A lap feldolgozottságának foka

Tálay főhadnagy

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tálay főhadnagy
szerző: Csáth Géza

1

A nagy vidéki színház nézőtere zsúfolásig megtelt. Az igazgatónak végre sikerült - a szezonban először - táblás házat csinálni. De micsoda áldozatok árán! A csillagot kellett lehoznia az égből: a főváros újonnan felfedezett, diadalmas ifjú primadonnáját, Vihar Klárát kellett megnyernie egy vendégszereplésre - ami kerek hatszáz koronájába került.

Az este igen forró volt. A közönség kezdettől fogva szinte szenvedélyes tetszéssel és szimpátiával tapsolt a fiatal nőnek. Édes, frivol beszédhangja, csinos szopránja, szép arca és tüneményes termete már az első perctől kezdve ellenállhatatlanul hódította meg az összes férfiakat. És a hölgyeket is. A primadonna fiús viselkedése, az a bizonyos kétnemű gyermekesség, amelyet vagy húsz év előtt valamelyik angol operettszínésznő fedezett fel, mint a szimpátiakeltésnek legbiztosabb módszerét: ez alkalommal is sikerrel intézte el ezt a nehéz és fontos kérdést: lefegyverezte az asszonyok féltékenységét, és csírájában fojtotta meg azt a bizonyos megvető és keserű utálkodást, amit a nők éreznek ama társuk iránt, akik a szemük láttára és a fülük hallatára tetszeleg, kacérkodik és hódít.

Tálay főhadnagy, aki feleségével a földszint első sorában, középen foglalt helyet, az első perctől kezdve különös nyugtalansággal figyelte a színésznő minden mozdulatát.

Gyermekkori szerelmét és játszótársát ismerte föl a remek lányban, akiről sohasem sejtette - pedig az újságban csaknem naponként kellett róla olvasni -, hogy Weber Klárával, az ő volt kis barátnőjével azonos.

2

Tizenhét esztendő előtt együtt jártak iskolába. Amikor a lányka az első osztályba került, ő a negyedikbe tartozott. Azután apja - aki még egy évig otthon akarta tartani a kissé vézna fiút - beíratta az ötödik osztályba is. Ilyenformán két esztendeig voltak iskolatársak. A kislány bájossága, korán érő, egészséges szépsége - ó, mennyire emlékezett mindenre - nagyon hatott reá akkor is. Szerették egymást. Klári özvegy apja, az uradalmi intéző: szívesen látta a barátságukat, és a nagy grófi parkban kedvükre futkoshattak, játszhattak a gyerekek.

Azon a nyáron, amelyre következő őszkor a fiút a városba adták, már elválhatatlanok voltak. Reggeltől estig a nagy park széles, tiszta utain virágot, málnát szedtek, labdáztak, és tíz órakor meg délutáni ozsonna időben, amikor a gazdasszony hozta nekik a nagy vajas kenyeret, együtt fogyasztották el - a kis tó partján üldögélve - a nagyszerű ételt. Klári mindig hamarább készült el az evéssel, és ilyenkor a fiú nem akart tovább enni, míg azt a darabot, amely neki még hátra volt, meg nem felezték. A kislány elfogadta. Vérbő, egészségtől duzzadó kis gyomra igen szívesen köszöntötte a ráadást. De egy napon szégyellni kezdte a dolgot:

- Nem eszem, te vagy a vendég, és én egyem meg a tiédet is? Nem, ne adj nekem!

A fiú nem tágított. Kijelentette, hogy akkor a tóba dobja a vajas kenyeret. A lány ez alkalommal még engedett, de a következő naptól kezdve mindig nagyon vigyázott, hogy csak akkor harapjon, amikor a barátja.

Egy gyönyörű, meleg, napsugaras augusztusi délutánon, amikor mindkettőjük szívében szinte túláradt a nyár boldogsága és a hála egymás jósága és kedvessége iránt, a park mélyén egy szűk, árnyas ösvényen így szólt a fiú:

- Te olyan szép vagy, Klárikám, nagyon szeretlek tégedet!

- Én is nagyon szeretlek téged, Jani - felelte a kislány egyszerűen, komolyan.

- Ha nagy leszek, te leszel a feleségem!

- Jó, nagyon jó lesz, a feleséged leszek.

- Csókolni foglak téged, mint az édesapám a mamát.

- És én mindig az öledbe ülök neked, mint a menyecskék.

Némán álltak egymás mellett, lesütötték a szemeiket, és e pillanatban először kínzó és édes elfogultságot éreztek. A kislány közelebb lépett, egészen a fiú mellé, s míg kezecskéivel a köténykéjén babrált, lassan kicsücsörített ajakkal megcsókolta a fiú arcát. Jani erre felbátorodott. Átölelte Klári nyakát mind a két karjával szorosan, és szenvedélyes csókokkal borította a kipirult arcocskát. Ezen a délutánon kézen fogva és egymást ölelve járták a park legtávolibb, legelhagyatottabb útjait. Szótlanul, öntudatlan remegő elégedettségben. Csak a gazdasszony kiáltásaira rezzentek össze és vették észre, hogy késő este van, amikor már otthon kellene lenniök a vacsorázóasztalnál.

Egy boldog - az izgalmas elégedettségtől nyugtalan -, túl boldog hét következett. Azután el kellett válniok. Janit a városba vitték a gimnáziumba. És szülei fél év múlva szintén a városba költöztek. (Apját a kórházhoz nevezték ki főorvosnak.) Így történt, hogy Klárikával többé nem látták egymást. Egy csók, egy ölelés künn a kapu előtt, a szürkületbe borult falusi utcán, ez volt mindegyiküknek az utolsó emléke a másikról.

És most ez a viszontlátás!...

3

Tálay főhadnagy elvarázsolva, mereven ült a helyén. Az első másodpercekben, amikor Klári megjelent a színpadon, csak a csodásan szép, izgatóan öltözött test foglalta le és valami különös, határozatlan öntudatlan érzés. Amikor pedig - tíz-húsz másodpercre rá - hirtelen megvillant benne valami, és ráismert a lányra, az az érzés hirtelen elmúlt, és helyet adott valami epedő, önvádló, gyötrő vágynak. Annak a gondolatnak, hogy ez a nagyszerű, isteni test az övé lehetne, az ő jussa volna, s hogy ő könnyelműen, ostobán elherdálta, el engedte sikkadni drága jogát. A színésznő bájossága, frissessége, izgatóan öntudatos és mégis nemes mozdulatai, hangjának érzéki zamata mindjobban fokozták fájó, heves vágyát, és kínzó féltékenységet érzett.

