Szerkesztő:LinguisticMystic/sa-schmidt3

B) A műköltészet

a) A műeposz és a regény

b) A mese- és rege-irodalom

) a Pancsa-tantra

) a Hitópadésa

) a Vétála-pancsavipsati

) a Szinhászana-dvátrinsati

) a Suka-szaptati

) a Kathá-szarit-szágara

c) A lírai műköltészet

a A hosszabb lírai költemények

Mégha-dúta:

az Rtu-szanhára

a Ghata-karpara

a Csaura-páncsá-siká

a Gíta-góvinda

8] A kisebb lírai költemények

1. az erótikus líra

2. a gnómikus líra

d) A drámai irodalom

a) A dráma virágkora

Káli-dásza

Súdraka

Srí-Harsa

Visákha-datta

Bhava-bhúti

b) A dráma hanyatlása kora:

Kséméndra

Krsna-misra

A purána-irodalom története és méltatása.

A purána szó s a vele megjelölt műfaj igen régi : már a védikus bráhmanákban és upanisadokban előkerül. A Mahá-bhárata túlnyomóan purána, sőt e nevet adja is magának (I. 62. 16.), zsúfolva van puránaszerű anyagokkal, amelyek részben a puránairodalomban is megvannak, s hatalmas függeléke, a Hari-vansa, tiszta puvána (107. I.). A Rámájanában is vannak puránaszerű részletek. Purána nevű művek már a Kr. utáni 4. században voltak, de a ránk maradt puránák régibb műveknek újabb keletű recenziói. A legjelentékenyebbek a Kr. utáni 4—5. vagy 6. században jöttek létre.

A purána-irodalom megteremtői s egy ideig ápolói is a szúták voltak, később papok — és pedig műveletlen papok, akik híres templomokban és búcsújáró-helyeken kizsebelték a híveket. A purána-irodalom a hinduk millióinak szellemi táplálékává lett, az egyszerű műveltségű ortodox hindunak ma is bibliája. A bráhmana-kasztú "elbeszélők" (kathak) vagy "felolvasók" (páthak) ma is recitálják a puránákat.

A puránák megbecsülhetetlen történeti, jelesül vallástörténeti források, de irodalmi szempontból nem sokat érnek : alaktalan, emészthetetlen, unalmas művek, csak egyes részleteik értékesebbek.

A Bhágavata-puránát franciára fordította E. Burnouf (1840—98), a Visnu-puránát angolra H. H. Wilson (1840) és Manmatha Náth Dutt (1894), a Márkandéja-puránát angolra F. E. Pargiter (1888—1905) és C. C. Mukharji (1894).

B) A műköltészet.

(A műköltészet kora, jellege, külalakja.)

A műköltészet az ind költői géniusznak utolsó, a maga nemében "klasszikus" megnyilatkozása, de kora (Kr. u. 5—12. sz.) nem válik el élesen a nagy népies eposzok: korától. A műköltészet a Kr. utáni 5. században Káli-dásza műveiben egyszerre tetőpontján jelentkezik, ami magában is mutatja, hogy sokkal régibb időből való. Valóban felirati és irodalmi bizonyítékaink is vannak arra, hogy a műköltészet legalább a Kr. előtti 2. századba nyúlik vissza. Asva-ghósa Buddha-csarita című 17 énekes eposza (Kr. e. v. u. 100 körül) már a kávja, "műköltemény", illetőleg mahá-kávja, "nagy műköltemény", nevet adja magának s tényleg kávja-stílusú műeposz, amelynek mintája a Rámájana lehetett. Egyes feliratok, részben királyokat dicsőítő verses vagy prózai panegiriszek (prasaszti), a Kr. utáni 2—6. századból a klasszikus műköltés stílusát tüntetik fel. Végül Patandsali grammatikusnak a Kr. előtti 2. századból való Mahá-bhásja c. művében (79. l.) oly költői idézetek vannak, amelyek a klasszikus műköltészet művészi versmértékeit és sajátosságait mutatják.

