Egy férfiat megfogott,
Egy szép, elmés, buja asszony,
S nem ördög volt eszköz ott:
Mert befonja hálójába
A fiatal szíveket
A bujaság, ha kellemes,
Mint a pók a legyeket.
22.
Az ily asszony (mért van ilyen!)
A legnagyobb szörnyeteg:
Medvék között, hol legsürűbb,
Legvadabb a rengeteg,
Nem veszthetsz oly drága kincset,
Mint a melyet ez kicsal,
Óh férfi-sziv, életedből
Szédítő bűbájival!
23.
Sándor s Manczi, gyermekek még,
Már egymáshoz hajlának,
S gyermekszívek érzeményi
Szépen öszvehangzának.
Szerették már akkor egymást,
Minekelőtt kifejlett
Valóságok a bimbóból,
S az legény, - ez leány lett.
24.
De meglátván mostan egymást
Az életnek nyíltában,
A szív s lélek viráginak
Fejledező korában:
Midőn a szív kívánati
Az ifjúság keblében
Ébredeznek, gyúladoznak
A szerelem évében: -
25.
Látván Sándor a szép szűzet
Pompájában testének,
Lelke szelíd felségében,
S jóságában szívének;
Látván Manczi a szép legényt
Magyar lelkességében,
A jó embert, deli vitézt
Erejében, tüzében:
26.
Világos lőn lelkeikben,
S keblek mélyen érzette,
Hogy a két szív, két valóság
Egymást igen szerette:
S minden a nagy természetben
Fennen hangzá nékiek,
Hogy egymással öszveillők,
S egy párrá kell lenniek.
27.
S Gáspár hideg tetemének,
És sírjának felette,
Zokogva még, a két jó szív
Már egymást eljegyzette:
Ezen élet tengerében
Öszvefogva evezni:
A sors mérgét és kegyelmét
Ketté osztva érezni.
28.
A boldogúlt két öreg is,
Hogy szívek még dobogott,
És az arany billikomban
Ó somlai csillogott,
Öszveülvén s öszvehordván
Harczaik egy rakásra, -
Könny gördűlve agg szemekből,
Igy köszöntek egymásra:
29.
«Adja Isten, hogy a magyart
A fél világ uralja! -
S vérrel szerzett szabadsága
Soha kárát ne vallja!
Adja Isten, barátságunk
Halálunkig állhasson, -
S reménynyel tölt gyermekinkből
Egy boldog pár válhasson!»
30.
De Sándor, kit Borbálának
Vétkes unszolására
Zsigmond király magához hítt, -
Önnön gyalázatjára, -
Sándor, kinek a dicsőség,
Tábor és harcz kedves lett,
Kis időre (mint reménylé)
Kedvesétől búcsút vett.
31.
Sándor! Sándor! mit miveltél?
Ide hagytad mátkádat!
Jaj jaj néked! - nem ismérted
Kígyót rejtő pályádat!
Elment, hajh! és midőn a szűz
Várva várta ölébe,
Sándor helyett egy levélben
E mennykő jött kezébe:
32.
«Vannak olyan perczenetek
Az embernek éltében,
A melyekben setét lészen
Fejében és szívében;
S a múlt idő örömei
Mind a földhez sujtatnak,
S a jövendő reményei
Mind a porba tipratnak:
33.
Hogy átkozza születését,
Átkozza az életet; -
Néha maga, néha a sors
Hozza a balesetet! -
Vannak ilyen perczenetek!
Boldog, a kit kedvelvén
Az ég, megment ilyenektől:
Boldogtalan vagyok én!
34.
Alig valék még kezdetén
Veszedelmes pályámnak,
S egy szörnyeteg, királynéja
Hajh! szánandó hazámnak,
Tőrt vetett ki, milyent eddig
Ártatlan nem ismértem,
S fogva valék, elkábúlt én,
Mire magamhoz tértem!
35.
Nem volt benne irgalmasság
A vad istentelenben;
Úgy tett vélem, együgyűvel,
Mint a kígyó édenben!
Buja vérré varázsolta
Szűzességét keblemnek,
S elütötte életemről
Idvességét szívemnek!
36.
Virtus! virtus! imádtalak,
A mióta érzettem,
Hogy mennyei rokonság vagy,
S ösvényedet követtem;
Nem szántszándék, nem természet: -
Sorsom ragadt magával,
Kivül belől ostromolván,
Elrántott bal karjával.
37.
Akár tudnám jó szívednek
Még megnyerni kegyelmét;
Akár soha sem bocsátnád
Szíved szörnyű sérelmét; -
Igy is, úgy is szerencsétlen,
Visszaadom szavadat:
Add egy másnak, érdemesbnek,
Malaszttal tölt magadat!
38.
Akkor, ha majd látni fogod
Egy szerencsésb öléből,
Ki szívedre méltóbb vala,
Boldogságod kebléből:
Mily hóhérom lesz a vétek,
Melyet, hajh, elkövettem!
Hogy, nyomorúlt! bár vétettem,
Mégis híven szerettem; -
39.
