A lap feldolgozottságának foka

Tárkányi Béla

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tárkányi Béla
szerző: Gárdonyi Géza

                                             Tisztelt ünneplő közönség! 1)

      A Magyar Tudományos Akadémia megbízott, hogy jelen legyek az ő képében itt ezen az irodalmi ünnepen, és tolmácsoljam az üdvözletét.
Bizonyára érzik Önök is, hogy nemzeti művelődésünknek ez a nagytekintetű főintézete ebben az üdvözletben nemcsak a szokásos pálmalevelet küldte ide, hogy egy tagja beleillessze az ünnep koszorújába. Változtak az idők: írónak és irodalomnak ma, ─ ebben a szerencsétlenségbe fordított országban, ─ más a jelentősége, mint azelőtt.
A háború előtt az író egyszerű munkása volt a közművelődésnek. Mint a tanító, mint a pap, mint a professzor. Az iskolákon túl az író könyvei, színművei, dalai folytatták az ember-nemesítés, nemzetfejlesztés munkáját. Névvel, vagy névtelenül. A könyvírók névvel, a dalírók többnyire névtelenül. Ha valami szép dalban ringatódzott a lelkünk, ha valami nemesszövetű színművet láttunk, ha valami gyönyörködtető vagy elérzékenyítő könyvet olvastunk, az érzésünk kiemelkedett a köznapiélet apró kedvetlenségeiből, sarából, porából, kicsinyes unalmaiból. Az érzésünk ez volt:
─ Mégis csak szép embernek lenni: Szép és méltóságos valami, hogy ember vagyok.
Ma: ha dalt hallok, ha színjátékot látok, ha megnyitom valamelyik kedves könyvemet: Berzsenyit, Jókait, Petőfit, Vörösmartyt, Arany Jánost... , az érzésem ez:
─ Mégis csak szép magyarnak lenni. Szép és méltóságos valami, hogy magyar vagyok.
És túl az új határokon... amerre a Nap kél, és Nap nyugoszik, s északnak és délnek, amerre csak átfestik a vasúti állomások nevét, s amerre csak szobrokat döntenek és zúznak, mindenfelé él a magyar dal, és él a magyar könyv. Mert a magyar dalt átfesteni nem lehet. És a magyar könyvből a magyar lelket kidönteni nem lehet.
A magyar lélek... megtartó bástyája a magyar könyv, a magyar irodalom. Ezt a bástyát felrobbantani, arra nincs elég puskapora sem a kisántántnak, sem a nagynak. Ez a bástya a mi elrabolhatatlan, kifoszthatatlan, bilincsbe verhetetlen. ledönthetetlen, összetörhetetlen erőnk. S ha olykor könnyes szemmel nézünk is a jövendő idők ködébe, ezen bástyán mindig napfényben, mindig biztonságban érezzük magunkat. Ez a bástya a mi San Salvador szigetünk.
Petőfi szobrát lefejezhették Poszonyban, de a költeményeit nem fejezhették le. Tied hazám e szív, s e lélek... Kölcsey szobrát ledönthették Szatmáron, de a himnusza átzeng a határzáró szuronykerítésen, és átzúg a bilincsek csörgésén. Átzeng és átzúg hozzánk rab-keletről, és rab-északról, és rab-délről. És visszazeng innen a kifosztott, a meggyalázott, ma is vérző és gyászoló Maradék-Magyarországból rab-keletnek. és rab-északnak, és rabdélnek: Megbűnhődte már e nép...
Tisztelt hölgyeim és uraim, mégis csak szép és méltóságos valami, hogy magyarok vagyunk.
Ezzel a gondolattal vagyok jelen itt a magyar írótollnak ezen az emlékünnepén, és adom át a M. T. Akadémia üdvözletét.
1) A szerző egyetlen szónoki műve.