Szindbád álma
| Szindbád álma szerző: Krúdy Gyula |
Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király, Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt, és könnyű, hegyes orrú cipőben, selyemzubbonykában járt-kelt. A haja hosszú volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörű aranypénzeket eregetett ki az ujjai között, és víg, csilingelő hangon beszélt. Könnyű, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy teraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, fűzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehér harisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerű arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni.
Azon a napon, szép, kora őszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz-egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött, és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Így felkészülve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán, és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta, és azt mondta neki: "én csillagom, én királyom". Szindbád pedig legyintett kezével: "ugyan ne bolondozzon már, kérem". - Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a budai alagúton innen és túl, a Krisztinavárosban, a Várban, de még a fővárost környékező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amíg meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytized részét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanul vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkísérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanul figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt, és benne varrógép zakatolt - vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között - éjjel, lopva, lessel, világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít - vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt, és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba, és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tíz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei úton a sétányon vagy egy távol eső vasúti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkül robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos, ott állott az ablakban, és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat... Közben az is, amely a fehér harisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig "én csillagom"-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.
Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott, és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. "Szeretni fogom, amíg élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom" - mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. "Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel? - felelt vállat vonva Szindbád. - Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem."
Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akiket még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szívében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve, és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni - mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nemrégen külön-külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat, és megtapogassa a kezeket, keresztül-kasul utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után.
Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasúton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatalasszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom, és a fél arca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította, és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz.
A rablókaland szerencsésen végződött, és húsz év múlva (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. "Mintha én volnék fiatal éveimben" - gondolta magában Szindbád.
És most ők mind-mind eltűntek Szindbád elől e kora őszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.
Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat, és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja.
A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott, és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött.
- Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? - kérdezte Szindbád.
- Itt - felelt röviden a házmester, és becsapta a könyvet.
Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: "nini, Szindbád úr", mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki.
A házmester felvette a csizmáit, és a homlokára tolta az okulárét. "Nini, Szindbád úr!" - kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.
- Hát hogy történt ez? - kérdezte Szindbád.
- Így. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem, mindent. Erre elköltözött.
A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.
- Nem nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk.
Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jó szagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi gallyakat.
- Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? - kérdezte magában.
Elindult a Majmunka alacsony sarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.
Majmunka - akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett - piros pongyolában könyökölt az ablakban, és Paul de Kock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt.
Miután Szindbádot a Macska utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből, és mint valami jókedvű fiákeros, lekiáltott a negyedik emeletről:
- Hé - hopp!
Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított.
Felfelé fordította a fejét, és megvárta, amíg Majmunka kegyesen intett neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amíg lihegve és kimerülten a negyedik emeletre ért.
Majmunka az előszoba ajtajában állott, és szájából nem hiányzott a szivarka:
- Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval - mondta, Szindbád lábára célozva. - Mi az ördögöt keres maga a Macska utcában?
- Kegyedet! - felelt Szindbád, és az előszobában egy székre telepedett.
Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.
- Bizonyosan lakik errefelé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.
Szindbád esküre emelte a kezét.
- Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta kerestem. Ugyan, nem felejtett még el engemet?
Majmunka kivette a szájából a cigarettát.
- Nem, fiam - mondta kissé borúsan. - Én nem szoktam olyan könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém, és a Paul de Kock regényeket megint elölről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.
A sötét előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körül a régi bútorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt: ugyanannak a halott kisleánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék hárászkendő, mint legutoljára, midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét, és figyelmesen megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját.
- Tudja, Szindbád - mondta rövid hallgatás után -, néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese - eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese volnék -, hanem az édesanyja. De ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra.
Szindbád leült a karosszékbe, amíg Majmunka gondosan begyűrte a lapot a regényben, és a regényt a szekrénybe zárta.
- Ezeket a Paul de Kock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik? Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedül olvasgassak. Nem is olvasok más regényt.
Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú, harminc-negyven esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt, és arcfestékkel már nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni, és szeretett jóízű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni, és a selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta, mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmű nő Pesten, hogy már szégyell közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.
- Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat, ott, a budai házban - mondta csendesen Szindbád. - Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?
- Nem, fiam - felelt komolyan az asszony. - Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve ígéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény sohasem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom...
Szindbád a múlt időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.
- Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők.
- De a lovak...
- Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyodott, visszavonult és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel-nappal mulatságon?
- De Szindbád! - szólt közbe borúsan Majmunka. - Hisz tíz év előtt ígérte egyszer a cirkuszt, akkor midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor ígérte, hogy majd ha meggyógyul, elvisz a cirkuszba, és azóta nem vitt el. Egyedül pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.
Szindbád előrehajolt, és megsimogatta a Majmunka kezét.
- Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban... Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakolunk kosárba, és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasúttal megyünk át a Dunán, és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl, és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messze van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak, és a kerekek jókedvűen gurulnak a síneken. A Széna téren gyerekek labdáznak, és egy földbe épített kiskocsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem továbbmegyünk, a kocsis megint tülköl, és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe, és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok, és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban, és már régen házat akarunk venni Szentlőrincen, ahol kis kert van, és ahol maga csirkét és kacsát nevel...
- Ó, te gazember! - kiáltott fel Majmunka, és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát.
- Nos, ugye, sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? - kérdezte megelégedetten Szindbád.
- Százszorta jobb - felelte Majmunka, és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. - Tehát tavasszal a János-hegyre megyünk, és a fűben heverünk.
- Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem láttam.
Az asszony vállat vont:
- Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni... Emlékszik az öcsémre, arra a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat éjjel az orfeumban, és a vasútnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiú valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.
- A papirosok is?
- Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom.
- Az ékszerei?
- Ugyan kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal fejjel.
Szindbád megcsóválta a fejét, és elgondolkodott.
- Kár volt annyit énekelni az öccsének! - dörmögte.
- Most már mindegy. Visszaköltöztem ide, a Macska utcába, abba a házba, ahol valamikor az egész első emeleten laktam, és Mitrovics, a fiákeres egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok, és én repültem velük, mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a környéken mégiscsak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne hozzám, hát bizony kirúgnám.
Szindbád csöndesen fújta a füstöt:
- Igen - mormogta -, mindig szeretett ebédet főzni.
Hogy is volt tovább?
Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád, és a kerek asztalt hatan ülték körül. Szindbádon kívül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már említett öregúr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel figyelte a falról a történendőket, és már évek óta nem szólt bele a társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.
A hölgyek, akik valamennyien a Macska utcai házban laktak, többnyire hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni, midőn megszólal a nagydob a zenekarban, és kezdetét veszi a művészélet. A hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot öltenek, most rendetlenül, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte bizonyos érdeklődéssel tekingettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután már a levesnél - tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette - kiderült, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg: Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé nem törődtek vele, és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóízűen ettek itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra emlékeztette volna őket, mint a fűző vagy az arcfesték. Most nappal volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az egyik - egy finom arcú, vöröskés hajú - parasztnótára gyújtott, amelyet a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló újoncok nótája: "Édesanyám, ha bejön Egerbe"... A hölgyek figyelmesen hallgatták az érzéssel előadott dalt, és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott eszükbe?
Csupán csak az egyik, egy kis termetű és hamis szemű és furcsa mosolygású leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával lábát az asztal alatt, és egyszer a fülébe súgta:
- Jöjjön el este az orfeumba.
Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot, és felszisszent:
- Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek?
A leány elszaladt, és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan, zsebre dugott kézzel oszlottak szét a Macska utcai ház különböző részeibe, hogy estére - midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében - tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel díszítve megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez, és kedvükre sem énekelhettek.
A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán maguknak.
- Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! - kezdte Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. - Ez a mai ebéd próbaebéd volt. Kíváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét, a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már elvárható volna egy ilyen sokat próbált, vénséges vénembertől. Hát majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni. Mert, mondom, ez próbaebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok. Sohasem fogsz megváltozni.
Szindbád vállat vont.
- Nem értem kegyedet - dörmögte. - A nyakamra hozza a táncosnékat, aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.
Majmunkának piros volt az arca a haragtól.
- Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! - Uram, Istenem, ha úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg, fiam, hogy a nő a legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amíg fiatal. De még ha megvénül, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze, és szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg, hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat viselni a hölgyeknek. Pedig már ígértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A becsület! Ez ér valamit az életben. - És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám, és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se erénnyel, se ékszerrel.
Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő maga is tiszteletre méltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban közölte is vele.
Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tűnt el arcáról. Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt a kalitkájába, aztán lesimítva a ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.
- A múltkor, mikor először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked - ha már benne vagyunk -, hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év alatt szerelmes voltál...
- Mindig csak téged szerettelek - felelte Szindbád.
Majmunka legyintett a kezével.
- Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek, mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa, magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz évvel, és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes voltam beléd - hisz gyakran évekig nem láttalak -, szükségem volt tehát arra, hogy veled foglalkozzam. Így tudtam meg minden léptedet, járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.
- Hm, megvesztegette a cselédeket - jegyezte meg élesen Szindbád.
- Ahhoz most már neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat. Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.
Majmunka a szekrényhez lépett, és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét vett elő.
- Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok elfelejteni. Itt van mindjárt 19** június 21. K. ügyvéd neje, urától különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számú zárt kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig kocsikáznak a lefüggönyözött ablakok mellett a Hidegkúti úton. Ez a kocsizás minden héten megismétlődik júniustól októberig. Ugyanezen idő alatt hetenként K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai Halászbástyán... A hét két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik, ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.
Szindbád talpra ugrott.
- Hazugság. Az tisztességes nő volt.
Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el.
- Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annak idején, de nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre bíztam a dolgot. És íme, most itt ülsz ismét mellettem, és állítólag szeretsz. De menjünk tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban. Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalít. Szindbád esténként hazakíséri, és hetek, hónapok múltával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja. A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el magát...
- Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy szép, szomorú álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a párnába rejtve arcát.
Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta:
- Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra élettörténete.
Egy éjszaka - ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen havazott - Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a szívében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte - amilyent az utóbbi időben rendesen álmodott -, női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magas sarkú cipőben; majd a nők hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak, és a meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle bukfencezett el a szíve tájékán... Felébredt, és az álomképbeli nők úgy tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén visz keresztül a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye; egy-egy barna nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy fényes szemű és tollas kalapú is eltűnik a messziségben - Szindbád egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra múlva meg fog halni.
Hamarosan felöltözködött, és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a dolgot, bár az utóbbi időben már súlyos beteg volt, és a hangja olyan fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio fiú... Szindbád, amint szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban mindig a Bignio fiút hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.
- Meg fogok mindjárt halni - mondta, szótagolva a szavakat. - Igen, igen. A Bignio fiú szólal meg mostan is a szomszédban.
Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos szobájában, mert lassan mégiscsak magához tért, megmerevedett szempilláit ismét meg tudta mozdítani, és a szívgörcs is engedett odabent.
Felállott, és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár itt felejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt, és a feje körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe - aztán egyszerre rövid szárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi templom mellett bandukolt a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak ülnek a torony keresztjén, és a fagyos kútról vizeskannával jön egy tarka ruhás, piros képű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város, és ő megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen... Mire a régi templomot megkerüli, még lát egyet-mást, fehér függönyös ablakból egy érett, nagy szemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az orra, és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlenegyszer látott egy pillanatig valakin - aztán eltűnik a kép, és ismét az erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.