Nem mert a feleségére nézni, és az asszony halk megjegyzéseire csak egy-egy gépies igennel felelgetett.

...Rajongott és szenvedett. A múlt és különösen az utolsó augusztusi hétnek az emlékei szinte félelmes elevenséggel és részletességgel kavarogtak benne. Sohase érzett így életében. És az elsötétített nézőtér jótevő homályában teljesen átadta magát ezeknek az emlékeknek, amelyeket most először tudott igazában értékelni, s amelyek mint valami lázálomban keveredtek össze a valóban látott és hallott dolgokkal, az éneklő, táncoló, szép Klára hangjával és trikós, hajladozó, ringó alakjának vérforralóan buja, vénuszi látványával.

Csak a lány szavait hallgatta és élvezte, a mondatokat már nem tudta követni. Amit mások beszéltek a színpadon, az a füléig se jutott. Agyának minden atomjával a primadonna mozdulatait, járását, mosolyát figyelte. Egy pillanatban, amikor a nő finom, könnyed vonalú, izmosnak, de nem keménynek, sőt puhának és egyben nemesen ruganyosnak látszó lábát profilban és egészben látta meg: szinte elviselhetetlen tisztasággal jelent meg neki egy ölelkezésüknek az emléke. Csak most ébredt tudatára, hogy mi is volt az. Tisztán érezte a kislány finom és üde testét, amint szemérmetlen öntudatlansággal szorosan hozzá simult. Érezte a bájos és már asszonyos arányú combokat, a lábszárakat párosan, amint meleget sugározva és kissé remegve hozzá tapadtak... Ebben a pillanatban érthetetlennek, megbocsáthatatlannak és elviselhetetlennek tűnt föl, hogy azóta minderre soha nem is gondolt vissza, hogy nem tekintette egyetlen céljának beváltani az adott szavát, hanem más nőt vett feleségül. Elöntötte a meleg erre a gondolatra és elpirult.

- Katonatiszt vagyok, és megfeledkeztem az ígéretemről! - mondta magában, és hirtelen csaknem könnyekig elérzékenyült a fájdalomtól és a megbánástól.

A primadonna ekkor nem volt színpadon. A darab folyása szerint éppen a szomszéd szobába ment, hogy toalettet csináljon. Majd egy térdig érő, átlátszó, rózsaszín selyemruhában megjelent a középső ajtóban.

És ebben a pillanatban szemei egyenesen a főhadnagy szemeibe néztek.

A közönség, mint egy neveletlen kamasz, sóhajtott fel a fejedelmi látványra. A férfi szíve pedig oly kegyetlen hevességgel dobbant meg, hogy szinte ütötte belülről a feszes atillát. A lány valóban fölismerte. Kedvesen, egészen meghatottan, gyöngéden és egyáltalán nem színpadiasan mosolygott rá. Csak a szemeivel. A közönség nem látta és nem is láthatta ezt mosolynak.

Két másodperc volt az egész.

Tálay főhadnagy szinte szédült az örömtől. De rögtön föltámadt benne a kétség: hátha nem, hátha csak képzelte az egészet. A zenekar azonban bevezetést játszott, a primadonna a rivaldába állt, és ugyanazzal a tekintettel, ugyanazzal a mások számára láthatatlan szemmosollyal, neki kezdett énekelni. A dal első sorát és a refrén első sorát énekelte oda ily módon Tálaynak, és a második strófánál is pontosan így cselekedett. Tálay már ismerte a dalt, és így az eseményben rejlő rendszeresség jelentőségét rögtön meg kellett értenie. Ez a játék igen diszkrét volt, a második strófa refrénjénél azonban mégis észrevett valamit a főhadnagyné. Odasúgta a férjének:

- Magára kacsingat!

A főhadnagy akaratlanul is vállat vont, egyszersmind azonban úgy érezte, hogy itt az idő, amikor cselekednie kell. Mert azzal már tisztában volt, hogy bármi módon, még az este beszélnie kell Klárival. A legegyszerűbb terv látszott a legjobbnak. Megmondja a feleségének, hogy gyermekkori játszópajtását fedezte fel a primadonnában, és a szünet alatt az öltözőbe megy gratulálni csak egy pillanatra, pár szóval. Mindez egy másodperc alatt átvillant az agyán, és máris eszerint felelt:

- Igen, azt hiszem, fölismert, képzelje, ez a lány gyermekkori játszópajtásom volt.

Az asszony bólintott és nem felelt, nagy gonddal látcsövezni kezdte a színésznőt. A főhadnagy megváltoztatta a tervét. Először úgy akarta, hogy mindjárt bejelenti a feleségének a szünetbeli látogatást, azután jobbnak látta mégis a felvonás végére hagyni a dolgot. Nem szabad megengednem, mondta magában, hogy addig netalán kieszeljen valamit, és mindent megakadályozzon.

Esetleg a felvonás végét be sem várva, rosszullétet jelent, és akkor haza kell kísérni, orvost hívni, s aztán az egész találkozásból semmi sem lehet.

Jó nőismerő volt, tisztában volt az asszonyi fogások egész rendszertanával, és mindamellett, hogy a feleségével másfél éves házasságuk óta még sohase volt semmiféle hasonló afférja, a vágy ereje parancsolta, hogy erre az eshetőségre is előre gondoljon.

A felvonás hátralevő részében a színpadról több pillantást nem kapott, ez azonban nem csappantotta meg a bátorságát. Arra gondolt, hogy milyen bámulatosan finom és találékony volt a színésznő jelzése. Eszerint a lány is arra gondolt, hogy ő kételkedni fog a pillantások jelentőségében, és hamarosan kieszelte, hogy ha bizonyos időközökben csillantja felé a szemek izzó jelzőlámpáját, akkor a földszinten ülő ebből a felismerés bizonyosságát és talán a régi vonzalom bizonyosságát fogja megérezni és megérteni.

