Szinházi emlékek
szerző: Juhász Gyula
I. Mikor a Nemzetiben játszottam
Ne tessék megijedni, nem voltam én se elsőrendű, se másodrendű szereplő, csak amolyan lógós statiszta voltam, abban a korszakban, amikor még játszott Újházy, Szacsvay, Jászai Mari (ma már csak véletlenül kerül a deszkákra ez a monumentális asszonyember) és még nem játszott Kürti, Forgács, Somlay, a mai győztes generáció. A dolog úgy történt, hogy volt akkor az egyetemen egy ősbölcsész (ilyenek is akadtak, a paritás kedvéért, az ősjogászok mellett), valami Balogh nevű, annak a barátja volt Oláh Gábor bölcsész és költő, aki engem beajánlott Baloghnak, aki viszont a Nemzeti Színház statisztáit az egyetemről kiszemelte. Így jutottam én az ország első színpadára, mint segédszemélyzet, kosztümös darabokban, esti ötven krajcárért, háromszori öltözés után hetvenötért, amiből vígan vacsorázni lehetett a Reviczky utca sarkán Bánovszkynál, a sarkon (ahol Koroda Pál a halott költőt emlegette és Szepessy László (elesett a Doberdón) Petőfi hősi halálára gondolt), a kapupénz is kitelt belőle a diákotthonban és még a Bródy Sándor Jövendőjét is meg lehetett venni, a hasznost a kellemessel ekképpen egyesítvén.
Ó, régi szép tavasz, a régi szép Nemzeti Színház árnyas udvarán, a Lendvay szobra tövében, te soha vissza nem térő: Pethes római tógában, fején cilinderrel szivarozott, Jászai Mari Shakespeare-t idézte, Bakó László lihegett, mint egy sebzett oroszlán. Z. Molnár László növendék volt és bemutatott a jövendő szépeinek és híreseinek, a többi növendéknek. Én hol Shakespeare Vilmos, hol Schiller Frigyes néven mutatkoztam be a hölgyeknek, az egyik kis barna komolyan vette a dolgot s egy alkalommal, amikor az Ember tragédiájában megkéstem a londoni színen, gyöngéden oldalba lökött, mondván: Az Istenért, siessen, Schiller úr! Minekünk, öreg Oláh Gáborral az tetszett a legjobban, mikor még a vasfüggöny lenn volt, a színen félhomályban fehérlettek a jón oszlopok és mi hallgattuk a tenger mormolását, a nézőtér halk és egyenletes moraját.
─ Gyula ─ mondotta Gábor diák, tógában és szemüveggel, amelyet az utolsó pillanatban tett le ─, látod, itt kell hajlongani a szerzőnek. Muszáj. Én is itt fogok hajlongani, te is! Ebadta! A fene fog hajlongani! Ki az úr, ha nem a költő?
Én már akkor demokrata voltam, és nem osztottam Oláh Gábor szuverénitási elvét, biz én szerettem volna már hajlongani. A Nero anyja bemutatója volt, a szerzőjéről az a hír járta, hogy agorafóbiás, nem mehet ki a lámpák elé. A darabnak nagy, úgynevezett erkölcsi sikere volt. Jászai és Beregi tündököltek, mint a nap és lobogtak, mini a vulkán, a közönség tombolt és másnap, az egyetemi körben a kritikák olvasása után azt mondotta Gyökössy Endre: Alexander Bernát nagyon megdicsért bennünket! ─ Hogy-hogy? ─ kérdezte Balogh, aki civilben mindig díszmagyarban járt. ─ Hát azt írja ─ mondotta mosolyogva a petőfiszakállas Gyök koma -, hogy a többiek is egytől egyig jók voltak! - Így dicsért meg bennünket Alexander Bernát, akinek Shakespeare-magyarázatait "zsúfolt ház" hallgatta az egyetem kupolatermében; az első sorban ült, fekete bársonyban Beregi Oszkár kollégánk, a legszebb bölcsész. Apropos Beregi.
Egyszer Négyesy stílusgyakorlati szemináriumán (amelynek titkára voltam), Beregi, akit civilben még nem láttam, fölszólalt, és Oscar Wilde-ről beszélt egyet-mást, amit én nagyon nem helyeseltem. Válaszoltam is neki és azt mondottam, hogy az úr úgy látszik vidéki, de nem baj, csak olvasson tovább, elég könyv van az egyetemi könyvtárban. Az óra végén Beregi fejedelmi gesztussal bemutatkozott, én roppant zavarba jöttem, de csakhamar föltaláltam magamat és ezt mondottam: Beregi úr Oscar Wilde-t nem jól magyarázta, de Shakespeare-t egészen helyesen értelmezi ─ a színpadon. Szent volt a béke.
