Szomory
| Szomory szerző: Halász Gábor |
Nehéz eldönteni, melyik az igazi kritikai feladat: a művek vagy a mögöttük álló ember vizsgálata. Boileau csak a munkákat nézte és kortársairól mondott ítéletei, értékelései mai napig helytállók, Sainte-Beuve, aki csodálatos hajlékonysággal hatolt be az emberi lelkekbe, igen sokszor tévedett. Még távolabb jártak az igazságtól a közelmult élménykutatói, akik az alkotást teljesen az író jól-rosszul felkutatott benyomásaiból, életkörülményeiből, hangulatmódosító hatások játékából vezették le és azt hitték, mindent megértettek, ha egy mondatnak, képnek, alaknak úgynevezett élményalapját megtalálták. Ez a felfogás egyrészt túlzottan egyszerűsítette a problémát a gyakran önkényes oksági kapcsolatok kimutatásával, másrészt a petite histoire, a pusztán kuriózum, a furcsa és váratlan élményrészletek fürkészésével a vizsgálódást szükségszerűen a jelentéktelen, a nem igazán fontos felé terelte. Eredményesebb tehát a munkából kiindulás, de elkerülhetetlen az íróhoz megérkezés. Nem az élményhez, amely fluktuáló, ködös, el nem határolható valami, hanem a szilárdabb maghoz: az író világszemléletéhez és élet- értékeléséhez. Az író gondolatai, célkitűzései, intenciói, a kor általános világfelfogásába való egyéni behelyezkedése mind fontosak a kritikus számára, épen úgy, mint az ösztönök, hangulatok, többé-kevésbbé tudatos érzelmek, vágyak és óhajtások, amelyek a gondolatokat befolyásolják, azoknak irányt szabnak vagy eredeti irányuktól eltérítik. A célképzetek, mindaz, amit az író feladatnak, eredménynek, értéknek érez és amelyek felé való törekvést vagy legalább a kívánság belső feszültségét átönti az olvasóba is, a szándékoknak e munkában megvalósulása vagy eltorzulása, az öntudatlan akarások világba lépése vagy elvetélődése, az írói személyiség formákban kibontakozása és módosulásai a kritikus vizsgálódásának igazi tárgyai. Ha az író lelki habitusa összhangban áll céljaival, mondanivalóival, alkotó erejével, a munka megvalósult eredményei sokszoros intenzitással, határozottsággal mutatják meg azt. Ha ellenben az intenciók pretenciókká durvulnak, cégérként viselt jelvényekké, vagy betegesen és hiába vágyott díszekké: a lélek képességei tehetetlenül állanak a vállalt feladatokkal szemben; ezt is elárulják a munka hiányai, a melléfogások, a kisiklott mondanivalók, a tévedések, a naiv vagy rosszul sikerült részletek. Az írói lélek minden gyöngesége, mint ahogy ereje is, pontosan tükröződik a munkában. A kritikus minden elejtett szóból, tudatos indiszkrécióból és akaratlan vallomásokból, szavak hangsúlyából és elhallgatásokból, a választott témából és alakokból, előadásból, ötletekből, hasonlatokból következtetést vonhat az író lelki képletére, az elerőtlenedést, a kudarcot okozó tényezőkre. Figyelnie kell az író által vállalt szerepre, a tulajdonságokra, amiket önmagáról kedvezőt vagy kedvezőtlent elhitetni szeretne, vigyáznia kell az apró utalásokra, jelekre és a rendszeres gondolatsorokra egyaránt. A legkisebb és a legnagyobb részletnek is jelentősége van számára mindennel együtt, ami mögöttük van; a munkát teljesen felhasználhatja, kijátszhatja az író mellett vagy ellen.
Még inkább jogosult az író meggyőződéseinek, elveinek, szándékainak, egész lélekanyagának elemzése és mérlegelése, ha a munka, amelyen keresztül ez történik, önéletrajz, még hozzá intellektuális önéletrajz, mint a «Levelek egy barátnőmhöz». A mű és a lélek vizsgálatának szempontjai itt egybeesnek. A kommentár egyben lélekrajz. A munka szellemétől Szomory szerint is nem választhatjuk el «az író egyéni szemléletét, ízlését, hajlandóságait».