A szíve tele volt hálával és szerelemmel Klári jósága és édessége iránt. Majd hirtelen elkomorodott. Klára eddigi életén kezdett gondolkodni. Vajon mi történt azóta, hogy tizenhét éve utoljára látták egymást. Kiknél volt Pesten, mialatt a színiiskolát végezte. Eszébe jutott mindaz, amit a színinövendékek könnyelmű életmódjáról hallott. De hamar megnyugtatta magát: nem, ez lehetetlen!... - Az öreg intéző, aki annyira szerette a kislányát, nem engedhette csak úgy szabadjára. Bizonyos, hogy gondoskodott megfelelő felügyeletről.

A főhadnagy most már pár perc alatt részletesen meglatolta az összes eshetőségeket, és végre arra az eredményre jutott, hogy Klára még valószínűen érintetlen lány, legrosszabb esetben pedig az első szeretőnél tart, akit mindenesetre úgy választott ki, hogy hosszú ideig kitartson mellette. A következő pillanatban a színésznőnek egy mozdulata megerősítette őt feltevésében.

A lány a lábát emelte föl, és a rúgást markírozta. Ez a frivol és markáns gesztus nála modorosan ügyes, azaz ügyetlen volt. Hiányzott belőle minden meggyőződés, ami különös szelídséget és tisztességes jelleget adott az egésznek.

- Bizonyos - kombinált tovább a főhadnagy -, ha valakivel viszonya van, akkor csak igazi, őszinte szerelemből adhatta át magát. Ha pedig így van, akkor viszont lehetetlen, hogy a régi szerelem jogait, az ő közös emlékeiket, ne tartaná szentnek, mert hiszen nincs férje, akinek tartoznék vele, hogy mindent, ami a múltjában szerelem volt, elfelejtsen és elhárítson.

A zenekar most teljes erővel dolgozni kezdett. Az első felvonás fináléja vége felé közeledett. A kar és az összes főszereplők egy hosszan kitartott, magas hanggal befejezték az éneklést, és a függöny lassan lefelé indult.

4

A teljesen meghódított közönség tömör és lelkes tapsba kezdett. A főhadnagy felugrott. Egy pillanatig még habozott, azután nyugalmat erőltetve magára, újra leült, és lassan, hangosan ezt mondta a feleségének:

- Irén, én pár percre itt hagyom magát, a színpadra megyek, és gratulálok neki.

Az asszony merev arccal bólintott. A következő pillanatban azonban gőgjét hirtelen legyőzte a féltékenység, és megkérdezte:

- Miért kell magának gratulálni?

- Mondtam magának, édesem, hogy gyerekkori játszópajtásom volt, és látta maga is, hogy észrevett. Nem lehet elkerülni, illik bemenni. Igen csúnyán venné ki magát, ha nem tenném.

- Hát akkor menjen, de kérem, ne hagyjon itt soká egyedül. Miért nem mondta nekem soha, hogy ismeri!

- Mert nem tudtam, hogy ő az. Az igazi neve nem Vihar volt, hanem Weber - felelte a férfi a lehető leglassabban és legtermészetesebb hangsúllyal.

- Ja, so! - A főhadnagyné már megbánta, hogy szólt, újra hidegen bólintott, és mereven a zenekar sötét üregébe nézett, Tálay sietve törtetett kifelé a tapsolok tömegén keresztül. A folyosóra vezető ajtóból még visszatekintett. Klári egyedül állt a függöny előtt, és körülnézett a nézőtéren. Ismét kereste őt a szemeivel, és a világos nézőtér magas hátterében hamar meg is találta. A főhadnagy komolyan, mozdulatlan arccal és égő szemekkel nézett rá vissza, és amikor a lány visszament a függöny mögé, szinte rohanva sietett a színpadra vezető kis vasajtóhoz.

Még legény korából jól ismerte itt a járást. Az inspekciós tűzoltó, aki a kisajtót őrizte, szalutálva kívánt neki jó estét. Az öltözőt se kellett tudakolnia. Klára egy hatalmas hermelinbundába burkolózva már ott is állott a kis szoba félig nyitott ajtajában, és a főszereplőkkel meg az igazgatóval beszélgetett. Tálayt rögtön az első pillanatban észrevette. Várta.

- Ó, istenem, Tálay, a gyerekkori pajtásom - mondotta a körülállóknak, és odalépett a főhadnagyhoz. - Isten hozott, Jani - mondotta őszinte melegséggel, és az ajkát nyújtotta.

A főhadnagy rögtön megértette, miről van szó, Klára így akarja a külszínt megóvni. Mámoros reménykedés ujjongott fel benne, és erőt adott neki, hogy úgy csókolja vissza, mint egy nővért szokás.

- Mennyi ideje nem láttalak, szent isten, kedves Janikám - mondotta kedélyes könnyűséggel és hangosan a lány -, milyen szerencse, hogy a felvonás elejétől van időm öltözni, most kibeszélhetjük magunkat. Jöjj csak, jöjj be ide az öltözőbe, az urak megbocsátanak. Tessék! Ülj le csak odabenn, mindjárt jövök.

Klára még egyszer kiment a függöny elé, hogy megköszönje a zúgó tapsokat. Tálay pedig kezet fogott az igazgatóval, bólintott a színészeknek, és bement az öltözőbe.

A fehérre meszelt szegényes kis szoba, korhadt, festetlen fenyőfa bútoraival e pillanatban csupa mámoros reménykedés és örömteli ragyogás volt. Az asztali toalett-tükör mellett egy száz gyertyafény erejű villanylámpa égett, amelyet nyilván Klára hozott magával.

- Íme - suhant át a gondolat a főhadnagyban -, ez a nagyszerű, amerikai lámpa most, és a tiszttartóék zöld ernyős petróleumlámpája akkor, szeptember elsején este, amikor nálok voltam búcsúzni, milyen tökéletesen jelzi ez a különbség azt a hosszú időt, amely azóta elmúlt.

A színésznő belépett, becsukta az ajtót, ledobta magáról a belépőt, és átlátszó, rózsaszínű kosztümjében ott állott Tálay előtt. Egy drága, nagy, érett lány volt, az asszonyiság imádni való, tökéletes kifejlettségében, meztelenségnél tökéletesebb, szebb levetkőzöttségben, szemérmesen és szemérmetlenül, mint egy édes, boldog, szerelmes nő, aki nem akar és nem tud hazudni, komédiázni, mert erősnek és tökéletesnek érzi magát. Szemei fátyolosan csillogtak, és remek, formás mellei, amelyeknek rózsaszínű bimbói szinte átszúrták a vékony, feszülő selyembatisztot, pihegtek a megindultságtól.