A legkedvesebb emlékeim a nagy Újházyhoz fűznek. Coriolanusban a tömegjelenetekben közénk vegyült és az ő örök gyermeki kedélyének aranyát hintette el, persze, úgy, hogy csak mi hallottuk, népség és katonaság. Kenyeret a népnek! ─ ordítottuk szent meggyőződéssel, mire ő félhangon felelt: ─ Marhák, szelídebben ordítsatok! ─ A felvonás végén, mikor Bakó, izzadtan a nagy szavalástól, rohant hajlongani, Újházy szivart vett elő és elégedetten dörmögte: ─ Nagy marha ez a Shakespeare, de érti a dolgát!
Nekem egy kissé fájt az, hogy túlságosan a kulisszák mögé kellett látnom, hogy az isteni Márkus Emma Monna Vanna legmélységesebb szerelmi duója után narancsot evett a színfalak mögött, hogy Jászai Mari oldalba vágott, mert az útjába álltam, de azért hiába, a színházat mégiscsak itt ismertem meg igazán, itt láttam először a nagy gépet, amely forog, míg az alkotó pihenhet (ha csak nem fordul meg a sírjában, szegény). Én áhítattal állottam a deszkákon, amelyek nemcsak a világot jelentették, de a magyar színpadi művészet aranykorát, nagy nevek nagy dicsőségét.
Egyszer, a Monna Vannában történt, szórakozottan magammal vittem a színre a Magyar Könyvtár narancsszínű füzetét, mert mindig ellenőriztem, mit mondanak és mit hagynak ki a költeményből. Egy kihagyott mondat úgy fájt, mint egy elmaradt ajándék.
Egy napon, fölvonás közben hallottuk, hogy a New York palota ég. Én hirtelen, ahogy voltam, szandálban, fehér köntösben, rohantam a tűz irányába. Ekkor ébredt föl bennem a riporter, aki legyőzte a színházi embert. (Azóta ketten viaskodnak a költővel, aki, mégis, hiába, nem hagyja magát és igaza van!)
II. A Thália
Életemben egyszer voltam budapesti orfeumban, akkor is Ibsen kedvéért, akinek Solness építőmesterét a Folies Caprices színpadán mutatta be az egyetlen tiszta művészetet adó magyar színtársulat, a fiatal, a lelkes, a nagyszerű Thália. Mert ide szorult Ibsen és ide szorult a színpadi forradalom abban a világban, amelyben én keserűen és szomorúan ifjú voltam, a Folies Capricesba, vasárnap délutánra. A félhomályban templomi áhítat lett úrrá a céda falak közt, amelyek a szivarok füstjétől bámultak és a pezsgő arómájától illatoztak.
Fiatal írók, művészek, szakállas forradalmárok, kezdő színészek, modern költők, parittyát és lantot kezelő kritikusok ültek és álltak a nézőtéren, az elkerített asztaloknál, míg fönn, a szűk színpadon Ibsen igéit tolmácsolták, és a szegényes kulisszák mögött érezni lehetett az élet és művészet végtelenségét, az örökkévalóság lehelletét. Mert ezt adta nekünk a Thália, mialatt a lipótvárosi és terézvárosi színházakban folyt a limonádé és röfögött, sőt ordított az ordenáréság.
Solness mester! Az első nagy és mély és maradandó emlékem a színházban. Solnesst Dobi Ferenc játszotta, fiatal kezdő, lengő szakállal és micsoda rajongással, tisztelettel, komolysággal, amellyel bizony alig tudott lépést tartani zsenge művészete. De művészet volt mégis, amit adott, mert becsületes volt a törekvése, mert szent volt előtte a költő szava és főleg az, amit elhallgatott, amit a sorok közé rejtett, a melódia, a mélységes és szomorúságos, amely ott lebeg a szöveg felett, amely egy véresen igaz poéta szíve örvényéből tör elő és az égbe tart!
És a Forgács Rózsi Wangel Hildája, ahogy belépett, a magasságok üde és fanyar hegyi levegőjét árasztva, mennyire igaz volt és finom és norvég és ember, ember, ember! Mikor kimentünk a zajos és profán budapesti estébe, a fiatalságunkkal és szegénységünkkel, a bennünk továbbzengő melódiával, a kinccsel, amely el nem vétetik, milyen boldogok voltunk, milyen erősek, milyen gazdagok, bizony! Hogy lenéztem, micsoda felháborodással mértem végig a kuruc dalok költőjének fiát, aki azt mondta, hogy jó, jó, de ez az Ibsen nagyon homályos és szürke!
─ Hát akkor olvassa Farkas Imrét! ─ válaszoltam neki ─, az világos és színes, a teremtésit!