Ha a leveleket olvassuk, újra meg újra fárasztóan és fáradhatatlanul fülünkbe cseng egy motívum, ismétlődésével ráeszméltetve, milyen fontosnak érzi a szerző: az előkelőség. Szomory előkelő akar lenni és világnézetének, írói szemléletének alapja az a hit, meggyőződés, hogy ő valóban előkelő is. Előkelőnek tartja magát ízlésében, tudásformáiban, életmódjában és életmodorában, átélt és gondolatban újra felidézett élményeiben, érzelmei pompájában, igényeinek, szándékainak, irodalomfelfogásának választékosságában. De a nyugodt önbizalom kiérzik belőle, a világba kiabálja előkelőségét, szüntelenül hirdeti, magyarázza kiváltságosságát. Olykor elcsüggedve és magahitetlenül, máskor csinált iróniával, legtöbbször naiv kérkedéssel figyelmeztet, értelmez, mutogat. Görcsös és fájdalmas akarással kívánja az előkelőséget, erőlködik, mesterkedik és azt szeretné, ha természetesnek látnák. Repesve várja, hogy az emberek igazat adjanak neki, megerősítsék ingadozó hitében, valóban lássák és csodálják benne a hallatlan elegánciát és felsőrendűséget. Remeg, hogy nem lesz érzékük egyes gesztusok, formák, megnyilatkozások értékéhez, hát megmagyarázza őket, kiemeli rejtett szépségeiket. Beszél, beszél, sürgeti az álmélkodást, ő maga el van ragadtatva produkcióitól és lépten-nyomon megrészegedik finomságaitól, egyénisége nagyvonalúságától. Szakszerű magyarázatokkal szolgál, mint egy múzeumi kalauz, de önmagáról, élvezi magamagát és fél, hogy elsikkad valami e sok nagyszerűségből, nem értik meg szépségeit, úriságát.
Az előkelőség fogalmával talán semmi sem ellenkezik jobban, mint ez a sóvárgó és egyben büszkélkedő, nyelvlógató, kidülledt szemű vágy és vásári kikiáltás, portékadicsérés, a közvetlenséget, természetességet, magátólértetődést feltételező elegáns szépség agyonbeszélése. Képzelhető-e olyan arisztokrata, aki mindenkinek az előkelőségéről beszél és kézzel-lábbal figyelmeztet viselkedésének, modorának finomságaira?
Nézzük meg közelebbről Szomory tragikomikus előkelőségnosztalgiáját, izzadó elegánciáját.
Az első nagy, jóvátehetetlen negativum, amit melankolikus sóhajtással idéz emlékezetébe: a születés. Más fajtába kellett volna születnie és más körülmények közé, nem zsidónak és a királyutcai bérház lármás ghettójába. Születni! Ez nagyon fontos – mondja és fájó borzongással gondol a kiváltságos helyzetre, amitől elütötte a születés szeszélye. Bármilyen furcsa, de kijátszottnak érzi magát, akinek kezéről elütötték a jussát; királyi természetével őt más sors illette volna meg. Súlyos teherrel indul az előkelő magasságok felé.
De mennyi más körülményben talál kárpótlást a rosszul született! Mi mindenben érvényesül akadálytalanul, zavartalanul természetének elegánciája! Szomorynak a parvenű-zsidó bánatától kissé már fátyolos szeme újra felragyog és gyönyörittassan sétál kincsein. Zsidógyerek, de milyen előkelően szép, «hibátlan, mint egy Velasquez», «a legszebb fiú», hófehér arcbőrrel, titánvörös fürtökkel. És a testiekhez mennyi kibontakozó, gazdagon áradó lelki szépség, értelmi és lelki csiszoltság, «elite érzések», «finomság és ösztönszerű előkelőség», «diszkréció, ízlés», «csúcsíves igények». Mennyi tapintat, tartózkodás, visszahúzódás, megalkuvásnélküliség, «lelki és testi elegánciákban», feudális elzárkózottságban» élt «kiváltságos élet»! És hogy vetíti át ezeket a tulajdonságokat kevésszámú társaiba. Barátnőjébe, aki szőke, előkelő, Szent Szűzben hisz és hogy tud autóba ülni, milyen művészettel! okos, igényes, de rezervált és affektáció- nélküli, nincs meg benne az a bizonyos «intellektuális modor, nincs benne semmi pesti, inkább nagyszerűen vidéki. Ha Pestre jön, az ódon Vadászkürtben fog megszállani «mint egy főispánné, egy igazi úrinő a vidékről, aki még hisz a vármegyében». És a barátok, akik megértik őt, a kevésszámú rokonlelkek, a magányosságot megosztó, de szét nem romboló finom érzésű társak. Micsoda nők és férfiak formálhatták ki Szomoryban ezt az élénk Wunschtraumot!