Egy pillanat volt az egész.

- Hát itt látlak viszont, Janikám - mondotta halkan, elfogódottan.

A főhadnagy egész közel lépett a lányhoz. Nem tudta, mit mond.

- Drága Klárikám - suttogta fojtottan -, mennyire imádlak téged. - És átölelte a vállait, és most már soká, forrón, szerelmesen megcsókolta az ajkát. Klári olvatagon simult bele a férfi karjaiba. Már semmi sem volt benne a kétnemű lényből, a fiús szubrettből.

- Ó, istenem! - rebegte, és nagyot sóhajtott. Mind a két karjával átölelte a férfi nyakát, egész testével hozzá simult, és hogy palástolja a könnyeit, halkan, folyékonyan - mint aki beszél - nevetni kezdett.

Majd hirtelen kibontakozott az ölelésből, gyorsan letörölte a könnyeit, és kényszerítette Tálayt, hogy leüljön:

- Ülj le, Jani, és beszélj nekem! Mi van veled? Hány éves vagy most? Persze... én huszonnégy, akkor te huszonnyolc. Nagyon-nagyon kedves, hogy feljöttél. Tudtam, hogy fel fogsz jönni... Hát bizony, tenger idő múlt el azóta. Emlékszel még rá? A nagy park!... Mikor megláttalak téged, egyszerre eszembe jutott minden, de annyira, hogy szinte nehéz volt játszanom. Szerencse, hogy ezt a darabot már száznyolcvanadszor játszom, különben belesültem volna. Tetszettem neked? A közönség nagyon-nagyon kedves... Te nem tudtad, hogy én vagyok én? Ne mondd! Hát persze, erre gondolhattam volna... A nevet az igazgatóm választotta... Nem lehet tagadni, hogy szerencsém volt. Drága Janikám! Mennyire szerettük egymást. És ahogy megláttalak a nézőtéren, már tudtam, hogy még szeretsz engem. De igazán szeretsz? Mert nagyon szerettél, az bizonyos. Milyen más szeretés volt az, mint most körülöttem látok. Egészen másvalami. Nagyon sok udvarlóm van, azt képzelheted, muszáj foglalkozni, együtt lenni velük, fogadni őket. Ők csinálják a sikert, ők beszélik tele Budapestet, ők ismerik az újságok tulajdonosait és a szerkesztőket. De hát ez mind játék és anyagi ügy. Különben is a magam részéről tapasztalom, hogy legjobb, ha egy primadonna nem megy férjhez, de most nem beszélek semmit. Remélem, hogy előadás után velem vacsorázol?... Sajnos nem lehetünk kettesben, de majd egymás mellett ülünk, és mindenről jól cseveghetünk. Most sajnálom csak, hogy nem jöhettem két estére. Milyen kár. Holnap egész nap együtt lehetnénk. Mennyi mondanivalóm volna, de így is elmondasz mindent, ugye, magadról, a szüleidről. Jól vannak, egészségesek? Olyan drága asszony az édesanyád, úgy vonzódtam hozzá. Majd bejössz a második felvonás után is, ugye? És a harmadik után eljössz velünk, az igazgatóval, a feleségével és a partneremmel vacsorázni a szállóba. Tudod, ez illik. Ha az ember kivonja magát, ráfogják, hogy gőgös, ezt pedig mindig el akarom kerülni. Szívből utáltam mindig a gőgös embereket, Pesten mennyi van! és persze azok a leggőgösebbek, akiknek legkevesebb okuk van rá, de hisz ez természetes - mondom, annyira undorodom az ostobaságuktól, hogy inkább bármit megteszek, mintsem hogy egy pillanatra is hozzájuk hasonlónak gondoljon valaki, de hagyjuk ezt. Nagyon szép ember lett belőled. Magam sem vagyok fessebb katonatiszt a Hadgyarkorlat-ban. Ne ítélj el, hogy ennyi mindent összebeszélek. Én mindig úgy beszélek, viselkedek, mint amilyen szerepet játszom aznap. Ez egész különös valami. Az előadásnak már vége, és én mégis tovább is olyan maradok. A doktorom azt mondja, hogy ez hisztéria. Pedig nem vagyok az, és utálom a hisztérikus színésznőket.

Tálay elvarázsolva hallgatta a kedves csacsogást. Egy-egy szóval felelgetett a kérdésekre, és elszorult a szíve, amikor a vacsora kérdése jött szóba. Elhatározta, hogy színház után elszökik hazulról, éspedig azzal az ürüggyel, hogy lovagias ügyet kell elintézni, de fájt a szíve. Ha most legényember volna! A fülébe csengett a feleségének, az ezredeslánynak hideg hangja: "Ja, so." Önkéntelenül is össze kellett hasonlítania a két asszonyt. Hirtelen elképzelte Klárát a feleségének, és egyszerre fájó hevességgel rohanta meg a vágy, amelyet a beszélgetés alatt el kellett fojtania. Magához vonta a nagyszerű, meleg rózsaszínű, illatos testet, és eszeveszetten csókolni kezdte. Az ajkát, a száját, a homlokát, a meztelen vállait, aztán a kebleit, a karjait, végig a kisujj körméig. Klára lehunyt szemmel engedte át magát a csókoknak, és pompás karjaival mind erősebben szorította magához a férfit. Tálayban hirtelen átvillant a kellemetlen gondolat: vajon csakugyan egy érintetlen lány öleli-e. Az ölelés ernyesztő fokozása ti. azokat a rafinált asszonyokat juttatta az eszébe, akik hadnagy korában szeretőinek legnagyobb hányadát tették ki. De a következő pillanatban már egészen másként érzett. Már kívánta, hogy bárcsak ne lenne Klára lány, és az a gondolat, hogy valószínűleg csakugyan nem az, az örömnek és kéjnek hatalmas, tomboló hullámát keltette föl benne.