Ha hallani s látni fogod,
Vétkem kínos bánatja
Keblem miként gyötri, marja,
Furdalja és szaggatja;
Elmém minden gondolatja,
Minden csepp vér eremben
Mint lesz ostor, gyilkos, ördög
Szerencsétlen éltemben; -
40.
Miként nem fog melegítni
Semmi remény sugára;
Miként nem lesz kebelemben
A pokolnak határa: -
Akkor, óh megbántott angyal!
Ha így leszek feldúlva,
Szánj meg akkor és bocsáss meg!
Meg lészsz rajtam boszúlva.
41.
Ha szívem majd kínjaiban
Vérzik, habzik, csikorog;
De, hogy sorsát megérdemlé,
A bűnös még sem morog; -
Ha életem gyökerei
Mind el lesznek már éve:
De bűs lelkem csontházából
Még sem lesz még kivéve; -
42.
Ha a halált imádom majd,
Hogy szánjon meg s vigyen el; -
De nem szán meg, de nem visz el,
S minden hajnal élve lel:
Akkor, óh megbántott angyal!
Ha így leszek feldúlva, -
Szánj meg akkor, kárhozottat!
Meg lészsz rajtam boszúlva.»
43.
Ki először a szerelmet
Tűznek, lángnak nevezte,
Veszedelmes természetét
Jól ismérte, érezte,
A szív legszebb állapotja
Szűzessége, hívsége;
E mulandó emberlétnek
Ez mennyei vérsége.
44.
De semmi sincs hatalmában
Az embernek egészen;
Idő, hely és környűlállás
Könnyen fordítást tészen;
A felhő, mely reggelenként
Szép bíborral van festve,
Benn rejti már a villámot,
Mely öldököl majd estve.
45.
A szerelem kezében van
Sorsunk kulcsa e földön,
S véle mennyet vagy poklot nyit -
Kinek milyen sorsa lőn:
Az idvesség kelyhét tartja
S nyújtja nekünk jobbjával,
Mérget nyújt és kárhozatot
Veszedelmes baljával.
46.
A bujaság poharában
A felső hab édes méz,
S ennél fogva ingerelvén,
Hozzá kap az ember-kéz.
De, hajh! édes csak habja volt,
Már keserű az ital,
És sepreje epe s méreg, -
Melytől a szív kínt s jajt vall.
47.
Szörnyű csapás volt ez Manczi
Érzékeny szűz szívének,
Mint a villám, szörnyen csapott
Gyökerébe éltének.
E két súlyos csapás mellé
Több bajok is jövének:
Az özvegy és egész háza
Szegény ellen törének.
48.
A rossz asszony irígylette
A szűznek sok kellemét,
Dicsőített hírét, nevét,
Virtusát és érdemét:
Irígylette az atyjáról
Rá maradott értékét,
S becsületét rágalmazva
Járta Szala vidékét.
49.
Látván, milyen bálványa ez
Minden férfi szívének;
Mint szeretik őt az ifjak,
Mint tisztelik a vének!
S mennél inkább kisebbíti,
Annál nagyobb nevében, -
Dúlt, fúlt s epét s mérget forralt
Hyénai mellében.
50.
Hermán deák, a cseh pribék,
Az özvegyhez kötözte
Ravasz róka-indúlatit,
S Manczit szint' úgy üldözte;
Sőt ha mérget látott forrni
Asszonyának szívében,
Ő még jobban keverte azt
Egy reménynek fejében.
51.
S a dolog már annyira kelt,
Hogy Szánthónak leánya,
A szép, jó és gazdag Manczi,
Ezer szívnek bálványa;
Kiért anny'an vetélkedtek
A szittyai hazában,
Szinte immár szolgáló lett
Önnönmaga házában.
52.
Valóban bal történetek
Egy angyalnak éltében!
Ablakára könyökölve,
Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le
A világba s időbe,
A múltba és jövendőbe,
És a jelenlévőbe:
53.
Setét köddel, könnyesővel
Szívét mordúl vonta bé
A szerelem fergetege,
S napfényt nem várt már többé.
Szerelmének rózsanapja,
Melynek az ő hajnala
Annyi szépet s jót igére, -
Örökre leszáll vala.
54.
Oda lett az örömfészek,
Melyet képző fejében
A jövendő pókhálóján,
Hajh! de a sors mérgében,
Ezer édes reményekből
Rakott vala szívének, -
És az élet terhére volt
Lelkének és testének.
55.
Ezen élet szélvésziben
Egyedűl, elhagyatva
Érzé magát, és nyúgalmát
Fenékből felforgatva;
S lelke minden tehetségi
S erei megakadtak,
S élte minden fonalai
Fájva ketté szakadtak,
56.
A szív első szerelmében
Ily rútúl megcsalódni;
A szív első lángjainak
Imígy visszacsapódni;
S ezen visszacsapott lángnak
El nem tudni oltódni, -
Ily sorssal, egy gyenge szűznek,
Kín lehetett vívódni.
57.
