Szlovák elbeszélők
szerző: Kázmér Ernő
(Franklin-Társulat, Budapest)
A szlovák irodalmat – éppen úgy, mint a szlovák népet – eddig alig ismertük. A parasztábrázoló Mikszáth egy-két nagyobb regényében, az irodalmi népiességnek ezekben az időtálló, klasszikus remekeiben, gyermekkora felvázolt, dombos, nógrádi tájai melankóliájában és a Garam menti kisvárosok nyárspolgári környezetének szemléletében láttuk először a Felvidék irodalmát. A magyar irodalomnak ezt a valóságos regionalizmusát a legközvetlenebb hangú, nagy magyar elbeszélő halála után Krúdy Gyula, később Kosáryné Réz Lola próbálták követni. Annak a magyar irodalomnak, amelynek a mai Szlovenszko volt miliője, témája, tulajdonképpen az ott élő dzsentrik, kicsinyes polgárok, keményfejű, ravasz parasztok voltak figurái, akik inkább íróik diákkori szemléletei emlékeiből, mint az ottani élet igaz látásának lelki szükségletéből fakadtak. Innen van, hogy Mikszáth minden felvidéki írásának legjellemzőbbje a humor, a magasabb rendű anekdota, a sokszor csak szatirikus meseköltés, amely a nép vergődése és a környezet igaz arculatának meglátása elől csendes, napsütéses történetekbe menekült. Ha ezek a klasszikus angolok nemes nyugalmára emlékeztető s a korszellem kisugárzását mutató elbeszélések eljutnak a letűnt század problémaköréig, Mikszáth írói művészete elhatolhatott volna a való élet ritmusáig, s a népi alakok legbensőbb sajátosságai, mikor is szelíd mosolygásából az eljövendő súlyos idők hatalmas lendítőkerekének dübörgése zúghatott volna fel, azé az időé, mely az évszázadokig együtt élő magyar és szlovák nép között egy új geográfia határvonalát húzta meg.
Azóta tudjuk, hogy van szlovák nép, és van külön szlovák irodalom is, amely – mint minden kis nemzeté – előbb külön, nagy harcot vívott irodalmi nyelve megalapozásáért (Štúr küzdelme a hlasszistákkal), majd szellemélete intézményeinek megalapításáért. A nagy háború előtti szlovák irodalom az akkori szlovák társadalom szűk atmoszférájában mozgott, kevés feszültséggel, több érzel[89]mességgel, világos és jól értelmezett, majdnem oroszos realizmussal. Hurban-Vajanskíj hangulataiban s a magyarosítás előretörése miatti elkeseredésben sok a rokonság Turgenyevvel, aki különben a múlt század szlovák prózaíróit éppen úgy csiszolta, termékenyítette, mint a lírikusokat, elsősorban Hviezdoslavot Arany János.
A szlovák elbeszélők gondos gyűjteménye, ami a magyar könyvpiacon úttörőként, a szomszédos népek szellemi együttműködésének, egymás irodalma megbecsülésének hírnökeként jelent most meg, ismételten azt igazolja, hogy a hegyes-völgyes országrésznek, egyhangú falvainak, csendes kisvárosainak sajátos irodalmi levegőjük, hangulatuk van, s gazdag árnyalásuk, tónusuk az ott élő szlovák, magyar, sőt az odatévedt cseh íróban is sajátos, külön nyomokat hagy. Egy népi irodalom gazdag regiszterét sugározza ez az új irodalom, elsősorban a realista irodalomért, ami a táj zordságából, a természettel harcoló szlovák paraszt aprólékos életharcából, a hegyek tövében megmentett, kis krumpliföldjei munkájából folyik. Kis életigények, fejet hajtó alázat, a természetbe való korlátlan beleolvadás, mindez csak végigérzett, becsületes parasztpszichológiájú irodalmat adhat, amit a realizmus csiszolt világos tükörlappá, hogy az egészséges, életrevaló szlovák nép zsánerképeit tükrözhesse vissza. Tehát nem „népies” a szlovák irodalom, hanem valóságos népirodalom, amely kemény mozdulatú, szögletes, szívós alakjainak reális vagy – nem bánom – naturalista képeit adja. Minden szlovák író tulajdonképpen jó festő, aki festőállványát a nép közé állítja, hogy a természetfestő biztos, szuggesztív ecsetvonásával dolgozhasson. Tido I. Gašpar novellája, a világot járt vadász hazatéréséről és a kísértetiesen leromló uradalomról, Jan Hrusovsky hegyi története a szentestén született csecsemőről (ez a lehiggadt, elmélyedő, pompás írás a gyűjtemény legtökéletesebbje, Jégének kis zsánerképe a harctérről bosszútól lihegve hazatérő és lassan meghunyászkodó, felszarvazott szakaszvezetőről és a regényrészletében jellegzetesen világszemléleti programot adó Péter Jilemnicky vásárképe: mind a nagy hegyek, az apró házak, görbe kémények, furcsa kis földek, léckerítések világáról beszélnek. A lelkek életéről csak néhány odavetett kemény, kerek, kimetszett szó. De túl a népirodalom lehatárolt problémakörén vannak erős feszültségű, emberi szenvedést átfogó és a maguk termő küzdelmét kivető íróik is, így Stefan Letz „Mezítelen katoná” -jával, mely megdöbbentően tragikus háborús élmény, valóságos vízió. Tóbiás, a meghibbant meztelen, a golyók süvítő tüzében a lövészárkok közötti pléhfeszület Krisztusát – mintha alázatos engesztelő áldozatot mu[90]tatna be az úrnak mindazért, ami a háborúban történik – átfesti. Az egyetlen nagyvárosi novellát, egy könnyű, pár rikító vonással odavetített párizsi-montparnasse-i történetet Iván Horváth írta, amely közvetlenségével, színességével tiszta hangulatot teremt. A múlt század nagy írói nemzedékét és a szlovák irodalmi elbeszélés kezdetét két nagy elbeszélés reprezentálja. Hurban–Vajanskíj kisvárosi története, amely apróra kidolgozott, részletező rajz a szlovák ifjúság küzdelméről és az intelligencia közönybe, pletykákba fúlásáról. Valóságos kis miniatűr végzettragédia. Úgy hat reánk, mintha valami a sötétbe zuhanna. A szűk körbe ólmosodó gondolat plasztikus irodalmi művészete ez az elbeszélés. Ugyanilyen Martin Kukučinnak mai, humorosra, zsánerképre rajzolt falusi története is, amelynek öreg, falusi baktere: Juro Tutura a falusi hangulat valóságosan megelevenedett karakterképe.
Karel Čapek, a modern cseh író mondta egy tanulmányában, hogy a szlovák irodalom a falu, a vidék, a primitív kollektivitás irodalma. Valóban a vidék irodalma, a népé! S lehet ez a kis kétmilliónál alig több lelket számláló nép lelkéhez őszintébben közeledni, mint irodalmán át, amelyet már a belőlük szellemileg kiemelkedett és a kultúra szabadabb levegőjében, szélesebb mozgási körben élő modern fiataljai írnak?