Az élet a műköltészet periódusában s kétségkívül már jóval előbb is világiasabb és érzékiesebb lett: a régi vallásosságot és erkölcsösséget felváltotta a finom, elegáns, dekadens, raffinált élnitudás művészete — előbb a fejedelmi udvarokban, aztán az előkelő és jómódú városi körökben, ahol az elegáns világfi s a nagyműveltségű hetéra (ganiká, vésjá) játszották a főszerepet. Ehhez képest a műköltészet is egészen világias és érzéki, elegáns és dekadens. Forrása az élet, elsősorban a fejedelmi udvar és a high life élete. Főtárgya a szerelem — minden formájában : mint gyöngéd epekedés, mint emésztő szenvedély, mint buja érzékiség. A műköltészet természettel, igazsággal, valósággal mit sem törődik s cselekvést, érzést, jellemet, mindent konvencionális és banális módon vázol; rendkívül kedveli a lírai elemeket, tobzódik az érzésekben ; amellett csupa affektáció (préciosité): folyton éleselméjűségre és szellemességre törekszik, szavakkal, fogalmakkal. és gondolatokkal való raffinált játékban leli örömét, talányokban beszél, kétértelműségeket hajhász, mindig csak jelez, sejtet, elleplez; végül egészében és részleteiben a legszigorúbb műszabályokhoz alkalmazkodik s majdnem teljes összhangban van a poétikai és retorikai tankönyvekkel, amelyek közt a leghíresebbek a Dandin írta Kávja-ádarsa, "a műköltemény tüköre" (6. sz.) , a Vámana-féle Kávja-alankára-vrtti, "a műköltemény ékességeinek szabályai" (talán 8. sz.), a Visva-nátha Kavi-rádsa szerkesztette Száhitja-darpana, "a kompozíció tüköre" (15. sz.). A műköltésben a külalak fontosabb a tartalomnál: a főszerepet az "ékességek" (alankára) játsszák : leírások, képek, gondolati és szóalakzatok, metaforák, hasonlatok, díszítő jelzők, alliterációk, művészi metrumok, amelyek által a műköltés az ötvösök filigránmunkájához válik hasonlóvá. A műköltészet mit sem törődik a nagy tömeggel, csak az életművészet és a poétika titkaiba beavatott "jók" (szantasz), azaz a "jó" társaságbeliek, tetszésére pályázik.

E raffinált, körmönfont, aprólékoskodó, formákkal játszó, velejében lírai poézis bélyegző vonásai minden műfajban megvannak — az eposzban és a drámában is. Ugyancsak minden műfajban előkerül az egyes zárt strófa — voltaképpen szintén csak lírai forma. Ennek következtében a műeposz és a dráma nem is nyugati értelemben vett eposz és dráma, mert a lírai elemek mind a két műfajban túltengenek az epikai és a drámai elemek rovására. A műköltés szabályai csak a mese- és regeirodalom terén nem érvényesülnek teljes határozottsággal.

a) A műeposz és a regény.

A műeposz nem nyugati értelemben vett eposz, hanem epiko-lírai műfaj, amelyben elbeszélő, leíró és lírai elemek vannak egyesülve. A regény, amelynek formája a próza, a külalaktól eltekintve teljesen a műeposz szintjén áll.

a) A műeposz.

A nagyszámú műeposzok a Rámájanához csatlakoznak, amely a műeposz előfutára, sok tekintetben maga is műeposz. E műfaj a Rámájana-recitáló rapszódoszok művészetének folytatása és fejlődése, csak a tartalom rovására mindinkább a forma jut benne előtérbe.

A hat leghíresebb műeposz az indeknél a mahá-kávja, "nagy műköltemény", nevet viseli — nem nagysága, hanem formai tökéletessége s tárgyának fontossága miatt. De valójában a mahá-kávják nem igazi nagy alkotások, hanem régi nagy alkotásoknak finomkodó, gyönge reflexei. Minél későbbiek, annál inkább igyekeznek az invenció fogyatékosságát a forma tökéletességével pótolni és leplezni, a műszabályokhoz alkalmazkodni, inkább a fejhez, mint a szívhez szólni.