Klára azonban hirtelen kibontakozott a karjaiból:

- Szédülök - mondotta halkan, és a tükör elé ült. Megigazította a frizuráját, és pár pillanatig némán nézegetett maga elé, azután lassan odanyújtotta a kezét a férfinak, aki újra mohón csókolni kezdte a hófehér kezet. Majd hirtelen fölállt:

- De most menj! Majd a következő felvonásnál siess, csak rövid ideig maradhatsz, mert a felvonásközben öltöznöm kell.

- Akkor hát megyek. A viszontlátásra. De hadd öleljelek meg még egyszer, te édes!

- Ölelj meg, Jani - mondotta a lány is újra hirtelen nagy meghatottsággal, és kitárta a karjait.

A főhadnagy ez alkalommal kíméletes és gyengéd volt. Öntudatlanul is a pompás test puha és rugalmas felületeit akarta élvezni, mint egy ínyenc, aki nem harapja és nyeli az ételt, hanem csak ízleli és tapintja.

Éppen ez a mozdulatlan egymásratapadás okozta, hogy mikor a következő pillanatban az ajtó hirtelen kinyílt, nem tudtak oly gyorsan szétválni, mint kellett volna, és a főhadnagy felesége, aki a küszöbön megjelent, úgyszólván mindent látott.

- Aaaah! - Egy felháborodott, mély és szenvedő sóhaj tört ki az asszonyból, aki abban a pillanatban már meg is fordult, és indult visszafelé. Klára némán és kérdően nézett Tálayra, aki azonban nagy zavarában rögtön a felesége után sietett, remélve, hogy talán még bemutathatja egymásnak a két nőt, és így valahogy (?) megmenti az együttvacsorázást. Terve azonban teljesen kivihetetlen volt. A felesége a kis vasajtó előtt állt, és könnyekben ázva zokogott. Tálay irtózva látta, hogy kosztümös, kifestett színészek, díszletezők nézik őket. Az asszony pedig elkeseredetten sírt.

- Szégyellheti magát - mondta fulladozva.

- Engedjen meg, édes, éppen búcsúztam tőle, és mint mindig szoktuk, megöleltük és megcsókoltuk egymást! - mentegetőzött Tálay.

- Ugyan menjen, ilyet akar velem elhitetni. Az a nő egyszerűen kikezdett magával, és éppúgy tett volna, ha nem gyerekkori pajtások, mindegy az neki, ő ezt így szokta!

A férfi teljesen elvesztette a fejét. Szeretett volna visszamenni, kimagyarázkodni, majd meg úgy érezte, hogy hibája jóvátehetetlen. A Klára kedvességével, nyílt őszinteségével szemben ő hallgatott, eltitkolta, hogy felesége van. Elpirult, és nagyon szégyellte magát.

Az ő egyoldalú, nem meggondolásokon alapuló, katonai becsületfelfogása nem látta meg, hogy mennyire érthető és menthető volt ez a cselekedete. Klára nem kérdezte tőle a dolgot, mert egyáltalán nem is gondolt rá, hogy esetleg feleségül megy hozzá, ő maga pedig - házas kora óta ez estén először - komolyan óhajtotta, bárcsak még legényember volna. - És ha már nem lehetett az, természetszerűleg, legalábbis annak akart látszani.

Tálay azonban mindezt nem látta át, és küzdve küszködött kellemetlen érzéseivel, és szánakozott a síró nején, akit soha még nem látott így, és aki ebben a felpuhult, szenvedő állapotában rokonszenvesebbnek és szeretnivalóbbnak tűnt föl előtte, mint valaha. Végre rájött, hogy nem lehet mást tenni, mint hazavinni az asszonyt.

Kivezette a páholyfolyosóra.

- Várjon, kérem, itt - mondta azután, és a ruhatárba sietett. Benn a zenekar már megkezdte a második felvonás élőzenéjét. Így észrevétlenül felöltözhettek, és egy oldalajtón át hamarosan az utcára, a bérkocsijukhoz jutottak. Az asszony azonban itt kijelentette:

- Nem megyek haza!

- Hát hová akar menni?

- Lernerékhez!

- Mit akar ott, csak nem akar az ezredesemnek bepanaszolni?

- Nem. Csak Matild nénitől akarok tanácsot kérni, és éjjeli szállást is kérek tőle.

- Azt már nem teszi, mert megtiltom.

- Igenis, azt fogom tenni - mondta Tálayné, sietve beült a kocsiba, és odamondta a kocsisnak az ezredesek címét.

Tálay nem tudott mit tenni, szintén beült. Aggodalmaskodó természet lévén, aki már hadnagy korában kitűzte magának, hogy törzstiszt, tábornok lesz, félt minden bonyodalomtól, és nem akarta, hogy távollétében az ezredeséknél bárminemű ítélkezés történjék róla.

A kocsiban az asszony csendesen sírdogált, és Tálayt már érdekelni kezdte a dolog. Arra jutott rá, hogy ami ma eddig is történt, már egy elvitathatatlan nyereséget, egy mindig megmaradó örömet, büszkeséget képvisel a számára. - Kíváncsi volt, mit fog a felesége mondani, hogyan fog panaszkodni, és titkos örömmel és hiú megelégedéssel élvezte az asszony megalázkodását, önleleplezését, amiben mindeddig nem volt része. Most konstatálta csak, hogy tulajdonképpen állandóan bántotta őt a nő tartózkodó viselkedése, melynek egyetlen célja valóban az volt, hogy egyrészt éreztesse a főhadnaggyal az apjának az ezredesi rangját, továbbá azt, hogy a férfi egyéni szépsége, eleganciája még mindig nem elég hozzá, hogy ő a férjhezmenését valami határozott nyereségnek tekintse. Bánata, elkeseredése, őszinte és önleleplező sírása most egyszerre megcáfolta az eddigi látszatpolitikáját, és Tálay fölényes elégedettséget érzett efölött.

Megérkeztek. Az asszony még mindig könnyezve, dacosan szaladt előre a lépcsőn, a főhadnagy alig tudta követni.

5

Az ezredeséket mint mindig, ha hasonló időben felmentek hozzájuk, ami gyakran megtörtént - az ebédlőjükben találták. Matild néni három csomag francia kártyával pasziánszot játszott, az ezredes a lapokat olvasta. Irén sírva borult az asszony nyakába, az ezredes pedig felugrott:

- Mi az, mi történt?