Imígy hervad keservében,
Mert a sors letiporta,
Ostromolva ezer felől,
A szűz virtus gyakorta;
Könnyekben és fájdalmakban
Húzza vonja életét:
Bú-köd fedi minden napja
Keletét és esetét; -
58.
Midőn nyílván és kevélyen
Tömjénekkel füstölve,
A gonoszság és bujaság
Jónak, szűznek kürtölve,
Örömektől környűlvéve
Jár s űl egész éltében, -
S a virtust még kaczagja is
A szerencse ölében.
59.
Sokat szenvedt szegény Manczi,
Szegény Sándor még többet:
Mert, sorsát megérdemleni,
Az inségbe nagy súlyt vet.
A virtusnak tűz-próbája
A szív meggyúlt szerelme.
Az az erős, kinek ebben
Nem történik sérelme.
60.
Rezy Sándor, ki csak nem rég,
Még ártatlan korában
Törökdúló oroszlán volt
A vérengző csatában;
Kinek tüzes tekintete
A sorssal bajt-víhatni
Látszott, s erős ércz-termete
Éveket kiállhatni;
61.
Megestén eliszonyodva,
Kiforgatva magából,
Mint az ebtől üldözött vad,
Haza szökött Budából;
S kerűlvén a napvilágot,
Vagy megvonúlt várában,
Vagy Káinként bujdos vala
A Bakonynak vadjában.
62.
A hol ember soha sem járt,
A mély setét völgyekben,
Hol a tölgyek vén odvában
És a kőszirt-üregben
Görhes baglyok s denevérek
Laktak s éhhel vesztenek,
És a sovány moha közűl
Száraz gyíkok néztenek;
63.
Ottan járt ő, mint a lélek,
Csak csont és bőr az ifjú,
Ki izmos volt, mint Herkules,
De kit megett már a bú,
Ha a vadász meglátta őt,
Keresztet hányt magára
S hajborzadva fordúlt vissza
S nézett a hív kutyára.
64.
Ott csapongott - a múlt idő
És jövendő fejében;
A gyötrelem s törödelem
Vétkét bánó szívében.
Tövisektől megszaggatva
Vérébe' és fagyába',
Éjfél után tére vissza
Gyakran néma várába.
65.
Haszontalan szedegette
Elmúlt öröm-napjait,
Hogy szívében elaltatná
A jelenlét kínjait:
Az iszonyú külömbséget
Annál inkább sínlette,
Bal sorsának dühösségét
Annál inkább érzette.
66.
Sokszor, ha egy völgy öléből
Tátikára tekintett,
Ez a roppant szép természet
Előtte kőhalom lett:
Mely súlyosan mellén feküdt
S nyomta, zúzta terhével,
S Manczi fenn űlt dicsőségben,
Kit elvesztett vétkével.
67.
S a múlt évből a száz meg száz
Bizonytalan szép remény,
Most mind annyi valóságos,
Gyilkos, dühös érzemény.
Fájdalmas, meg nem nyerhetni
A szerelmet gyakorta;
De szerelmét elveszteni,
Fájdalmasabb százszorta.
68.
A Rezi vár pusztán állott,
Mint egy üres sasfészek:
A szomszédság ifjainak
Régen nem volt már részek
A bujdosó birtokosnak
Magyar barátságában; -
Pusztán állott a Bakonyban,
Mint a lélek urában.
69.
Ki, ha néhol barátságot
Vagy szerelmet sejt vala,
Futott, futott, mint a vad fut,
S csikorgott bal oldala.
Szíve ezer kínja között
Legmérgesben az fája,
Hogy vétkéért ily sors méltán
Következett reája.
70.
Végtelen éj volt előtte -
Utána is végtelen;
Csak vétke volt, mint egy mord váz,
Jelenése szűntelen.
Azt vélte, hogy tőle borzadt
A bagoly, ha huhogott, -
Azt vélte, hogy őt vádolta
A varjú, ha károgott.
71.
Gyakran egész éjszakákat
Átcsapongott, kerengett, -
S Tátikánál lelvén magát, -
Ott a kövön fetrengett:
A mennyország kapuinál,
Hogy az néki zárva lett,
Bánatában dühösködve -
Lucifer így fetrengett.
72.
A szerelmet, ifjúságot,
Minden kedvet, kényt s reményt,
A szerencsét, boldogságot,
S minden öröm-érzeményt,
Kiforgatva és feldúlva -
Hajótörést szenvedve
Látta élte tengerében, -
És el vala szörnyedve.
73.
Szem-meredve tekintett le
Ínsége örvényébe,
Mint egy volkán hajborzasztó
Kiégett üregébe. -
Ha egy imily pillanatban,
A szívbe, mely így érez,
Egy valaki kését döfi, -
A gyilkos jóltévő lesz.
74.
Ilyen ínség volt élete, -
S jobb szerette gyötrelmét
Mégis, mint a gondolatot,
Hogy elverje szerelmét.
Csak elvesztett boldogsága
Édes emlékezete
Tartá benne még a lelket,
Csak e' volt még élete.
Második ének
1.