Az életkörülményekben is mennyi artisztikus előkelőség! A királyutcai bérházból a piaristákhoz jár a fiú, «mert jó apám, finom érzékével a nevelési dolgokban is szerette az elegánciákat». De itt sokrétű lelkét szüntelen sebzik az értelmetlen tanárok, «akik nyilván nem olvasták a Plato Respublicá-ját s nyilván Jean-Jaques Emile-jét sem» és akik tekintéllyel akartak hatni érzelmi dolgok helyett. Ilyen emberek nem méltányolhatták, hogy a tizenötéves kis diák a maga túláradó lelki gazdagságával és remegő vonzalmaival Daudet Sappho-ját olvasta óra alatt és kegyetlenül száműzték őt az iskolából. «Egy nagy lélek megcsókolt volna a könyvért» és azért, hogy a rideg, lélektelen óra alatt olvasta.
Az alig felserdültnek Jókai közvetítésével ismét az előkelőség felé lendült pályája. Újságíró lett, ő, a szegény zsidófiú bekerült fontos szerkesztőségekbe, magyar urak közé, «mind finom ember ez, Annie, a legfinomabb magyar ember», akik Lévay József, Szász Károly, Pulszky Ferenc, Csemegi Károly, Ábrányi Kornél, Arany László stb. «megvesztegető udvariassággal visszaköszöntek, mikor köszöntöttem őket, akik rámnéztek, megálltak, megszólítottak, meg is dicsértek olykor»! Furcsán ölelkezett itt az éppen befogadott zsidónak még friss hálaérzete, kissé meglepetten, kissé bizonytalanul csodálkozó örvendezése, (hogy lám, megbecsülik, maguk közé fogadják e «finom» magyar urak) és az örök zsidónak hol dühös, önmaga előtt letagadott, majd alázkodó és természetesnek tartott, de kipusztíthatatlan alacsonyabbrendűsége, tökéletlenségérzése szemben a tökéletes, mert keresztyén emberpéldányokkal. Minden «gój»-ban van valami, amit minden fölényességhangulata mellett utánozhatatlannak és egyben őrülten óhajtottnak érez a zsidó, valami természetesség, «finomság» és igazi előkelőség, aminek nyitját nem tudja eltalálni. Ezt az ösztönszerű megalázkodást próbálja azután kitépni magából a maga életértékeinek igazolásával, a maga tulajdonságainak diadalmas keresztülerőszakolásával, de hiába. Akarata ellenére csak elfogódottan tud nézni a nem fajtájabeliek életére és egyéniségére és csak ezekben tudja méltányolni a felsőbbrendűséget is. A zsidó magasrajutottakban, bennük is és őket néző társaikban mindig ott él az alulról felkerültség, az «egy szerencsésebb a többi között» tudata és az elértet kicsinyítő ironikus szkepsis. A zsidó arisztokrata sohasem hiszi és hiheti el, hogy ő valóban arisztokrata. Szomory is a maga kiváltságos magasságában boldogan örül a keresztyén jóindulatnak, elégedetten szögezi le, hogy a Harry Russel-Dorsan különösen Gárdonyinak tetszett és bókol Kállay Miklósnak, aki igazán érti a költőket. «Rájöttem arra, hogy bizonyos ritka szépségeket csak a legfinomabb keresztények értenek.»
De már az ifjú hálájában és kamaszos ragaszkodásában kiütköztek a máig tipikus vonások: a gyors alkalmazkodás után elkülönülő tendenciák. A befogadtatás nagy megrázkódtatását a fiatalember és nemzedéke igyekezett tompítani magában és az erkölcsi, önkéntelen megalázkodó beolvadást jelentő érzületet átváltoztatta a fölényt és különállást biztosító esztétikai szempontra. Minden lelkesedése és boldogsága mellett is szemlélődője és bölcs megértője volt ennek a kornak, nem résztvevője. Gyönyörködött a szép bálványban, a kitünő emberekben, látva, de megértve és méltányolva hibáikat, maradiságukat. Kicsit együgyűek, kicsit jámborak az itthoni nagy törekvések, ideálok, de olyan kedvesek, patriarchálisan szépek. És az emberek műveltek, finomak, kultúráltak – nem szabad nagyon követelőknek lennünk, nem igaz? Arany László még Renant is olvasta, amit Szomory elragadtatva idéz. Képzeljék, nem is zsidóújságíró volt, mert akkor nem kellene annyira csodálkozni, de gyönyörű magyar ember és mégis olvasta! Igen, valami nagyszerű dolog volt itt, amit élvezni kell, de amihez tulajdonképen nincs sok hozzászólni való. «Ez egy gyönyörű magyar világ. S csak úgy kell bámulni, mint a borjú.» «A Bibliához és Shakespeare-hez lehet kommentárokat ragasztani, Arany Jánoshoz nem szabad.»
