Szondi
szerző: Czuczor Gergely
Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vajh támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bir ijesztni veszélyzaj?
S nem hat szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ad Ali, s népe reája rohan,
Van harczi zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harczra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harczriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
„Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen ki elűzze fejünkről,
Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú
Jó Szondi kegyenczei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hová?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
„Édes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova mennetek út már,
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”
Igy Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harczol! előtte s utána halál
Kín jajja liheg, hova kardja talál.
„Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra.”
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata,
Toldúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
„Oh drága felem,
Jer, Szondi, velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.”
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
„Esküt fogadok,
E helytt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
Élj boldogul! - én viadalra kelek.”
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
„Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád”,
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arczra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérci fenyő
Rendíthetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat.”
Kettőnek aranyban ajándokot ad,
És drága szegélyzetü nyestkaczagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
„Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevit,
Elszenvedem, öntse ki bár rám:
Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliát üti szűgybe,
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: „földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
„Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honnért tusakodva kimúlni,
Mint gyáva sok életet unni."
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk.
S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozmán elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik.
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorulva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett;
Ott szendereg, ő,
A harczkeverő,
Kit nem bira győzni veszély, baj,
Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.