- Majd elmondom - mondta Tálay nyugodtan, és engedélyt kért, hogy cigarettára gyújthasson. Az asszonyok átmentek a szalonba.

Irén teljes részletességgel beszélte el az eseményeket. Az ezredesné pedig - egy telt, szőke asszony, aki boldog házaséletet élt - undorral és nagy érdeklődéssel hallgatta. Közben számtalan apró kérdést tett föl, hogy az érdekes elbeszélést minél hosszabbra nyújtsa, végre elmondatta magának még egyszer az egészet. Ezután az egyes részletek megbeszélése következett. Matild néni a lehető legrosszabb véleménnyel volt a színésznőkről, és mindenekelőtt azt akarta tudni, hogy mennyi idő múlhatott el Tálay távozása és Irénnek az öltözőbe való belépése között. Azon kombinált, hogy vajon nem ment-e végbe ez alatt az idő alatt házasságtörés?

Irén végre is észrevette, miről van szó:

- Azt gondolod, édes Matild néni, talán, hogy...

- Hát tudod, fiam, én mindent gondolok, mert elvégre egy ilyen szemérmetlen teremtés mindenre képes. A szó szoros értelmében mindenre. Annak az semmi.

- Ó, istenem - zokogott a fiatalasszony -, ha valaha mondta volna nekem valaki, de Jani mindig olyan jó férj volt, és most éppen egy ilyennel!.,.

- Te még nem ismered a férfiakat, édesem. Mindenki kell nekik. Aki kimutatja, hogy vágyik rájok, kimutatja az ő piszkos szenvedélyét, azt már imádják, meg vannak bolondulva. Ebbe bele kell nyugodni. Ez már így van. Olyan ember, mint az én Pistám, legföllebb minden ezer közt van egy. És még ő sem volt mindig ilyen. Eleinte bizony észrevettem, hogy ő is szívesen paríroz a kacér asszonyoknak, no de azután rávezettem, hogy nézd: ez ilyen mindenkivel, nem szégyelled magad - belátta. Én nem mondom, hogy a férjed megcsalt, de bizonyosan megtette volna, ha be nem lépsz. Nagyon-nagyon okosan tetted, ezért nem tudlak eléggé dicsérni. Hadd pukkadjon az a... Az ilyenek azt hiszik, hogy ők minden, és a tisztességes nő az - semmi. Az buta, ostoba, báj nélküli, csúnya. Csak ők a szépek. Éppen egy ilyenféle nő volt, aki ki akart kezdeni az én Pistámmal. Egy civil ember felesége volt, egy gazdag ügyvédé. Színésznő volt, az ügyvéd belebolondult, elvette. Egy barátnőmnél ozsonnán találkoztunk többször vele. No de én aztán megmondtam Pistának. Fiam, én Prileticsékhez többet nem megyek, ha te akarsz, menj, én itthon maradok. Az utcán köszönt nekem, odamentem hozzá, azt mondtam, kérem, nekem ne köszönjön, mert én nem fogok többet magának visszaköszönni, hogy miért, azt bizonyára tudja, attól megkímélem... No hát ennek is túl fogunk járni az eszén. Majd meg fogja látni, hogy nem megy az úgy. Azt hiszi, hogy azért, mert színésznő, és a testét meztelenül meg trikóban mutogatja a színpadon, hát csak ki kell neki nyújtani a kezét, és mindenki az ő lábainál fekszik. Nem oda Buda!... Te! - az a nő biztosan hívta a férjedet, hogy előadás után vele vacsorázzon. Ismerem ezeket. No hát nem fog vele vacsorázni! Akár hívta, akár nem hívta, én a biztonság kedvéért itt tartalak benneteket teára. Mindjárt csöngetek is, hogy csináljanak teát!...

Tálay ezalatt némi módosításokkal, de úgy adta elő az esetet, hogy a felesége adatai meg ne cáfolhassák őt. Hangsúlyozta a gyerekkori pajtásságot, a színésznő úrilány voltát, amely kizárja, hogy az egész dolgot valami frivol kalandnak lehessen minősíteni. Hangsúlyozta, hogy amikor találkoztak, mások előtt váltottak csókot, és hogy a búcsúcsók teljesen hasonló volt. Nem tagadta, hogy meg is ölelték egymást, de az csak olyan könnyed, minden jelentőség nélküli ölelés volt.

Az ezredes szemmel láthatólag irigyelte a fiatal bajtársát, és azon gondolkozott, hogy neki bizony sohase volt dolga ilyen híres művésznővel. Íme, mondotta magában, itt van ez a Tálay, fess fiú, de ilyen fess én is voltam főhadnagy koromban, és belőle ezredes sohase lesz, mégis ő jut hozzá, hogy az egész ország dicsőített szépsége, akiről a lapok majd mindennap írnak, egyszerűen a keblére borul.

- Pista, kérlek! - hallatszott az ezredesné hangja - jöjj csak!

Az ezredes bement, és a feleségével pár percre a szomszéd szobába vonultak tanácskozni. Az ezredes elmondta, amit Tálaytól hallott, s amit Matild néni egyszerűen nevetségesnek és el nem hihetőnek jelentett ki.

- Egy közönséges nő - mondta -, aki az ő fellobbanó, piszkos szenvedélyével megkívánta ezt a férfit, ez az egész! Hiszen Irén látta. Egészen hozzá tapadt! Abban a vékony ingben. Meztelenül! Pfuj!

- Mondjuk, hogy így van - replikázott az ezredes -, de Irénnek mégis azt kell mondani, hogy úgy volt, ahogy a férje mondja, így azután rendbe jön minden.

- Ebben igazad van - mondta Matild néni -, ezt kell tennünk, de én azért négyszemközt megmondom Tálaynak a véleményemet. Te pedig ezalatt mondd el Irénnek úgy a dolgot, ahogy a férje meséli. Hitesd el vele!