És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori, hajlott orrú, érett asszony járt az eszében, akit nagyon régen látott, mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont a kövérség, és egy lencse is volt valahol... Fényes, apró körmök voltak a kezén, és ezek a fehér körmöcskék az egykori Szindbádot asszonyi bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul, és sziszegő sóhaj hangzik el a feje fölött, mintha egy madár szállott volna keresztül a szobán.
A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál, és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz.
Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. "Mire reggel lesz, elmegyek." A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan, fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numero 5-ben, mint hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott éjszakánkint, és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.
Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda kívánkozott. A két karját széjjelvetette, és a szemeit mereven, kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amíg azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán.
A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amíg az egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa is, mintha egy nagybeteg forgolódna ágyán valahol... Valaha az apja, szép, szomorú apja feküdt az ágyon december végi éjjelen, és az ifjú Szindbád két kézzel fogta a kezét.
- Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse...
A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta.
- Azt gondolod? - kérdezte, és megcsóválta a fejét.
Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmúlnának a fájdalmas nyögések, jajok...
- A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még...
Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiú, és Szindbád most úgy véli, hogy az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.
Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint egy alabástrom gömb. És a kékesfekete árnyék a gömbön is láthatóvá válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül Szindbád fejét.
Nemsokára megérkezett Majmunka, és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád szempilláit.
Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős apáca viselt derekán, és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul, csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen, pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél különbet igazán nem kívánhat magának egy nyugállomány után kívánkozó férfi. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal ajtaján egy szürke szakállú, fájdalmas arcú aranymíves lépkedett be, a halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt, miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a szíve a búbánatos szemű férfiúcskán; magában azt gondolta, hogy odafönt valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak, megrúgnak, és akire kíváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak alatt - lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.
A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem. De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerül fésű alakjában. Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben. Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is kerülhet, asszonykéz tapogatja, és ez némelyik embernek még a halála után is jólesik. Sajnos, aki a rózsafüzért a derekán viselte, már idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon, miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között. Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorúsága ellen, csak egyetlenegyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? - gondolta a fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen meghűlt az éjféli misén, és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és áhítat közepette Szindbád elunta magát, és fájdalmasan konstatálta, hogy nem született kegyes célokra, és ha így megy tovább, sohasem kerül abba a kellemes helyzetbe, hogy levezekelje bűneit. Most már gyakran sajnálta, hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.
Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont széles, bőrfedelű hintón gurultak ki a zárda kapuján, majd vonatra ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasúti szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna szent életű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet... "Az én öregem nagyon derék ember!" - mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a szemét, és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a múlt héten ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő.
Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak, és Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól. Szindbád a sínek közé gurult, vonatok mentek el felette, tüzes hamut lapátolt a fűtő, és egy zsíros papiros is került a szomszédságába, amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást színlelt, míg az éj leszállt, és sikerült észrevétlenül elszökni a vasúti sínek mentéről, be a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.
Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult - ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék szellőztetik a hegyet, és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az este, kivilágítják a várost, és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják: sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. - Az ének cseng, a zene zeng, a poharak zörögnek, és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött, és azt kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon megcsókolta Szindbádot, és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem - akkor eljöhet utánam, hozzám. Így került Szindbád az aranyvárosba, a bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a pónifogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott, és krétával keresztet húzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd egyszer újra erre jár. De meghalt közben... Fagyöngy lett. De a kaput mégis megtalálta, és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.
A bányászné a tükör előtt ült, és a haját fésülte. Hosszú, aranyszőke haja volt, és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó vizén. Járt-kelt a fésű, és természetesen ezen idő alatt ő volt a legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy pesti külvárosban. "Én is lehettem volna fésű" - gondolta Szindbád, de aztán igyekezett észrevétlenül maradni.
A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a selyemhuzatú ágy nagy bosszúságára. Mert selyemből volt az ágy, amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyújtózkodott - már amennyire egy gyöngy ezt megteheti -, és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.
Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott, és eltűnt a selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.