E hűvösen elegáns álláspont alapján érthető, hogy midőn ez ifjú Párizsba sodródik, hallatlan előkelőséggel megugorva a katonáskodás elől (Olyan szabadnak születtem! A háborúba szívesen mentem volna, ha bevesznek. Ide sem azért, hogy lövöldözzek, mert ez nem illik koromhoz és filozófiámhoz, de hogy megtegyem a kötelességemet.»), minden különösebb erőfeszítés nélkül akklimatizálódik és minden honvágya ellenére nagyon jól beletalálja magát a francia életbe. A nemzeties költészet pályáját egy-kettőre levetette és az Arany-hagyományok szelíd légkörét egyszerre és minden szervezeti visszahatás nélkül cseréli fel a szimbolista költészet levegőjével. Már francia verseket ír, felolvassa Moréasnak, vitatkozik, franciásabb a franciáknál, otthon van közöttük. Természetesen meg is kedvelteti magát, Daudet kedvence, igen, Daudet kedvence, amiről több ízben értesülünk. Egy intelligens zsidó fiatalember mindenütt megállja a helyét! Furcsa, hogy hitek, meggyőződések mily kevéssé égetődnek be a zsidó intellektuel lelkébe, bármilyen hévvel tudja is magáévá tenni őket. A változásnál nincs semmi akadályozó maradékérzület, ami megzavarná a folyamatot, nincs semmi fennakadás, tétovázás és hibázás : tisztán, üdén, hiánytalanul lép az új lelki berendezés a régi helyére. Lelki kirakatrendezés minden emóció nélkül.
Páris és a franciák hatása alatt születik meg Szomory legfőbb és önmagát legjobban kielégítő pretenciója: ő művészlélek. Minden másban maga is érzi, hogy megtorpant az akarása elháríthatatlan akadályokon, a felfelé szárnyalás végét megtépték a röstelkedés, megalázkodás, irigység stb. inferioris érzelmei; most hiánytalanul kiélheti egyéniségét. Ha származása és örökölt tulajdonságai bizonyos dolgokból kirekesztették, művészi ízlése, szenzibilitása, csodálatos tehetsége olyan régiókat nyitnak meg előtte, amelyek mások előtt ismeretlenek. Művészetének elegánciája, a csak úriemberek ízlésének elő- kelősége pesti írótársai fölé emelik. Ez utóbbiak nem az ő mesterségét folytatják, mint mondogatni szereti, nem tudnak különös, ritka, új színekben ragyogó, «inédit» élményeket adni Az ő íróisága, mint a lelke, magányos, másokéval össze nem mérhető.
A hagyományos és előírásszerű művészi tulajdonságokat mind megtalálja magában. Elsősorban szenved. «Szárnyaszegett és végsőkig nyomorult», bár különösebb oka nincsen reá, de hát «nem volna szabad, csak szenvedni». «Bizonyos értelemben mártir», művészi kétségbeesés áldozata. De szívesen elviseli a szörnyű fájdalmakat, hiszen ezek emelik a köznapiság felé. Persze nagyon egyedül is van. «Egészen egyedül vagyok, mint az igazi ember, egyedül. Innen van nyilván, hogy olyan sokat beszélek.» De hogyis ne lenne elhagyatott egy ilyen művészlélek, aki rettenetesen érzékeny, kényes, ki nem állhatja az affektációt, nem tolakszik, legkevésbbé az írásával, (amint ezeket szép szerényen megjegyzi magáról, akinek arra is kell gondolni, hogy valami contenance-a legyen és aki «inkább tartózkodó». És hogy ne lenne magányos az olyan művész, aki úgy él, olyan intenzíven befelé, mint ő és akit annyira csak a szép, a nagyvonalúság, a magasabbrendű érdekel.