Ezzel kivonultak a szalonba, mint az esküdtek. Az ezredes megcirógatta Irént, letelepedett mellé, és megkezdte a misszióját. Matild néni pedig kiment Tálayhoz, becsukta maga mögött az ajtót, leült az asztal mellé, és egy kis komoly várakozás után a következő beszédet tartotta:

- Tudja, Jani, nem szép, amit a feleségével csinált. Mi megegyeztünk Pistával, hogy Irénnel úgy hitetjük el a dolgot, amint maga beszéli, de engedje meg, a látszat mást mond. Én nem keresem, hogy mi történt, de maga bizonyára érzi, hogy a férji hűséget nem egészen tartotta be. El hagyta magát kábítani, mint egy kamaszgyerek. Megfeledkezett a feleségéről, hagyta őt ülni, várni, és azalatt ölelkezett, csókolózott - nem beszélek most arról, hogy micsoda csókok voltak azok, de mégiscsak csókolózott egy olyan nővel, akit nem is lehet Irénnel egy napon említeni. Nem teszek magának szemrehányásokat, mert elvégre is inkább azt a nőt kellene felelősségre vonni. Őt kellene megtanítani rá, hogy egy férjes emberrel nem illik kikezdeni. Tudta ő, hogy maga házasember?

- Igen - hazudott Tálay, mert nagyon szégyellte, hogy erről nem szólt Klárának.

- No látja. - Micsoda romlott egy teremtés. És maga kitette a feleségét annak, hogy egy ilyen nevessen fölötte.

- Engedelmet kérek, méltóságos asszonyom - mondta Tálay magában mulatva -, nem tartja helytelennek, hogy egy úriasszony, egy főhadnagyné utánamenjen a férjének a színpadra, és kopogás nélkül benyisson egy idegen öltözőbe? Ez olyan ízléstelen dolog, hogy Irénre mindenesetre jogom van neheztelni. Elvégre a férje rangjának, nevének tartozik azzal, hogy ilyeneket ne csináljon.

- Ebben van valami - mondta az ezredesné -, csakhogy az én nézetem szerint egy ilyen nővel szemben minden illemszabály megszűnik, ő sem törődött az ízléssel, az illemmel, aminthogy ez kiderült.

A főhadnagy belátta, hogy az este már úgyse menekülhet el semmiképpen, elhatározta tehát, hogy reggel hétkor a vonatnál beszél Klárával, és legközelebb módját fogja ejteni, hogy Budapesten fölkeresse. Most tehát egyetlen programja volt, hogy mulasson a dolgon. Épp ezért nem hangsúlyozta az ártatlanságát, hanem engedte, hogy az ezredesné az egész ügyről a lehető legrosszabbat tételezze föl. Így beszélt:

- Ebben méltóságos asszonyomnak föltétlenül igaza van a saját szempontjából, de tegyük fel mármost azt az esetet, hogy az a lány, akit így elítél: igazi vonzalommal viseltetik valaki iránt, nem irántam, valaki iránt, akit gyermekkora óta szeret, nos, ez esetben, ha enged az ő vonzalmának, az ő vágyának és eszerint cselekszik, még nem lehet becstelennek tekinteni.

- Már ahogy vesszük - mondta hidegen az ezredesné -, ahogy vesszük. Mikor találkozott maga vele utoljára?

- Tízéves koromban.

- És ő mennyi idős volt akkor?

- Hétéves lehetett.

- No lássa. Szerintem egy tisztességes lány nem állhat oda egy ingben csókolózni valakivel, akit gyerekkorában látott utoljára. Ez egyszerűen lehetetlen. Ezt maga nem látja be?

- Bocsásson meg, hogy ellentmondok, én csak azt gondolom, hogy az őszinte igaz szerelem minden akadályt elhárít. Ismétlem, nem magamról beszélek.

- Hát tudja, én erre azt mondom, hogy a férfiak mindent úgy fognak fel, úgy forgatnak, ahogy az ő önzésüknek jólesik.

- És az asszonyok szintén - gondolta Tálay, de nem szólt, hallgatott, mintha a döntő érv hallatára teljesen magába szállott volna. Holnap reggel a vonatnál még beszélek vele, gondolta, és most már nem aggódott, hogy Klára vissza fogja utasítani, vagy meg fogja vetni, amiért eltitkolta a házas voltát. A körülötte folyó bonyodalom, amelynek rugója - ezt érezte - alapjában véve: az ő férfias szépsége, az ő hím mivolta volt, visszaadta az önbizalmát. Semmiféle nagy gyerekszerelem nem intézhette volna így a dolgot - kombinálta közben -, ha Klára újra nem szeretett volna belém, s én se mentem volna az öltözőjébe, ha nem lett volna ilyen remek szép, ellenállhatatlanul vonzó és vágyat keltő! Már tudta, hogy nem fog hű maradni a feleségéhez, és tisztán látta, hogy eddigi hűségének az oka csak az volt, hogy a városban senki se akadt a hozzáférhető ismerős asszonyok között, aki felvehette volna a versenyt Irénnel. Így történt, hogy azokat, akik értésére adták a tetszésüket, vagy akikről észrevette, hogy hajlandók volnának vele viszonyt kezdeni, könnyen és meggyőződéssel utasította vissza. Kissé csodálkozott most. Mert másfél évig azt tartotta magáról, hogy igazán hű férjnek született.

Az ezredesné azt hitte, hogy most Tálay az ő legutóbbi mondásának a súlya alatt vergődik, és bizonyos részvéttel nézett rá. A férfi arcán a gondolatok és következtetések hatása alatt megfeszültek az izmok, és Matild néni ebben a belátás jelét látta. Hasznosnak gondolta tehát még egyszer ismételni a mondást:

- Bizony. Magok úgy fognak fel, úgy forgatnak mindent, ahogy a magok önzésének megfelel. Ilyenek magok.

Tálay mereven nézett maga elé. A feleségére gondolt. Arra, hogy mindeddig nagyon meg volt elégedve vele, nem kívánt más asszonyt. Hirtelen maga előtt látta Irént, éspedig abban a helyzetben, ahogyan az utóbbi időben tetszett neki. Vékony, világoskék batisztingben, amint föláll a kádban, hogy kilépjen a fürdőből, a nedves ing hozzátapad a hosszú, fehér, kemény combjához, és a nedves kelme nagyszerű íves redőkben foglalja össze a hát nagy fehér síkjait és a csípők impozáns, márványszerű domborulatait. Hirtelen a fejébe szállt a vér...

De nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent az ezredes, karonfogva Irénnel. A magas, fehér bőrű, szőke asszony szemei még könnyesek voltak, de már mosolygott. Az ezredesnek könnyű volt elhitetni vele a dolgot, mint ahogy a férjén kívül bárkinek szívesen, az első szóra, elhitte volna.