Későn estve tértek vissza
Az özvegy és deákja:
«Hah!» (elkezdi amaz, s magát
A karszékbe levágja)
«Haszontalan mesterkedem,
Haszontalan vetem ki
Mindenfelé horgaimat, -
Nem harapja meg senki.
2.
Fel sem veszi a menyecskét
Sem öreg, sem fiatal,
Sem boldog, sem boldogtalan,
Sem a főrend, sem az al;
Minden ő utánna indúl,
Mintha vinnék ördögök, -
Minden szív csak ő rá czéloz,
Magok is a vén dögök.
3.
Minden csak őt udvarolja,
Mint egy Tündér Ilonát;
Minden szem csak rajta legel,
Szépet, jót csak rajta lát.
Nála nélkűl, mint az árnyék,
Senki, semmi vagyok én;
Ő ragyogó, sugárzó nap, -
Én csak félre vetett szén.
4.
Ha felvesz is, ha megtisztel
S megbecsűl is valaki, -
Hogy nem értem, hanem érte
Történt, - nyilván adja ki:
Hogy a méreg szinte megesz
Néha bosszúságomban; -
E teremtés, látom, gát lesz
Minden boldogságomban.»
5.
«Bosszankodtam» (úgymond Hermán)
«Én is minap Sümegen,
Hogy a püspök végig menvén
A nagy vendégseregen,
Azt mondotta: «Csorba a szám,
Nincs itt keresztleányom,
Szánthó Manczi, kit szegényt tán
A mostoha anya nyom?
6.
Az atya jó barátom volt,
Közelvaló atyafi;
Jó ember volt, derék vitéz
És oly buzgó hazafi,
Hogy - csak olyant kell kivánni,
De nem tudom, ha látsz-e
Sokat ilyent, Magyarország?
Requiescat in pace!»
7.
Úgy tajtékzott a gyűlölség
A hyéna szájából;
S így bojtotta azt e róka
Álnok, csalfa agyából.
S egy iszonyú vér-gondolat
Támadt annak fejében;
Megrázta őt, - tovább mégis
Béfogadta szívében:
8.
«Hermán!» (így szól a pribékhez)
«Szívem régen tiéd már;
Fiam, tudod, általad él,
Szánthó nevét hordja bár.
Halljad, Hermán! éltünk folytát
Régen öszvekevertük;
Ha ki nagy gát volt folytában, -
Azt elmostuk, sepertük.
9.
De egy nagy gát, legnagyobb még,
Ha helyt állhat ellenünk,
A magasról, hol most megyünk,
Rútúl alácseppenünk:
S a pompásan járt folyamból
Csak egy bűzhödt mocsár lesz,
Melyet minden meleg sárrá,
S minden hideg jéggé tesz.
10.
Halljad, deák! - úrrá teszlek, -
Úrrá teszlek, cseh poronty;
Kezem tiéd - s neved legyen
A fejemen viselt konty;
De Manczinak - el kell veszni,
Hanem, deák, - okos légy!
Menjen az a koporsóba, -
S te vélem oltárhoz mégy!»
11.
Kapott ezen a rőt pribék:
Nagy láz vala nékie
Úrrá lenni, s nem, mint eddig,
Úrnak titkon lennie:
Noha oltár helyett néki,
Kit csömörig megúnt volt
A bűnökbe merűlt asszony,
Szintúgy koporsót gondolt.
12.
Ily kígyókat nevelél te,
Jámbor Gáspár, kebledben!
Nem volt elég, hogy megloptak,
Megtéptek már éltedben;
Hogy a tiltott gyümölcsből is
Lakozának kertedben, -
Megferdeni kívántak még
Fenmaradott véredben!
13.
Temérdek bűn megtorlott már
A rőt kalóz Ielkében;
E nagyot még hozzá adni -
Viszket egész testében;
Annál inkább, minthogy őtet
Nagy remények biztatták,
S éltét fénynyel környűlvéve
S felemelve mutatták.
14.
Mind e mellett, ha forgatta,
Feje rútúl szédelgett:
Mert a dolog halálba járt, -
S félszeg szíve émelygett;
S tudván, hogy a gonosz Macza
Állhatatlan és hamis,
Úgy tökéllé, hogy mindenben
Része legyen annak is.
15.
Manczi tehát halált mikor,
Miképen és hol vegyen,
Hogy halála csudálatos
És hihető is legyen,
Törte, marta gonosz fejét,
Hogy az szinte dorombolt,
Mindaddig, hogy megőrlötte, -
És a végzés ím ez volt:
16.
Rozália kápolnája
Legyen vesztének helye;
És ideje a jövendő
Karácsonnak éjjele;
Gyilkosa a holt Lázárnak,
Ki ott vala remete,
Járó lelke, kit ember már
Kérdőre nem vehete.
17.
A kápolna Tátikától
Hét parittya-dobásra,
Egy meredek szirten állott,
S egy mély örvény-nyílásra
Úgy dűlledt ki, hogy féltette,
Ki alúl feltekintett,
Hogy legottan leroppanhat,
Ha egy kis szél legyintett.