Sokoldalú művész ő, de természetesen előkelő restrictiókkal és diszkrécióval az. Nem esik szét vagy kapkod, vagy sodortatja magát a sokféle által, nem, világért sem, hanem bágyadt érdeklődéssel, hanyag hangulatjátékkal engedi át magát színes élményeinek. Hihetetlen gazdag és komplikált az érzelemvilága, de lám, ugyanakkor egyszerűségre, csendes áhitatra, alázatra való hajlamot is érez magában. Jó ismerősünk ez az érzelmi dúskálásban jelentkező álcsömör, a töredelmes főhajtás, aminek csak gesztusértékét élvezi a differenciált lélek, a megalázkodás pusztán esztétikai gyönyöre és abszolút erkölcsnélkülisége, a kiszámított vágyakozás az egysíkúság, egyszerűség, problémátlanság után. Nem szabad a rousseaui természetességvágyban keresnünk ez érzület típusát; inkább bizonyos, ma általános középkor és szentelképzeléssel rokon. Azzal a felfogással, mely Földinek egyik «nagy» jelenetét ihlette: két szerelmes vad ölelés közben Assisi Szent Ferencről és Szent Kláráról fantaziál.
Ide tartozik a kereszténységnek furcsa értékelése is; intenzitást és egyszerűséget nyujt egyszerre, tehát érdemes lélekgazdagítás szempontjából megtérnünk. Minden felelősségérzet és mélyebb megértés nélkül válogatja ki az ilyen megújhodott lélek a vallás stimulativ elemeit, feszültséget, dinamikát keres és habozás nélkül feláldoz minden nem megfelelő részletet. Szentimentalizmusát szívesen táplálja az evangéliumok igéivel, irgalmas ösztönei szolgálatába állítja Krisztus alakját, «vérzik a jóságtól és szenvedéstől». Igy volt Szomory is. «Evoluáltam, evoluáltam evangélikusam), «II. Lajos király színművemet akár egy bencésbarát írhatta volna».
A fantázia is megtalálja a maga kis örömeit a «színesebb teológiák, misztériumok s a kereszt költészetében». És milyen hangulatokat bányászhat ki a műértő lélek ! «A keresztény vallás etikája csupa fokozat a gyönyörben» – és semmi más.
Ám a puszta érzelmi eső nem tudja fölfrissíteni a lelkét, még ha az egekből szakad is alá. Ideálok után vágyakozik, de nem a tartalmukért, csupán formájukért, szépségükért, magáért a vágyakozásért. Ma általános ez a terméketlen esengés eszmények, dogmák után. Szomory, a nagyon egyedülálló, mint mindenben, ebben is beletartozik az átlagtípusba. Fáradt mosollyal szemléli a különféle hiteket, meggyőződéseket, irigyli a mártirok sorsát, a kifejtett energiáért és életük teljességéért. Miért tudná ő feláldozni magát? «Mindenben csak relatíve hiszek.» Különben – jön rá – az egész áldozat csak szépsége miatt érdekes, és ha jól meggondoljuk, szamárság egy kiművelt lélek szemében. «Az eszmények, Annie! Van ennél gyermekiesebb valami, még akár fel is fokozva vértanuságokig, ami az emberi naivitásnak legszélsőbb hajtása.» Tekintsünk csak mélyére a dolgoknak ; «bizonyos tiszteletreméltó mártirok, nem úgy égtek-e el a máglyán egyszerűen csak konjunktúrákért?» Nem is az igazság a fontos : «Gyönyörűen tévedni, ha meggondolja az ember, a legnagyobb művészet».
De mindenkinek éreznie kell, hogy e gyönyörű tévedések játéka mögött óriási, komoly tudás rejtőzik. Ez az újabb Szomory-pretenció, talán épen annyit emlegetett, mint az előkelőség ; «szenvedelmes erudició». A szenvedelmes jelző, láttuk milyen sablonos érzelemgörcsöket jelent; nézzük meg az elképzelt és valóságos erudiciót. Mindenekelőtt tisztelettel vegyes részvétünknek kell fel- ébredni. Szomory rengeteget dolgozik, hosszú éjjeleket virraszt át tanulmányai és munkái felett (jó néhányszor bejelentve), halálosan kimerült, («fáradt vagyok, miképen annyiszor»), tönkreteszi a vállalt munka és a grandiózus tervek, amiket naiv-komikus, bár ironikusnak mért arányokban sorol fel. Akárcsak Balzac, nem találják? Különben, ha nem jutna rögtön eszükbe az összehasonlítás, Szomory készséggel és több ízben szolgál vele; egyébként is rokonságot tart Balzac-kal. Tetszik tudni, a víziójuk közös, egyformán nagy méretekben látják és formálják ez életet. Szép dolog egy életfeladatban felőrölt élet, Szomory is hát őrlődik minden életfeladat nélkül. Balzac műveit csak elképzeli és ismertetést ír róluk; amiket valóban megír, szomorysak. Kókler, ki üres százkilósokkal utánozza az erőművészt.