- No hát itt hozom a haragos menyecskét - mondta az ezredes -, most azután szent lesz a béke köztetek, és soha többet nem fogtok veszekedni.

- No és mit szólsz hozzá te, Matild néni? - kérdezte Irén mereven az ezredesnére nézve, nehogy a férjével pillantást váltson.

- Én azt mondom, fiam, hogy hát akkor nem jól fogtad fel a dolgot. Elvégre Janinak tényleg játszópajtása volt ez a nő, és ilyen esetben egy csók a találkozáskor, a búcsúzáskor határozottan megengedhető. Persze, egy úriasszony nem fogja a gyerekkori pajtását összeölelni és csókolni, de hát egy színésznő az más. A férjed majd vigyázni fog, hogy hasonló félremagyarázható helyzet ne ismétlődjék soha.

- Igen - mondotta Tálay, és fölállott -, Irén pedig meg fogja jegyezni magának, hogy egy főhadnagy felesége nem szaladgál be egy színésznő öltözőjébe, mert méltóságán aluli, hogy a férjét ellenőrizze. Maga különben eddig se tett soha ilyesmit, ezután se fog ilyet tenni, ugye?

- Nem - mondta Irén mosolyogva, és a kezét nyújtotta -, de maga se lesz többé udvariatlan, és nem fog a színházban magamra hagyni.

- Magyarázza meg nekem, hogy hogyan határozta el magát, hogy feljön a színpadra - kérdezte a férj, miközben kezet csókolt a feleségének.

- Kimentem a foyer-ba, és sétáltam, vártam, vártam, és mikor láttam, hogy maga nem jön, aggódni kezdtem, egyszer csak láttam magát, amint ölelkezik és csókolózik azzal a színésznővel. És érdekes, éppen abban az öltözőben. Lánykoromban ugyanis, egy jótékonycélú előadás alkalmával, én is öltöztem ott. Ettől kezdve alig találtam a helyemet. Benyitottam a kis vasajtón, hátha már látom jönni magát, de hiába. Hogy, hogy nem, magam sem tudom, hogyan, egyszerre csak bent voltam a színpadon, nem figyelt rám senki, és benyitottam az öltözőbe.

- Én be akartam magukat mutatni egymásnak magyarázott a férj -, és be akartam hívni magát, de amikor láttam, hogy sír, és magával egyáltalán nem lehet beszélni, akkor inkább azt mondtam, hogy hazaviszem, és otthon megmagyarázok mindent.

- Hagyjuk ezt, gyerekek - mondta az ezredes -, a szalonban már benn van a tea!

6

Tálayék egészen egy óráig maradtak. A főhadnagy többször sürgette a hazamenést, de Matild néni nem engedte el őket előbb. Karonfogva, egymáshoz bújva, gyalog ment haza a kibékült házaspár. Irén érezte, hogy nem egészen úgy volt a dolog, amint vele elhitették, és éppen ezért izgékony, simuló és nyugtalan volt. Olyan forrón, csendes és őszintén szerelmes, amilyennek őt a férje még eddig sohase látta. Odahaza a langyosra fűtött hálószobájukban pihegve és könyörgő nézéssel kapcsolta le a fűzőjét, és Tálay elragadtatással élvezte a feleségének egészen szokatlan, rajongó és alázatos odaadását. Az ezredeslány, megkínozva a féltékenység megújuló kétségeitől, az öltözői látvány emlékétől, édes és mohó volt minden tartózkodás nélkül. Gőgje, amellyel mintegy védte magát szép urának a túlságos varázsa ellen, végképp szertefoszlott, és ez a tökéletes lelki meztelenség, amelyben most először mutatkozott, teljesen elbájolta a főhadnagyot.

Tálay reggel fél nyolc után ébredt. A felesége még mélyen aludt. Megnézte az óráját, és konstatálta, hogy Klárával már nem beszélhet, mert a pesti vonat már elment. Mégis hátha csak a déli vonattal utazik, hátha várja őt! - gondolta, és mikor a kaszárnyába indult, betelefonált a szállóba. Értesítették, hogy Vihar Klára hétkor elutazott.

Délben még felment és kérdezősködött a szobapincérnél. Ez elmondta, hogy a művésznőnek este az előadás után igen nagy fejfájása volt, nem is vacsorázott, két tabletta aszpirint kért, majd fél kettőkor csengetett, és még egyet hozatott.

- Írni fogok neki! - határozta el Tálay.

Másnap délután kávéházba is ment, hogy ott majd megírja a levelet. Elfogyasztott három pohárka Grand Marnier triple secet, nyolc Queen cigarettát, négy levélpapirost és egy borítékot, de levelet nem küldött. - Majd máskor! - mondotta magában, és nem tudta, hogy azért nem megy az írás, mert türelmetlen, és már vágyik otthon lenni a feleségénél.

Körülbelül két hét múlva a kávéházban újra eszébe jutott a levél. Ekkor meg is írta, leragasztotta és megcímezte Budapestre, a színházhoz. Csak az utcán jutott eszébe, hogy a levélben hiányzik a mentegetőzés, amiért csak most ír. Ezt illetlennek és modortalannak tartotta.

- Ezzel kellett volna kezdeni - okoskodott -, azután a többit így, ahogy már megvan, hozzá lehet írni!

De a másolásra nem volt ideje, haza kellett mennie.

- Legközelebb újat írok! - gondolta, és azzal összetépte a levelet, és elszórta az utcán.

De nem írt újat soha. Később, hónapok múlva, ha visszagondolt az egész esetre, mindannyiszor elfogta a csodálkozás:

- Bámulatos - morfondírozott. - Ugyanaz a dolog, ami alkalmas volt rá, hogy egy házaspárt esetleg örökre szétválasszon, az én házasságomat megjavította, és sokkal kellemesebbé, boldogabbá tette, mint azelőtt volt. Sőt, azt lehet mondani, hogy ha azelőtt nem is éreztem semmi hiányt vagy boldogtalanságot, a házasságom egészen addig a napig tulajdonképpen nem is volt igazán boldog. Különös dolog az élet! Az ember már szinte arra jut rá, hogy olyan, amilyennek az írók festik!