A mahá-kávják anyaga túlnyomóan a nagy eposzokból van véve, részben fejedelmek tetteinek dicsőítése. Az anyag különben jóformán mellékes s csak arra való, hogy a költő a maga grammatikai, poétikai, verselési ügyességét kimutassa. A műeposz, amely amúgy sem volt soha igazi eposz, idővel teljesen leromlott. Már 7. századbeli műeposzokban vannak strófák, amelyek kard-, lótuszvirág- vagy kerékalakúak, amelyek hátulról előre, vagy felülről lefelé is olvashatók, amelyekben csak két mássalhangzó van, amelyek egyszerre több nyelven is érthetők stb. Egy mahá-kávja, a Bhatti-kávja, a nyelvtani szabályok illusztrálására készült, egy másik, a Rághava-pándavíja, ugyanazon szavakkal a Mahábhárata és a Rámájana tartalmát mondja el stb. A műeposzok tehát felette sajátságos, mesterkélt, természetellenes termékek, a nyugati ízlésnek igen kevéssé felelnek meg, bár nincsenek költői szépségek híjával : leírásaik hangulatosak, hasonlataik és mondásaik éles megfigyelésről és nagy emberismeretről tanúskodnak. Persze csak eredetiben s ismételten olvasva hatnak, fordításban igen sokat veszítenek — többet, mint bármely más eredeti szöveg.

A stílus illusztrálására álljon itt a legjobb műeposz, a Raghu-vansa, bevezetésének 1—14. strófája prózai fordításban :

"Hódolattal üdvözlöm Párvatít és a legfőbb Urat (Siva istent), a világ szülőit, akik oly szorosan vannak egyesülve, mint szó és értelem, — (üdvözlöm,) hogy megleljem a (kellő) szót és értelmet (1). Hogy kerül össze a Naptól született (Raghu-) nemzetség és az én szűk látókörű szellemem ? ! Elvakultságomban sajkában akarok átkelni a nehezen hajózható tengeren ! (2). Én, együgyű, nevetségessé leszek költői dicsőségre vágyakozásomban, mint törpe, aki (csak) óriás számára elérhető gyümölcs felé nyújtja ki kezeit ! (3). De hátha mégis átjuthatok e nemzetség történetén, amelyhez régi mesterek már kaput készítettek költeményeikkel ? ! — Amint a fonál is átjuthat a gyöngyön, amelyet a gyémánttű már átfúrt" (4).

A mahá-kávja művelői természetesen nem szélesebb körök, hanem névleg is ismert egyének, akiknek néha a korát is meg lehet határozni.

A legkiválóbb műeposzköltő, egyúttal elsőrendű lírikus és drámaíró, Káli-dásza, a legünnepeltebb ind költő, aki talán a legközelebb áll az ind műköltők közt a nyugati ízléshez (Kr. u. 5. sz.). A neki tulajdonított műeposzok közül kettő biztosan az övé : a Raghu-vansa, "Raghu nemzetsége", 19 énekes mahá-kávja, Rámának, elődeinek és utódainak története (németre fordította O. Walter, 1914), és a Kumára-szambhava, 17 énekes mahá-kávja, amelynek tárgya az "ifjú" (t. i. örökké ifjú) Szkanda vagy Kárttikéja hadisten "születése", azonkívül tettei, jelesül Táraka démon megölése (németre fordította O. Walter, 1913). Mind a két műeposz bővelkedik poétikus szépségekben, az első talán a legjobb és legélvezhetőbb mahá-kávja, de szerzőjének minden veleszületett szépérzéke ellenére mégis múzsájának halvaszületett gyermeke.

A többi négy mahá-kávja a nagy népies eposzokból veszi anyagát. A Bhatti-kávja, "Bhatti költeménye", vagy Rávana-vadha, "Ráva megöletése", Bhatti költő 22 énekes eposza (600 körül) az egész Rámájana tartalmát adja. A Kiráta-ardsuníja, Bháravi 18 énekes eposza (600 körül), a Mahábhárata (III. 38—41.) nyomán a kiráta (vad hegyi lakó) alakjában megjelent Siva isten és Ardsuna mérkőzését írja le. A 20 énekes Sisupála-vadha, "Sisupála megöletése", vagy Mágha nevű szerzőjéről Mágha-kávja (7. v. 9. sz.) tárgya a gonosz Sisupála király halála Krsna kezétől, amely a Mahá-bhárata (II. 40—45.) nyomán van elbeszélve. A 22 énekes Naisadha-csarita, "a nisadha története", a nisadha Nala és Damajantí története a Mbh. (III. 52—79.) nyomán Srí-Harsa költőtől (12. sz.). Az anyag mind inkább lírai, erótikus és didaktikus elemekkel keveredik s utoljára már csak poétikai furfangok, lélektelen ügyeskedések hordozója, szójáték és szódagály.