Nemcsak Balzac a rokonlélek, de France és Renan is. Az utóbbi «kis ujjában van» számtalan tudományos munkájával együtt. «France-ot kellene utánozni» sóhajtja továbbá és nem veszi észre, hogy valóban, önkéntelen pasticheszerűséggel meg is teszi. Összes «egyéni felrajzolásai», legjobb ötletei, amelyeket sohasem mulaszt el a remekmű jelzővel és lelkes örvendezéssel kísérni, egytől-egyig France-i klisék. Az öreg zsidó és a fiatal lány találkozása, a tájékoztató Isten bölcs kegyelméről, a lécen Sapphóhoz úszás és más részletekben kiabáló a France-hatás. Az eredetiséghiány így mutatkozik az «elite érzések» után az «inédit» ötletekben is. Mondanunk sem kell, hogy az «egyéni meglátások», eredeti megélések mestere még csak árnyalatokban sem változtat, egyetlen kis hozzáadással sem módosít a nálunk uralkodó France- és Renan-képzeten. Bálványozott alakjairól nincs egy szikrányi eredeti mondanivalója, megítélésükben egyetlen szempontja, ami ne lenne a legtriviálisabb. Renan, a szkeptikus bölcs, France, a mosolygó bölcs – ezt a két olajnyomatot őrzi áhitattal.
France lebeg a szeme előtt tudásértékelésében is. France könnyedsége páratlan erudíciót takar, tehát egyformán könnyednek és eruditusnak kell mutatkoznom. Már csak azért is, mert a tudás mikéntjében is ki kell tűnnie az előkelőségnek. De az alkalmazott erudiciót észre sem veszik talán a nehézfejűek, legjobb, ha előbb közvetlenül, részletesen beszámolok róla. Tehát óriási orientalista tanulmányokat folytattam, tanár vagyok az úgynevezett bibliognosztikában, ha könyvet vásárolok, a kereskedő ámul szakavatott kifejezéseim tömegétől, 100 kötetben tudnám közölni egyetemes érzésemet a világ szemléletében a legnagyobb témákról és még mindig lenne mondanivalóm. Renan, mint már említettük, a kis ujjamban van, a Habsburgok története, a XVIII. század, a francia irodalom területén és még sokféle: nincsen számomra semmi ismeretlen. És ezt a rengeteg tudást fárasztó virrasztások, áldozatok árán szereztem meg és még ma is szívesen feláldozom éjjeleimet, hogy elmerüljek Szent Ambrus munkáiban. Szomory szédül, a torkát szorongatja a meghatódás. Micsoda tudás! És mindezt elegánsan tudom, rengeteg fáradságomat könnyedén elrejtem. Az eredmény páratlan finomságán nem is sejtik, milyen műhelymunka előzte meg; pedig megelőzte, biztosíthatom önöket. Veszik észre, hogy választékos formáimmal milyen erőfeszítéseket titkolok el? Úgy-e, milyen jól titkolom, milyen szépen, utánozhatatlanul. «Modor gyöngédsége, előkelő tudományosság, eszközök elegánciája», ezt valósítom én meg művemben. Azért nem vagyok elvakulva, józanul ítélem meg magam. «Nem vagyok tudós.» Igaz, kissé magamnak írok, de «akaratom ellenére vagyok tudományos», az erudició kitör belőlem.
Bizony nekünk is szédülnünk, csodálkoznunk kellene a felsorolt tudásanyagon és a nagyszerű felhasználáson, ha Szomorynak nem jutna eszébe csakugyan bemutatni, nagy bőségben elszórni kincseit egy szellemi mágnás fölényes gesztusával. A jószándék megvan, csak épen az eredmény kompromittálja kissé a szép erudiciót és a modor elegánciáját, Szomoryt a tudóst, és Szomoryt, a művészt.