18.
Jobb felől, a mélység felé,
Egy nagy mester kezével
Kőből vágott kereszt állott
Idvezítőnk testével.
Bal felől, mély alázatban
Egy gömbölyű szikla-bolt,
Az ott termett szirtből vágva,
Remeteház s lakás volt.
19.
Szánthó Balázs felesége,
Szegény Gáspár szülője,
Döbröntei Rozália
Volt mind ennek szerzője.
És azóta Lázár volt ott
A harmadik remete,
Kit a vidék szentnek tartott,
Jámbor is volt élete.
20.
De egyszerre, Mindszent napján,
(Majd elért egy század-kort)
Az ő vadon hajlékában
Halva lelték a jámbort.
Sokan ugyan azt regélték,
Hogy, halála után már,
Imitt-amott mégis látnák,
S hogy többnyire éjjel jár.
21.
S midőn a hír, szájról szájra,
S mindig nőttön-nőttében,
Körűljárta az egész tájt,
Utóbb egy váz képében
Áll vala meg, - tudniillik:
Lázár ugyan meghalt már,
De a lelke éjjelenként
Sohajtva és nyögve jár.
22.
A vár népe annyit tudott
Utóbb már a lélekről,
Hogy a vidék meggyőződött
Minden jelenésekről.
Mihelyt szürkült, borzadozva
Járt kiki a Bakonyban;
Ha megrözzent a falevél,
Megdöbbene, - hogy ott van.
23.
Szívdobogva térítette,
Tartván nyakon kapástól,
Juhász, gulyás a marháját
A remete-lakástól.
A kápolna, melyet eddig
Feles nép megkeresett,
Most már minden tisztelettől
Teljességgel elesett.
24.
Ezen regét csak az özvegy
És a deák kaczagták,
Minthogy ők ezt, okok lévén,
Önnönmagok faragták.
Kaczaghatták, - mert jól tudták:
A remete már nem él;
Nem élhet, mert - ők ölték meg, -
Akárki hol s mit beszél.
25
Tudniillik: ez a Lázár
Úri nemből származott,
Tudós, bölcs és jámbor vala
S titkon sok jót okozott.
Tanácsosa volt Gáspárnak
Mindennémű dolgában;
S a köznépnek orvoslója
Lelki, testi bajában.
26.
Imígy jutván sok titokhoz,
Sok veszélyt elhárított;
S jóra intvén a jóltévő,
Sok rosszat megjobbított.
Manczi sokat vala véle
Kisebb s nagyobb korában;
Szíve s lelke oly angyali
Ott lett társaságában.
27.
Tövis lett hát e jámbor is
A két gonosz szemében;
Mert, ha akart, gát lehetett
Vétkes éltek mentében:
S minthogy titkon, homályosan
Tőle meg is intettek,
Azt vélték, hogy mindent tud ő,
A miket elkövettek.
28.
«Félre hát ez apostollal!
Ott, a hol több bűnös van»
Mond az asszony, «ott jobbítson,
Ott gyógyítson - pokolban.»
S Pongrácz, az ő czimborások,
Ki hajdú volt a várba',
Egykor hátúl egy mirígy nyílt
Lőtt a jámbor Lázárba.
29.
Pongrácznak kell vala Manczit,
(Így vala kidolgozva)
Haj! Manczit is a világból
Kiveszteni orozva:
De különös színnel s móddal,
És ámító formával,
Ha szolgál a környűlállás,
És, úgy szólván, csudával.
30.
Karácsonnak éjjelében
Kelle vala nékie
A kereszthez borult szűzet,
(Mert így kell majd lennie)
Lázár lelke alakjában
Halálig ijesztnie,
S a szűzet a szikla-fokról
A mélységbe vetnie.
31.
Manczinak ez idő alatt
Jobb nap látszott derűlni:
Mostohája gyűlölsége
Látszván kicsinyt enyhülni:
Mert, hogy utóbb ne lehessen
Néki gyanúba esni,
Szebben kezde vele bánni
S kedvét látszott keresni.
32.
S magából mintegy kiverdve,
(Hermán úntig nevette)
A megtértet, a Magdolnát
Hihetésig színlette.
Szegény Manczi! ki nem örűlt
Semminek már a földön,
Mostohája eránt mégis
Érzékeny és szíves lőn.
33.
Imígy nyalja a bárányka
Mind a kezet, mind a kést,
Mely majd mindjárt torkon metszi
Az ártatlan teremtést! -
Igy csókolja a galambfi
Mind a kezet, mind a kést,
Mely majd mindjárt nyakban metszi
Az ártatlan teremtést!
34.
Közelgetett már karácson -
Ádám s Éva ünnepe. -
Haj! kiket a csalárd kígyó
Oly álnokúl meglepe! -
Felderűlt már: - szép téli nap;
S az nap alig szürkűlt még,
Hogy már felkelt a teli hold;
Száraz fagy volt, - kemény jég.
35.