Furcsa szerzet volt az a Thália! A lelke Hevesi Sándor volt, aki a tudós alaposságával és a művész érzékenységével válogatta ki a modern világirodalom égetően jelentős dolgait. A Thália mutatta be nekünk Hebbelt, Hauptmannt, Heyermannst, Strindberget, D'Annunziót és a Thália szólaltatta meg az igazi Lengyel Menyhértet és azt a Szemere Györgyöt, akinek Siralomháza nyeresége volna bármelyik modern irodalomnak. Ott voltam ennek a megrendítő erejű és mélységű magyar egyfelvonásosnak a bemutatóján. A paraszt, a magyar paraszt, a kutyába vett földműves szegény lelke zokog föl és harsog ki ebből kis remekből, olyan nagyságos hatalommal, hogy itt eltörpül színpad, művészet, minden, itt emberi és faji erők mélysége dübörög, ezekben a kurta és komor szavakban, ebben a fojtott levegős rövid tragédiában. Igaz, Kürti József adta, nem, ajándékozta, játszotta, nem, élte át a parasztot, a halálba induló magyart. Élő szobor volt a monumentalitása, egyszerre, egy vasárnap délután, a Folies Caprices pállott deszkáin, kitündökölt valami, ami színészi nagyság, emberi nagyság, elmúlásnak szánt örökkévalóság. A szerző, a szép ősmagyar fejű Szemere György, vörös szekfűvel gomblyukában, olyan szemérmesen és zavartan hajladozott a tapsolók és tombolók előtt, mint a viharban az őszirózsa, mintha maga is csodálkozott volna, hogy ezt ő írta, hogy ez így termett az ő kertjében, ahol a pusztuló gentry örökös panasza hangzott és visszhangozott eddig.
Még egyszer láttam Kürti Józsefet, egy tavaszon, amelyben Ady Endre ifjú Apollója volt már a magyar lírának és a színpadon is követeltük az új levegőt, az új élet viharát, a Várszínházban kopogtatott akkor a Thália, az ódon budai hodályban, mint Hilda az öreg Solness ajtaján, Strindberg Apáját adták, a nemek harcának egyszerűen nagy tragédiáját. Kürti József volt a kapitány, micsoda eszközök nélküli nagyszerű férfiasság és puritánság, amint a kényszerzubbonyba bújtatva a meleg asszonyi ölbe temetkezett, haldokló oroszlán, ahogy utoljára felsüvít, emlékei és vágyai meddő pusztaságán. (A nő Judik Etel volt, Karinthy felesége, először és utoljára láttam életemben, sohasem felejthetőn.) Egyszer csak, később, pár éve, olvasom, hogy Kürti József elméje elborult, kényszerzubbonyban vitték el a színházból, ahol dúlt, fúlt. Keresd az asszonyt! Agyamban átvillant a budai színházi este emléke és átborzongott rajtam a kísértetes érzés: mikor a játékból valóság lesz! A derék, jó Kürti József csakhamar fölépült, ma nagyobb és erősebb, mint valaha. Durch Leiden Freude! ─ mondja Beethoven, aki megsiketült, mire az isteni kilencedik szimfóniáig eljutott, de az Öröm himnuszát mégis, mégis csak elzengette!
A Tháliát pedig üldözték, bezárták, beszüntették, a múltkor olvasom, hogy megint föl fogják éleszteni. Hogy is mondja Nietzsche? Csak ahol sírok domborulnak, ott van föltámadás!
III. Reinhardt a Vígben
Most olvastam Siegfried Jacobson nagy könyvét Max Reinhardtról, amelyben néhány sorba sűrítve színházi esték képe tündököl és él, néhány szóban egy-egy színész alakítása támad föl, amely elhalni és elzengeni látszott az estével, melyen a lámpák fényében megjelent és tovatűnt. Jacobson könyve azonban inkább hasznos, mint kellemes, a színházi ember sokat tanulhat belőle, gyakorlati dolgokat, ha ugyan tanulni lehet azt, ami ösztön és ízlés dolga, sőt, ami mindenen fölül áll, a zsenié. Mert bizony zseni ez a Budapestről Berlinbe szakadt és ágrólszakadtból zöld ágra, sőt aranyágra vergődött Reinhardt, ez a színpadi művész-bűvész, aki kasszasikereket csiholt ki Shakespeare-ből, viszont újra divatossá tette Kotzebuet, vért és életet öntött Hebbelbe, bíbor vért és forró életet; cirkuszt csinált Szofokleszből, de micsoda isteni cirkuszt, zajos sikereket aratott némajátékkal, és a berlini deszkákon kopogtatta a Bródy Sándor Tanítónőjének magyar gyermekcsizmáit.