Eredeti multszemléletét teljesen a Vie littéraire-ből, France kritikai munkájából meríti. Irodalmi értékelései, személymegítélései, helykijelölései mind onnan valók. Képzelni sem tud megbízhatóbb, tökéletesebb forrást. Ismeretlenebb idézeteit is annak köszönheti. Ahol magáról idéz vagy jellemez, rátalál a legelkoptatottabb, legközismertebb adatokra. Van egy asszociációs kísérlet, a hívó szavak játéka ; valaki egy szót mond és megfigyeli az első felidézett fogalmat. Persze a legtöbbet együtt szerepelt fogalmak idéződnek fel, a fehérre a fekete stb. Végzetes biztonsággal kapcsolódnak Szomorynál is az írónevekhez a legsablonosabb képzetek. Musset-nél mit is idézhetne mást, mint a pontot az i-n, Pascalnál Kleopátra orrát, Rousseaunál az első elhatárolást és mindezt azzal a tudattal, hogy trouvaille-okat közöl. Máskor affektáló fontoskodással kikeres eltolódott jelentőségű írókat, hogy éleslátását bizonyítsa. Igy a Habsburgok történetéhez Thierry, Lenotre, Broglie könyveiben folytatott tizennyolcadik századi tanulmányokat. «A harmadik rend története», Thierry főmunkája bizonyára nagyon fontos a Habsburgok megértéséhez.
És az idézetek formája milyen ügyes! Majd minden megjelölés nélkül csupaszon állnak ott, majd pontos oldalszámokat kapunk lapalatti jegyzettel és egy ízben elkerülhetetlennek érzi, hogy teljes tudományosan utaljon forrására. Részletesen idéz egy latin Plutarchos- és Aristoteles-kiadást annak igazolására, hogy Sophocles egyik tragédiája 1862 vers és ebből 700 maga a prológus. Ez már az erudició teteje! Még hozzá két forrásban is utánanézett az adatnak és egyeztek!
No, de talán az idézetek helyett több szerencséje van az eredeti gondolatokkal. Nem fukarkodik az újszerű, meglepő megállapításokkal és az önfeledt elragadtatással sem, hogy ilyen nagyszerű dolgok eszébejutottak. Észrevette, hogy a könyvek ellentmondanak egymásnak, nincsen egység bennük. Rájött, hogy «a történelem rettenetes szövevénye a bűnöknek és erényeknek». «Gyermekek általában gonoszok.» «A zseni kívül áll törvényeken és rendszereken.» «A művészet mindent túlél.» «Rabelais szóművész. Ezt France is megállapította róla.» (Utolérhetetlen! Tehát a 16. századtól France-ig senki nem is sejtette.) Mennyi truisme, ahogy a francia mondja.
És végül egy tudását kedvesen megvilágító részlet. Egy kis fejezetkében felsorolja néhány levélíró elődjét és szerényen elkülöníti magát azoktól. Nem úgy ír – mondja – mint Mirabeau Ruffei Zsófiának, gróf Thurzó György Czobor Erzsébetnek, mint Cicero Dolabellának. Nyilvánvaló a felsorolásból, de a barátnőjére való applikációból is, hogy itt férfinek nőhöz írt leveleit idézi. Nos, Zsófiával és Erzsébettel nincsen baj, de Dolabella egész egyszerűen — férfi, Cicero veje és nem barátnője. Ugyebár, világos a kis tévedés lefolyása? Cicero híres levelező, akit illik megemlíteni, mintha jól ismernők. Átlapozzuk hát a leveleit és keresünk benne egy nőt. A sok us, o végződésű név között egyszerre találunk egy a-t (és hozzá milyen szép dallamos nevet: Dolabella), elolvassuk egy hozzá intézett levél legelejét, ahol Baii-i fürdőzésről van szó, látjuk a gyöngéd hangot és anélkül, hogy néhány sorral tovább olvasnánk, ahol már félreérthetetlen jelzők vannak, bemutatjuk tudásunkat. Elegáns könnyedséggel, mintha jóltudott adatok tömegéből ragadnók ki ezt a jellemző apróságot, feljegyezzük Cicero örvendezését, hogy a meleg fürdő használt Dolabella bőrének. Pedig Cicerot nem hiszem, hogy túlságosan foglalkoztatta a veje bőre, csak az egészségéért aggódott.