Ekkor, mintha a gondolat
Akkor jönne eszébe,
Igy kezdé a gonosz asszony
Az ablakon néztébe':
«Be gyönyörű karácson ez! -
Napnak, éjnek a szépe!
A föld a szép holdvilágban
Betlehemnek a képe!»
36.
«Menjünk» tovább így folytatja,
«El a fejér kereszthez
Az éjféli mise előtt;
Holdvilág van, - út jó lesz.
Töltsük inkább imádsággal
S idvességes szándékkal
Az öröm-éjt, mintsem gyarló
És hívságos játékkal.
37.
Háláljuk meg születését
Az Isten- és embernek,
S könyörögjünk: őrizzen meg
E veszélyes tengernek
Kárhozatos örvényitől
Szent és erős kezével;
S vétkeinket bocsássa meg
Irgalmával, kegyével!
38.
Egyszersmind a lélek-mesét,
Ezen csupa költeményt,
S a köznépet ijesztgető
Csintalan agy-leleményt
Fojtsuk el ott-lételünkkel:
Igy majd visszaszerezzük
A szép s szent hely tiszteletét,
S lelki hasznát érezzük.
39.
Könyörögjünk az Istennek
Boldogúlt úr lelkéért!
Esedezzünk Isten előtt
Lelke idvességéért
Imádkozzunk mind a hárman:
Hermán a jóltévőért,
Az asszony a kedves férjért,
A gyermek a nemzőért!»
40.
«Menjünk, menjünk!» mondá Manczi
És egy mélyet sohajtott;
Elmenni a szent kereszthez
Immár régen ohajtott:
Egykor sok szép órát töltött
A bölcs Lázár boltjában,
Gyermek-szíve barátjával -
Élete jobb sorsában.
41.
Pongrácznak ott kelle vala
Előbb immár lennie,
Mint léleknek megjelenni, -
S mind a többit tennie.
A legelső kakas-szóra
Ki is lopta magát már,
S remetévé átváltozott,
Mihelyt hátúl volt a vár.
42.
S ballag, ballag, - s a mint ballag
A csavargó ösvényen,
Mely nagy fákkal volt béfedve,
S most megfagyva keményen, -
Megrobbana feje felett, -
Megdöbben a lelkében
Vétket vivő félszeg ördög,
S borzad egész testében:
43.
Egy nagy bükknek lombjain űlt
Varjúsereg reppent fel,
A mint Pongrácz, az ál-lélek,
Alatta megy vala el.
Kísérője a gonosznak
A rossz lelkiisméret,
S minden kicsiny zörrenésnél
Szívébe jégcsapot vet.
44.
Gondolkodva ballag tovább,
Mert maga is nagyolja
A bűnt, melyet elkövetend, -
Mégis - magát eltolja,
S ballag ballag, - s a mint ballag
Épen egy völgy öblében
Nagy zörgést hall a sűrűben, -
Retteg Pongrácz bőrében:
45.
Egy nagy farkas tört igetve
Keresztűl a sűrűn itt,
S fogai közt, fel a bércznek
Egy nagy halálfejet vitt;
Embert látván, megrezzene -
S a fejet úgy ejté ott,
Hogy az Pongrácz lába közé
A fagyon lekopogott.
46.
Huh! megréműl, s megrázkodik
Pongrácz egész testében,
S mint egy törzsök, mozdúlatlan,
Dermedve áll helyében.
Fordúlásról gondolkodik
Itten immár a lator,
De a fejet jól megnézvén -
Meghűlt vére meg' felforr.
47.
Ráismért, hogy Bandi feje,
A zsiványé, kit nem rég
Igazság és törvény szerént
Négyfelé tört a kerék;
S félre rúgja, - s látván, minden
Természetes történet,
Istentelen bátorsága
Ujra ismét lobbot vet.
48.
S ballag, ballag, - s a mint ballag
Földre sütött szemekkel,
Rossz lelkébe bévonúlva,
S előtte már a szent hely:
«Ki vagy ember?» igy dördűlt meg
Előtte egy harsány szó:
S «ki vagy ember?» száz felől is
Így mennydörgi az echo.
49.
Megrendűlve néz fel Pongrácz,
S látván, hallván, elhal, -hűl;
Szentháromság egy Istent mond -
És legottan öszvedűl:
Termetében, csuhájában
Lázár állott előtte,
Kit valóban lelkének vélt,
Mert testét meg ő lőtte.
50.
Hozzá járúl a remete
Az ő hasonmásához,
S ijedtéből nem jót sejtvén,
S kapván görcsös botjához
Markos kézzel megrázza őt, -
S mordúl újra nevet kér; -
A nyers szóra és rázásra
Pongrácz ismét léthez tér.
51.
«Ki vagy?» kérdi ismét amaz:
«Ah! - Pongrácz!» ez így felel,
«Az asszonyom és deákja
Csábítottak engem el! -
Szánom s bánom vétkeimet,
Kegyelmezz, oh jó lélek!
Igen nagy volt a kisértet,
De megtérek, - ha élek!»
52.
«Szólj!» (így kiált ismét amaz)
«S igazat mondj, - meg nem csalsz!
