Sztanszák
Ha az utczákon mendegélek,
Vagy dőzsölök ifjak között,
Vagy hogyha egy templomba térek:
Egy gondolat, melyet szövök.
Gondolgatom: az évek tünnek,
S bármennyin is vagyunk együtt.
Mind elmegyünk és egyikünknek
Órája már közelben üt.
Erdő tölgyéhez így beszélek:
Te, fák nagyapja, bár idébb
Vagyok: korom csak úgy túléled,
Mint túlélted apáimét.
És így szólok a kis fiúhoz,
Kit térdemen dédelgetek:
Én hervadok, te majd virágozz,
Át kell adnom helyem neked.
Minden napon és minden évben
Átélem ez eszméket én
S találgatom: hol kell megérnem
Halálom? mikor jön felém?
Hol érem egykor meg halálom?
Csatán? habok ölébe' lenn?
Vagy nyugalmam sírban találom,
Kiadván lelkem csöndesen?
S bár mindegy a kihült tetemnek
Akárhol senyved, porladoz,
Szeretném, ha közel temetnek
Szülőföldem határihoz.
Nem bánom oszt': az ifjú élet
Hadd zsibongjon sírom felett,
Hadd ragyogja a szép természet
Közönynyel túl emlékemet.