Szivárvány
szerző: Thury Zoltán
I.
Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.
- Rendőrt hivjak? - mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.
- Hivjon - felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.
A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább. Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.
- A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.
- Köszönöm.
- Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?
- Nem, jó éjt.
Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.
- És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?
- Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.
- Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.
Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is elmondom.
Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy perczre meghökkent.
- Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?
Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.
A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak ugy odadobta:
- Majd megmondom holnap.
- Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.
- Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.
A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.
- Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utczán találok.
- Csak tessék.
- Nem felel?
- Nem.
- Isten önnel!
Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.
- Megteszi? - kérdezte gyorsan.
- Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.
- El tudna hagyni?
- El.
Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna. A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá - és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:
- Menjen hát.
II.
Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.
- A szappant hazulról kapják majd, ugye?
- Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.
- A kisasszony nem tud lovagolni?
- Nem, majd kocsin jár utánam.
- Szép?
- Nagyon szép.
- Megyünk! - Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton hazahajtatott.
Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.
Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment - és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.
Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne súgta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb lett az élete.
Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, - hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.
Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.
- Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, - mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.
- Hát hogyan? - kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.
Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt
- Most már nem várunk tovább.
- Ha nagyságod ugy kívánja...
- Ne szólítson kérem igy, mondtam már.
- Nem tudom másként, mit csináljak?
- A mint tetszik, hát csak siessenek.
III.
Leghamarabb észretért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ránczbaszedett arczot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is ugy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.
- Hova gondol? - kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.
Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.
- Valami régi dolog jutott eszembe - mondta.
- Nem rám gondolt. - Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.
- Nem, kis leány, most nem.
- Máskor se!
Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem ugy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!
A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:
- Van-e még magának babája?
Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arczát, haját. A leány azonban meg volt sértve:
- Hogy gondolhat ilyet! - felelte és felpattant utána.
- Csak ugy kérdeztem. Vegyek egyet?
- Köszönöm, nem kell.
Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvü volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:
- Várhatunk még.
- A mint parancsolja nagyságod.
A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomoru volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.