Gyónj!» (és kezét ráemeli)
«Gyónj! különben szörnyet halsz!»
S mind ezeket viszhangozván
A szirtfalak sok felől,
Halál látszott fenyegetni
Emezt hátúl és elől.
53.
És rettegve mindent meggyónt,
Mindent, a mit eddig tett
És teendő mostan vala, -
S irgalomért esdeklett.
E szörnyeknek hallására
A remete elbőszült,
S dühösködni kész vala már,
De - bosszúja jobbat szűlt.
54.
«De nem!» (úgymond gondolkodva
Kis ideig magába',)
«Bánd meg előbb bűneidet, -
S úgy halj azok díjába.
Óh gonoszok! óh gyilkosok!
Óh tolvajok, zsiványok!
Óh tigrisek! óh hyénák!
Oh viperák, sárkányok!»
55.
S megragadván a vad gonoszt,
A hajlékba bédugta:
«Meg ne mocczanj!» így ordít rá,
És az ajtót rácsukta.
«Őrizzétek martaléktok'
Itt, Belzebub s Lucifer;
A második kakasszóra
Országtok még kettőt nyer.»
56.
Dehogy mocczant volna az meg,
A halálig lankadott;
Idők óta imádságra
Először itt fakadott.
A remete, bús, haragos,
Fenékből felindúlva,
Fohászkodott, átkozódott,
Egy szegletbe vonúlva.
57.
S most megkondúlt a vár-harang
Először a misére;
A toronynak zsellérjei
Felrezzentek zengtére;
S minden szomszéd helységekben
Kolompolni kezdének;
S hol vékonyan, hol vastagon,
Mind egy tárgyért zengének.
58.
S íme! jönnek mind a hárman,
Mint végezve rég vagyon;
Nyelvek hallgat, - csak lépésök
Kopog hangot a fagyon;
S némán oda térdepelnek, -
Csak sohajtást eresztnek -
A bércz kétes párkányára,
Elejbe a keresztnek.
59.
Oda terem rejtekéből
Ekkor a bús remete:
«Manczi! (úgymond) szegény angyal!
Sorsod hát e' lehete? -
De kik néked vermet ástak,
Bele magok essenek! -»
Meghökkene a két ördög,
Nem tudták, mit véljenek.
60.
De, igaz ég! minekelőtt
Észrevevék magokat,
A remete, egy Sámson most,
Megragadá azokat, -
S dühös kézzel a mélységbe
Penderíté, taszítá;
«Szálljatok le a pokolba!»
Utánnok ezt ordítá.
61.
«Játszatok az ördögökkel,
Ne Lázár szent lelkével!
Víjjatok bajt gyehennával, -
Ne egy angyal éltével!»
De azok ezt már nem hallák -
Törve, zúzva voltak már:
A gonosznak büntetése
El nem marad, - késsen bár.
62.
Pongrácz ott benn jól hallotta,
Itt kinn miként mennydörgött,
S rettegett, hogy tetemében
Szinte minden csont zörgött;
S a sort most rá jönni vélvén,
Százszor is el-elhala:
De a bőszűlt remetének
A gondja most más vala:
63.
Erős kézzel ölbe fogja
Az elájúlt leányzót,
S elviszi a várkapúig;
De ez ott sem ád még szót.
Ezer tüzes csókok által
Tér végre meg élete,
S ekkor a felüdűlt szűzhez
Imígy szól a remete:
64.
«Ne félj, ne félj, Szánthó Manczi!
Nem vagyok én rossz lélek! -
Se nem vagyok Lázár lelke -
De nyomorék, még élek!»
(S elhasítja álruháját)
«Ismérsz-e még engemet? -»
(S oda esik lábaihoz)
«Öld meg vétkes szívemet!»
65.
Megismérvén Rezy Sándort
A szűz, nagyot sikoltott,
S nem tudván még mindeneket,
Szinte megint elhalt ott.
Azt leírni, a mit ekkor
Manczi érzett keblében,
A világon semmi nyelvnek
Sincsen tehetségében.
66.
«Szerencsétlen, mivé lettél!»
(Imígy rebeg Sándorhoz)
«Óh szívem! s te hajúlhattál
Valaha ily latorhoz? -
Jaj, jaj nékem! - (sírva fakad)
Szörnyet, szörnyet vétettem;
Átkozott légy, undok szívem! -
Hogy ördögöt szerettem!
67.
Közönséges zsiványnál több,
Óh zsiványok zsiványa!
Így gyilkolni tán nem tudna
A sátánok sátánja:
A szent helyre, imádságra
Kezét ő rá nem tenné;
Egy szent ember álképét ő
Ily végre fel nem venné.
68.
Óh gyalázat! a milyen még
Emberszívet nem vérzett;
Oh fájdalom! a milyent még
Szerető szív nem érzett!
Mit késel még, engemet is
A világból kivetni,
Melyben te vagy - csak azért is,
Hogy tudtalak szeretni?»
69.
«Szerencsétlen (sohajt Sándor)
Szerencsétlen valóban!