Jacobson olvasása közben eszembe jutott és lelkemben újra feléledt az én legforróbb színházi emlékem, egy májusi este vihara a Vígszínházban, az első Reinhardt-előadás, amit láttam és ami felejthetetlen. A nagy idegenekben a színpadon, őszintén szólva, többé-kevésbé mindig csalódtam. De egyáltalában, a színpadon majdnem rendesen csalódik az ember elképzeléseiben. Salvini Rómeója egy öregedő talián komédiás, nem mondom, nagyszerű és lendületes erőlködésének tetszett előttem és őszintén szólva, az egész truppból magasan kivált a kevésbé világhíres, sőt meglehetősen hirtelen komikának (gondolom Aliprandi asszonynak) tűzrőlpattant, teleszájú, elragadóan szószátyár dajkája. Egy darab shakespeare-i derűt sugárzott ez az asszony, a reneszánsz széles jókedvéből és harsány életakarásából mutatót. A nagy Coquelinben is csalódtam bizony, a régi Népszínházban szavalta és ágálta Cyranót, lehet, hogy mert a karzatról néztem, kissé magas szempontokat alkalmaztam, a franciát se nagyon értettem (noha kívülről tudtam a magyar Cyranót). Lehet, hogy nagyon franciás volt a derék Coquelin, de hogy nagyon emberi lett volna, ó nem, inkább igen színészi volt.
1907 májusában Reinhardt gondolt merészet és nagyot, és mivel a porosz cenzúra nem engedte meg Frank Wedekind Frühlingsenwachenjának előadását a berlini színpadon, tehát lejött Budapestre, egyenesen a Vígszínházba és itt mutatta be, minden más színpadot és várost megelőzve, tavaszi vendégjátéka során a Tavasz ébredését. A karzatról néztem végig ezt az emlékezetes premiert, mellettem Kosztolányi és Csáth Géza álltak, közelemben, mint lelkes kezdők és fiatalok, Törzs Jenő és társai. Ez volt az az esemény, az az élmény, az a színpadi szenzáció, amelyik fölülmúlta várakozásomat, amelyik meghaladta reményeimet. Reinhardt jött, játszott és győzött.
Plein air a színpadon. Napsütés, meleg, derűs és fanyar tavaszi napsütés, akár egy Manet-képen, akár egy Szinyei-Mersén, akár egy Rysselberghén. Ahogy a függöny fölment, a közönség értő része (a páholyokban inkább butonok és betétek ültek, mint értők) lelkesen és önfeledten tapsolni kezdett. A díszletet is meg kellett tapsolni. Mert a díszlet is élt, virult, játszott, győzött. Micsoda fiatalság pezsgett és áradt ebben az előadásban! Camilla Eibenschütz kisasszony Wendlája! Nem is volt szép, csak elragadó, a macskaszerű soványságával, éretlen bájával, megrázó szívhangjaival, amikor a szénapadláson, a koromsötét színen, borzongató meleg, tikkadt hangján jajongta: Küsse nicht! Utána a függöny lassan, mintegy elbámulva lement, a nézőtér hirtelen kigyulladt, az arcok is kigyulladtak, pisszegés, zaj, tumultus, majd taps, a páholyok prűd tulajdonosai hátat fordítanak, mi a karzaton kitartóan és keményen tapsolunk, sípolás, a rendőrök néhány embert kivezetnek. Nagy botrány a Vígszínházban a Wedekind-bemutatón. Hát igen, nagy botrány volt, a bugrisok megbotránkozása a szókimondó, a becsületes, a komoly, a véresen igaz művészeten.
A tanári konferencia zseniális paródiáján kénytelen-kelletlen derültek és mulattak a legprűdebb lelkek is. Homéri kacajok estek. Azután elborult a színpadi plein air az utolsó fölvonásban, a temetőben, az esőben, megjelent maga a szerző is, mint színész, az álarcos ember alakjában. (Hogy Wedekindben, akit bámulok és szeretek, mint színészben szintén csalódtam, nem tagadom, de nem fontos.)
A darab végén, néhányan irodalmi mordályégetők, ahogy Kosztolányi elnevezett bennünket, ott maradtunk és parázs tüntetést, hódoló tiszteletadást rendeztünk a tiltott költőnek, a kifütyültnek, a diadalmasnak.
A függöny fölment, a sírok fejfái között előbotorkált Wedekind, nyakában egy nagy vörösszalagos koszorúval, kezében esernyővel és ajkán a félreértett zsenik szomorú mosolyával. Mondani akart valamit, de azután egyet intett, talán eszébe jutott, hogy nem tud magyarul (az apja ugyan innen indult, erről a földről, úgy látszik, mindenki magyar egy kicsit, aki valaki), és nem akart udvariatlannak látszani. Az egyik fejfában megbotlott, a koszorú félrecsúszott, a mosoly eltűnt, a színház elsötétült, és a villamoson egy ember azt mondta a másiknak, hogy Porzsolt egy komoly kritikus, az majd megírja, hogy jó volt-e vagy nem volt jó? Ebben megnyugodtak.