Szerkesztő:Suto.tamas/Este a dombon
Este a dombon bánatosan szól a kűrt,
A csordák felmásznak, az égre csillag gyűlt,
a vízcseppek sírnak, forrásból fakadva
s kedvesen vársz akácfa alatt magadba.
A hold az égre mászik tisztán és szentűl,
nagy szemeid a leveleken keresztűl
fürkészik. Csillag gyúl ki a tiszta égre,
kebled a vágytól, fejed száz gondtól ég le.
A fellegek folynak sugaruk sort hasít,
minden ház holdba emeli csúcsait,
nyikorog a szélben a kútból a mérleg,
a völgy füstös az esztena cspa ének.
S fáradtan sok embet, vállukon kaszával,
mezőről jönnek énekük tova szárnyal,
a régi harang betölti az éjszakát,
szerelem égeti lelkemnek garasát.
Ó! a falu elhalkulóban,
Ó! de sietek tefeléd egyre jobban,
az akácfa alatt töltjük éjszakánkat,
egész órás bókok édesítik szánkat.
Fejeinket fektetjük halkan egymásra
sóhajtva felnézünk a régi akácra
és alszunk.—Micsoda éjszaka ez,
ki az aki erre egy életet nem tesz: