Szuhay Mátyás
szerző: Tompa Mihály
'Beh szomorú idő fordult a magyarra!
Egyik fél erre húz, a másik meg arra;
Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy;
S a huzalkodásban erejéből kifogy!
Törökkel, tatárral eleget küzködtünk;
De ha egyetértés lakozott közöttünk:
Csak megvoltunk lassan; most egy idő óta,
A csókának szemét vájja ki a csóka!
Teremtő szent atyám, fordítsd dolgunk jóra!
Ne hagyd, hogy eljőjön a siralmas óra:
Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak,
Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!'
Szuhay Mátyás volt, vén lován, a tarkán,
Ki igy fohászkodott, Tarcal felé tartván;
Mellette még három szótlan ifju haladt,
Csürökig dagasztván lovaik a sarat.
Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges magyar:
Nála a szív bátor s vasgyuró volt a kar;
Szabadságot mormogott álmában is szája,
A kuruc-világban aligha volt párja.
Száz kapás szőlőt birt a tarcali hegyen,
Hol a gohér, formint és muskatal terem;
S a szőlő lábánál kilencágu pince,
Amelyet jó borral töltött tele Vince.
Oda törekedett jó Szuhay épen
Hogy szivének meggyűlt keserüségében:
Iván a magyarnak hosszu életére,
Magát kidanolná, kisírná kedvére!
Lemenő-félben volt már az égen a nap,
Az öreg s társai szótalan ballagtak;
Egy szép barna ifju volt szomorú kivált,
De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:
'Ne búsulj, szerelmes édes öcsém, Keszi!
A köszörü, - meglásd, - mindazt jóra viszi:
Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem,
Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!
Hallom: szép lány, jó lány Vas Benedek lánya,
S nem akarja néked adni a vén kánya;
Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét,
Ördög szánkázza meg a rosz labanc lelkét!'
»Nem kell nekem apja tölt verme, gulyája,
- Monda Keszi - csak kell szíven szép Annája!
Szombaton estére ott termek Kardszagon,
S szépen, vagy erővel, de a lányt elhozom!«
'Segítsen az Isten!' - Szuhay felele,
S a kis számu csapat elszakadt kétfele;
Mivel Keszi, három társától bucsúzva:
Kesely lova fékét az alföldnek húzta.
S igy dörmögött Mátyás, tekintvén utána:
'Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna!
Sajnálom szivemből, ugyis atyámfia:
Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!'
E közben setét lőn, miként az üstfenek,
A lovak csak lábról lábra mehettenek;
Sok vesződség után, éhen-szomjan végre,
Mátyás éjféltájban pincéjéhez ére.
Leszállván lováról, veszi a kulcsokat:
Hanem visszahökken, sokat látott, sokat...!
Az ajtó betörve és tátva-nyitva van,
S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.
'Maradjatok fenn a lóval!' sugja hátra,
S fokosáért nyulván a nyeregkápába:
Lassan lelopódzik a pincegádoron,
S a dorbézolóknak háta megé oson.
Szuhay Mátyásnak felforrott a vére:
Tolvajok ütöttek bora picéjére;
Szinte fájt a lelke a drága jó borért,
Mely a pince földén egész bokáig ért.
Kilenc szép mákvirág! s labancok ő kemek!
Köztök egy hordón ült maga Vas Benedek;
Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhayt,
Kiáltván: a kopasz, bárcsak most volna itt!
Ott volt Herkó páter, a balogi barát,
Kedvére forgatván kancsót és csutorát:
Barátság-szerető s csintalan volt, neve
Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.
Ő papolt ott most is: Uraim, szót kérek!
- Halljuk! - Szuhayról egy furcsát beszélek!
Egyszer kibandukol a hegyre magában,
Midőn a szőlejét kapálnák javában;
Kapja magát, ott egy pipa-dohány végett
Rendre kunyorálja az egész sor népet;
Megbánta mindenik kapásnak dohánya:
De mégsem lett tele nagybélű pipája.
Kopasz Szuhayról azóta csúfolnak:
Nagy pipáju, kevés dohányu magyarnak.
Hé! kevés dohányú, de jó ború medve!
Kihajtom e kancsót az egészségedre...!
'Köszönöm, köszönöm!' - mennydörgött Szuhay,
De a kancsót Herkó páter nem itta ki...
Fehér lett mint a fal és kijózanodott...
- Az ördög hordja tán ezt a vén kolopot!?
'Ki labanc! aki vagy... tövét nem kapáltad!
Hogy a hóhér kösse fel minden fajtádat...!'
Ekkor az abroncsba csiptetett világot
Leüté Szuhay, és közéjök vágott.
De magukhoz tértek azok is csakhamar,
- Üssed! ne hagyd magad! s van lárma meg zavar,
Mátyás félrevonult, a cimborák pedig
Egymást a setétben ugyan ütlegelik.
Midőn jól meghányták egymást, ki hogy tudott,
Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott;
Mátyás boszús vala, de mégis nevetett:
'Nagyapám se látott ilyen ütközetet!'
S meggyujtván ismét az elaludt világot:
Két társával ő is a kancsóhoz látott;
De ím, egy fennálló hordóban meglátja,
Hogy guggolva lappang Vas Benedek bátya.
Árnyékától soh'sem ijedt meg Benedek,
Most is csal-ból, és nem félsz-ből lippene meg;
Mert amint mondani szokták közbeszédben:
Az ember apját sem ösmeri setétben.
Gondolkodott Mátyás, mit csináljon vele?
Jó lesz felfordítni, fejével lefele!
S tetejébe ülni... de más ész ütötte,
Rókát fogok! monda s szavát igy kezdette:
'Hejh barátim! tudok s mondanék valamit...
Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt,
A nagyságos urtól... - hanem titok legyen! -
Megöllek, ha a szó közűlünk kimegyen!
Hejh, ha ez a titok, mely irva van benne,
Vas Benedek uram füleibe menne:
Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna,
Csakhogy meg ne tudja soha a vén kánya!'
E közben hátát a hordónak vetette,
És ültében Vassal egyre billegtette;
Ki készül már főbe vágni a kurucot,
De a titok bántá, s visszakucorodott.
'Keszi Pál öcsémnek, jártába'-költébe'
Egy futó ló tűnik minap a szemébe;
Jobban megszemléli... hát a kengyelvason,
Lábbal fennakadva, valami ur vagyon.
Keszinek sem kell ám több; utána vágtat,
- Kesely paripája gyönyörű egy állat! -
Megkapja a lónak tajtékos zabláját,
De már vérbe'-fagyba' leli a gazdáját.
Hogy megmosta szépen, és magához hozta:
Az az ur mindjárt a nevét tudakozta;
Megmondta az öcsém, azzal odább állott.
Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!
Még Keszi se tudja! A király testvére!
S ily határozat van a megmentőjére:
Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen,
Azonkivül kilenc falut kap egészen.
Tudjátok, a fiu Vas Annát szereti,
De kezét nem nyujtja, míg én élek, neki!
Most is Kardszagra ment, de utoljára mén,
Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!'
Igy végezvén Mátyás ravaszul szavait;
Belsőbb pinceágba szólitá társait;
Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve:
Kibútt, elillantott örömmel eltelve.
Mátyás, kijővén két kacagó társával:
Az üres fennállót elrugta lábával;
S gunyoson kiáltott: 'Megállj Vas Benedek!
A bort árát igen drágán megfizeted!'
-
Mig Tarcalon ezek estek a mult éjen:
Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen;
Hogy aholott vagyon Benedek lakása,
Szeretett Annáját minél előbb lássa!
Volt Benedek urnak gulyája, ménese,
Szénával, buzával tanya és csür tele;
Nem volt gazdaságban párja a Kunságon,
Lányának szépségben e széles világon.
Karszag városában, - szombat-est volt épen, -
Már a kilencet is elverte egy-végben;
Anna leányasszony, meg az öreg Kata,
Titkos beszéd közt a padkán fosztogata.
- Lelkemadta Annám! csak ne kéteskedjék,
Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! -
"'Hejh Kata, de mikor a szívem ugy várja:
Mint az ágon ülő gerlicét a párja!"'
»Galambom édesem! nem hiába vártál!«
És belépett Keszi, az Anna szavánál;
Aki kiáltással esett a nyakába,
S csókos ajka tapadt annak ajakába.
»Eljöttem, szép Annám! áll-e igéreted:
Hogy híved e földön mindenhá' követed?
Hogy az Isten előtt letett esküvéssel,
A papnak áldása egyesít ez éjjel?«
"'Hittel tied leszek még ma, légy nyugodtan!
Csak azt ne kivánd, hogy atyámat elhagyjam;
Nem! én visszatérek... hogy azt megbeszéljem:
- Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!"'
Alig töltének még nehány pillanatot:
Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott;
Nincs itthon a nagy ur, s az ifjak szabadon
Röpülnek tova az abrakos lovakon.
Karimás kalapját a szemére vágván:
Némán hajt a kocsis a sikföld határán;
Anna, híven simul Pali kebelére...
S éjféltájban a két boldog célhoz ére.
Kegyes öreg papnál száll meg a mátkapár,
S az, egyesítni szívből akarta bár:
De ellenállottak némely akadályok...
A kocsis egyszerre ajtót nyita rájok!
S midőn leemelte karimás kalapját:
A leány rémülten ösmeré meg apját...
Csaknem kővé váltak ifjaink azalatt...
De az öreg ejtén ilyetén szavakat:
»Tisztelendő uram! Vas Benedek nevem,
Ez ifju mátkája szeretett gyermekem;
Legfőbb kivánsága atyai szívemnek,
Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!«
Ugy tetszett a párnak, hogy ez mind csak álom...
S mily boldogok voltak a szép valóságon!
Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant,
S ők szivből elmondják a szent holtomiglant.
Ölelte, csókolta gyermekit Benedek,
Tétetett azután erős kötést velek,
Hogy kit váratlan ér közülök szerencse:
Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,
»Kedves Annám, bírom szivedet, kezedet!
Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!«
Szólt Pali. 'Ki tudja...!' - Vas csak ezt felelé, -
S repült a négy táltos megint Kardszag felé.
-
Reggel csak Annáról volt Karszagon beszéd,
Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét;
Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták!
Kutba ugrott...! férjhez erőszakkal adták.
De minden embernek elállt szeme-szája,
Hogy ráhuzta Kunság legbarnább bandája;
Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak,
S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.
Hívatalos vala boldog, boldogtalan,
Négy nap, négy éjszaka vígadván untalan.
Kalács, bor kifogott cigányon, koldúson,
Még a vándorlót is elfogták az úton.
Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak,
S teljes keblü szűzek táncban mulattanak;
A kerek mellbimbó vékony patyolatát,
Mint egy fényes tallér, ugy izzasztotta át.
Herkó páter is a vendégek közt vala.
Az éltesebbekkel beszélt, borozgata.
Szóval, olyan lakzit csapott Vas Benedek,
Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.
-
Mig Kardszagon állott a nagy lakodalom:
Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon,
Vas uram tanyáján termett hamarsággal.
- Utána száz meg száz szegény üres zsákkal, -
S szólott: 'Atyafiak! tudom hallottátok,
Hogy Benedek uram ma nyert báróságot,
Rám bizta, hogy e nap emlékezetére,
Igazítnálak rá tölt buza-vermére.
És ő kegyelmének ez a jó'karatja:
Vigyen, ki mennyit bir, egy pénz nélkül adja;
Köszönet fejében csupán csak azt kéri:
Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!'
Még csak egy lélek sem volt józan a tanyán,
S a kapzsi szegénység rakodott szaporán;
S elhatolt görnyedve, - majd a földet húzta
Némelyik orrát a nehéz tiszta búza.
Mátyás uram pedig felkapván lovára,
Fenyegetve nyujtá izmos öklét hátra;
'Hahaha! bor, buza magától nem terem,
Az üres hordóért, nesze üres verem!'
-
Megvolt a nagy lakzi, de buzája miatt
Majd megütötte a guta Vas uramat;
Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal:
Tölte minden percet méreg- s boszusággal.
-
Mult az idő s élt az uj pár nagy boldogan,
Míg a báróságot várta Vas nyugtalan;
Néha ki-kifakadt, de mult boszusága:
Rángatva nagy bajszát fürge unokája.
-
Vas a Hortobágyon jó idő multával,
Összeakad egyszer Szuhay Mátyással;
'No hát labanc uram! emez rákiáltott -
Mikor isszuk már be az uj báróságot?'
Elbámult Benedek, s fülig veresedett...
»Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!«
S fél boszú-, fél kedvvel szólott, hogy haza-ért:
»Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!«