De nem zsivány, de nem sátán,
E kettőnek vége van:
Hanem a sors választottja,
Ki megbántson tégedet;
S megint a sors választottja.
Ki megmentse éltedet.
70.
Boldog egyszer! megmenthettem
Veszélyben volt éltedet!
De ezerszer boldogtalan,
Hogy megvérzém szívedet! -
Csudálatos eseteken
Forog a sors kereke, -
Rajtam rútúl ment keresztűl, -
Dúlva éltem teleke!
71.
A mely halált a két gonosz
Tőlem veve, reád várt;
Pongrácznak kell vala tenni
A földnek e szörnyű kárt;
De a zsiványt nyakon kaptam
Még előtte tettének;
S minthogy meggyónt, kegyelmeztem
Elcsábított lelkének.
72.
Lázárt is ő végezte ki, -
De jobb, - maga beszéljen,
S Manczi minden megtörténtről
Azután úgy itéljen.
Sem e köntös nem álruha:
Mindent, mindent gyűlölvén
Rajtad kívül - Lázár után
Remetévé lettem én!»
73.
A ki azt leírni meri,
Mint gyötrődött itt a szűz,
Hallván s értvén, a mi történt, -
Az tollából csúfot űz.
De százféle kínja közűl
Mégis csak azt érezé,
Hogy Sándornak zúzott szivét
Ily gyanúval vérezé.
74.
S nem akarva - reá borúlt
Megmentője nyakára:
«Óh te! (ugymond) mért tartál meg
Szívem még több kínjára? -
Tiéd kezem, - ha kívánod, -
Mert megmentéd éltemet;
De ne kívánd szerelmében
Rég elhamvadt szívemet!»
75.
«Nem kívánom! (sohajt Sándor)
Mert nem lehet kívánnom!
Enmagamban vesztesége! -
Szánnom lehet csak s bánnom:
Bánnom, a mint Ádám bánta
Veszteségét édennek;
Bánnom téged! foglalatját
Földi szép s jó mindennek!
76.
Egy előtted könyörgésem:
Hogy bocsáss meg vétkemnek!
Add meg ez egy vigasztalást
Hátralévő éltemnek!»
«Megbocsátok, (sohajt Manczi)
Óh jobb sorsra méltó te! -
Bocsásson meg az Isten is, -
Hogy két létet törtél le!»
77.
Oh elvesztett idvességem!
Hát még egyszer foghatlak?
(Kiált Sándor) míg kitisztúlt,
Fenn örökre bírhatlak? -
Isten veled! Élj boldogúl!
Áldja Isten éltedet!
Ő, a törvény s jó emberek
Pártúl fogják ügyedet.»
78.
És egy hosszú csókot nyomván
A dermedt szűz ajkára,
Elválának s elmenének
Még hosszú s bús pályára.
Pongráczczal úgy bánt az úrfi,
Hogy az vagy ott meghaljon,
Vagy az ördög-czimborára
Mindeneket kivalljon.
79.
Ez, az Isten büntetését
Látván nyilván mindenben,
S lelkében egy kis szikra még
Hivén s bízván Istenben, -
Megtért s a vér-czimborára,
A mit tudott, kivallott;
S az elárúlt kegyes szűztől
Bocsánatot nyert legott.
80.
S Rezire ment az úrfihoz,
Ki rá nem rég mennydörgött;
És térdein csúszva-mászva
Néki azért könyörgött:
Fogadja be szolgálatját,
A mily rossz volt, oly jó lesz:
S az úrfi azt befogadá,
Gondolván, hogy nagy jót tesz.
81.
S mind a ketten, zarándokok,
A pápához Rómába
Gyalog mentek és mezitláb -
Bűneiknek díjába.
És a pápa teljes búcsút
Igér vala nékiek,
Úgy - hogy minden pogány-harczban
Kelljen vitézkedniek.
82.
Hazatérvén Sándor úrfi,
Hűlt helye volt Manczinak:
Bucsút mondott a világnak
S az ő csalárdságinak;
Veszprímbe ment, s az Istennek
Adván magát s javait,
Apácza lett, - s ott a völgyben
Nyögte el bús napjait.
83.
Tépelődött Sándor úrfi
Ezért érzett kínjába':
«Csakhogy Manczi senkié sem!»
Ez volt ír mély bújába'.
Háború lett; s elszáguldott
Szélvészkép a törökre;
S ott dühösen vitézkedvén, -
Kiszenvedett örökre.
84.
Sándor este után Manczi,
Ki rég hervadt testében,
Nemsokára elszendergett
A szűzesség ölében.
Oh, jobb sorsra méltó két szív!
De haj, - földnek gyermeke!
Rútúl járt el benneteket
A sors forgó kereke!
85.
Pongrácz soká vonta éltét, -
Remete lett Dabronyban;
S esztendőnként a nagy hétben
Ott bőjtölt a Bakonyban.
Az özvegygyel s deákjával
Kányák, varjak híztanak;
A farkasok és a rókák
Ott örömest laktanak.