Hallom azonban az ellenvetést; mindez nem fontos Szomorynál, hanem az előadás művészete, a stílus csodálatossága, zeneisége és a nyelv bámulatos kezelése. Nem akarok itt kiterjeszkedni ezekre a kérdésekre, hiszen ez külön cikk tárgya lehetne. De az előadás művészetéről az eddigi illusztrációk nyomán is fogalmat alkottunk, ami pedig Szomory stíluselvét illeti, messze van itt is a nyújtott az elképzelttől. A tanáros megrovással szemben azzal védekezik, hogy lázadó képzeletének, a lelkéből kitörő mondanivalóknak, hangoknak, színeknek szükségszerűen szét kell feszíteniök a nyelvi formákat. A spontán, viharzó érzést a maga közvetlenségében csak erőszakos törések árán tudja megjeleníteni. A rejtélyes csak az, hogy ez eruptív érzelmek mégis mindig ugyanabba a merész, de már szomorysan ismerős fordulatokba, mondatszerkezetekbe, stílschémákba ágyazódnak bele és minden frisseségüket, újságukat a pesti argot formuláiban nyilvánítják meg. Hogy pedig Szomory «franciás» stílusa mennyire nem francia, azt szükségtelen bővebben fejtegetni. A nyelv genieje előtti hódolás, szabályaiba beletörés, az adott formák felhasználása, a szintakszis szinte áhitatos tisztelete, ezek a nagyon francia írói vonások (Valéry!) teljesen hiányoznak Szomoryból.
Láttuk az előkelőség, az elite érzések, az elegáns tudás pretencióinak valódi értékét. A díszes igények mögött meghúzódó lélek nagyon átlagos, nagyon köznapi, nagyon is rokon a «szatócsoknak, szűcsöknek, rőfösöknek, verklisnek s a többi ilyen iparágakhoz tartozó bohózatíróknak» lelkivilágával. Még leküzdhetetlen liberális, szegény-zsidó ösztöneivel is, amelyek minden öregedő zsidó lelki arcán, bármilyen legyen is a világnézete, komplikáltsága, ép olyan elkerülhetetlenül kiütköznek, mint ugyanakkor a petyhüdő testi arcon a fajiság jegyei. «Az emberek lassankint meg fogják érteni, mert általában az emberek nagyon lassan értenek meg mindent, hogy a hitbuzgóság és a hithűség két különböző dolog s hogy az ember lehet hű a vallásához és szeretheti a vallását, anélkül, hogy ezért gyűlölnie és üldöznie kellene azokat, akik más hiten s más véleményen vannak» – idézi Montesquieu után szabadon és bús célzással az aktuális körülményekre.
Jobbról-balról azt tartják a zsidókról, hogy intellektuálisak. Szó sincs róla, semmi közük az intellektushoz; szentimentálisak a szó legrosszabb értelmében. Lelkületük egész csudálatosan minden újabb hatás ellenére, megőrizte nyolcvan év előtti érzelmeiket. Ma is úgy tekintik a világot, mint az emancipálódó zsidó, aki megszokta, hogy őt sajnálják, nedvesedő szemmel tekintsenek szenvedéseire, a meg nem érdemelt méltánytalanságokra, megalázásaira. Mai napig megőrizték a mindenkitől üldözött, de azért derék és becsületes zsidó lelki képét, azt a képet, amivel néhány nagy gondolkozó és regényíró ajándékozta meg őket a liberalizmus nemes fellendülésében. Máig is felszabadítóik hatása alatt állanak, és tapodtat sem jutottak előre érzelmekben és hangulatokban az akkor engedelmesen befogadottaknál.
Azaz, hogy tán a legfrissebb mára nézve nincs igazunk s a most világszerte általános zsidó multbahajlás, ősi tradiciókra visszanyúlás, az asszimilációs törekvések önként elejtése, az elkülönödés és magukraeszmélés egy új, eredeti, egyben nagyon régi, színesebb, gazdagabb, érdekesebb, mert nem kölcsönkapott érzés és gondolatvilágot fog szülni. Szomoryban is fölzeng a külön mult és munkájának legsikerültebb, művészileg leghatásosabb, leghangulatosabb része az, ahol zsidó emlékeket, ősi zsidó hagyományokat idéz. Ő még ironikus, de a közeli nemzedékek már áhitatosak lesznek és önként emelik fel a lelki ghettó falait.