Szerkesztő:Suto.tamas/Húsvétom előtt

Húsvétom előtt szerző: Sütő Tamás

Ha százszorta kiszakad hangom
akkor sem érdekel úgy mint rég,
nem lesz hangtalan az én harcom:
nem ámítanak,
ha itt a vég.
Nem éneklem a béke hangján,
csodálatos ám
ez az élet,
uram te mégis ezt ígéred,
nem éneklek a béke hangján.
Legyek nesztelen, akkor is
nagyon ordít a mély hangom!
Nem maradt semmi, sem béke
sem harc, értelmetlen harcom,
ahogy tépem szakad lantom.
Nem éneklem el a lelki békét,
nem vágyom a dicső szabadságra,
nem vallom be Pannónia népét,
nem gondoltam soha semmi másra
csak a szerencsétlen,
bús hazánkra.

Ha átokkal szór tele ember,
és földbe rak egyszer aki szeret
elhallgatok akkor talán, egyszer
elhallgatok, mert szólni nem lehet
akkor hallgatok majd,de most nem!
Nem hallgathatok el Istenem,
a szó mentségem és kell nekem.
Majd ha fáradt öreg leszek én,
talán halkabban szólalok fel
a forradalmi éjszakákban,
nagy fáradságom oldalog el:

levertnek látszanak a percek,
s levertnek azok akik mernek
a világ embertelen,
a világ könyörtelen,
és mégis bolond hősök lesznek,
lehetne csak egy fél akarat,
mert akarni azt mindég szabad
mely megvált minket és világunk,
hisz már csuppán csodákra vágyunk!

Szemét világ, mint e vers sora,
gyenge a költőnk s hamis kora,
hol vannak a szép idők, mikor
a poéta azt jelentette
élet, s fontos cselekedette
egyenrangú a megváltással!
Elkéstem az értékeimmel
elkéstem én a csalódással,
elmenekülök enyéimmel
vagy megtanulok élni mással.
Gyenge volnék, kínoz mit láttok
és nem változik semmi soha,
amikor sokat kiabálok!
Ezerszer szebbek, múlt percei
ezerszer igazságtalan mind,
azért mert csak régen volt ez így,
és nem lesz soha többé, megint:

az ember csuppán árnyéka hajdani önmagának,
nyomorult, sors üldözötje
múltna,jövőnek, mának
egyszerű játéka néha
az Isten hatalmának,
és függői szenvedélynek
betegségnek a vágynak.

Nem ért egy lyukas garast soha
a becsület, az erény s a haza
a tudományunk nem ér semmit
mikor eljön a próba, meghit
légkörben az elv bizonytalan,
de többnek látszik minduntalan
mint a művészet, mint a belső
a tudomány felszín, csak forma,
mégis fecsegni a legelső.
Tíz év múlva látja néha meg
mit művésznek a szíve sugal,
és mégis a művész ki remag,
az életért keserű búvval:

ordítsatok a világba,
szótlanul nem megyünk soha
a feledésbe, s halálba,
nem űldözhetnek sehova
mert ez a föld a miénk is
a világban van annyi csoda,
hogy el sem hinnénk mindet soha.

Harc ez, véres ütközet s kudarc,
de okáért, célért édes e harc
nem kivánom a gyors jutalmat,
mondjátok meg ha nem érdemlek
   semmit, jóságot se hatalmat,
azt is he senkit sem érdeklek
nem érdekel. Enyém minden szó,
lelkem merész mégis bolyongó,
nem ádozhatom fel magamat
a tudás nevében, van fontosabb:
a tudásra nincs s nem volt kamat.

Higyél ember és bízva bízzál,
hogy lesz holnap, mit szíved kíván,
beszél tudós és hízva hízzál
de a reményed sok ne legyen
vércsepp kúszik a magas hegyen
ha jönni kell a harcnak, legyen
nem fogjuk lehunyni szemünket
anélkűl, hogy ne kűzdöttűnk volna,
nem fogtok megölni bennünket,
nevünkön nem fog esni csorba.

2007.március.23