A hat mahá-kávján kívül még egész sereg műeposz van — egyik mesterkéltebb, mint a másik.

Ismertebbek : a Nala-udaja, "Nala felemelkedése", Nala és Damajanti története négy könyvben, amelynek szerzője állítólag Káli-dásza; — a Rághavapándavíja, Kavi-rádsa műve (8. sz.), a Raghu- és Pándu-utódok története, amely ugyanazon szavakkal a Rámájana és a Mahá-bhárata történetét adja ; — a Rávana-vaha, "Rávana megöletése", vagy Szétubandha, "a hídépítés", állítólag Káli-dásza műve, egy prákrit (mahárástri) nyelvű 15 énekes műeposz, amely a Ráma-monda végét, a Lanká körül folyó harcot, tárgyalja.

B) A regény.

A próza-regény, amelynek virágkora a 6—7. század, az ind poétika szerint a kávják közé tartozik s valóban belső rokonságban áll a verses műeposszal. A mesterkéltség a végletekig van benne fokozva. Stílus tekintetében bélyegző vonása : óriási hosszúságú szóösszetételek kiterjedt használata. Cselekvény kevés van benne, annál nagyobb szerepet játszanak egyes jelenetek, amelyek csak lazán és külsőleg függnek össze a főcselekvénnyel, valamint hosszú leírások — tele vég nélküli hasonlatokkal és szójátékokkal. A műfaj a nyugati ízlésnek sehogy sem felel meg, bár sok szellem és költői gondolat van benne.

A legrégibb és legjobb prózai regény a Dasakumára-csarita, "a tíz ifjú története", című pikareszk regény, a délindiai Dandin (6. sz.) műve — egy keretelbeszélés, amelybe egy sereg történet és kaland van belefoglalva. A keretelbeszélés a következő : A legyőzött Rádsa-hansza király a Vindhja erdőségébe menekül. Itt fia születik, aki kilenc kitett és elhagyott előkelő ifjúval együtt nevelkedik fel. Az ifjak 16 éves korukban kalandokra indulnak, aztán szétválnak, végül újra összejönnek s elbeszélik, ami velük történt s ami a regény voltaképpeni anyaga.

A kalandok felette változatosak és fantasztikusak. Egy rablógyilkos, aki egy bráhmana védelmében veszítette el életét, ezért újra felkerül a pokolból, hogy bűneit levezekelhesse (2). Egy leány egy a levegőben repülő ráksasza öléből az ifjak egyikének kitárt karjaiba esik (11). Az egyik ifjú szívvel-lélekkel lopásra és betörésre adja magát s egy városban oly alaposan kifosztja a zsugori gazdagokat, hogy ezek kénytelenek házról-házra koldulni — azoknál, akiket ők kifosztottak s az ifjú meggazdagított (7). Egy örömleány fogad egy társnőjével, hogy horgára kaptat egy jámborságáról híres remetét. Kimegy hozzá az erdőbe — azzal, hogy eddigi életmódjával felhagyva, vezeklő életet akar folytatni. Anyja, aki leánya mesterségéből élt, utána megy s feltárja helyzetét a remete előtt, aki erre figyelmezteti a leányt családi kötelességeire s inti, hogy jó anyja kívánsága szerint éljen. Mikor a leány nem enged, lelkiatyjának csap föl, mire a leány hamarosan elcsábítja, aztán csúfosan kiadja neki az utat (7). Hasonló humoros helyzetek bővében vannak. A cselekvény és bonyodalom persze mindenütt inkább fantasztikus, mint mélyebb lélektani felfogáson alapuló. Finomabb jellemzés nem igen van, de egyes jellemvonások jól ki vannak domborítva. A hősök részben közönséges csalók, tolvajok, gazfickók. Elvük : a cél szentesíti az eszközöket. De áldozataik jobbára semmirekellő, hitvány alakok. Ebben jut kifejezésre az ú. n. költői igazságszolgáltatás. Egyébként szemesé a világ, vaknak az alamizsna : az ügyes gazfickó boldogul, az ostoba az ő bölcsességének zsákmánya. Abban, hogy a hősök mind előkelő ifjak, van valami célzatos vagy önkénytelen humor. Tudatlan és babonás környezetükben ők az egyedüli "felvilágosultak", akik sem istentől, sem embertől nem félnek. Egyébként hűséges barátok és szeretők, bátrak, de nem vérszomjasak, szolgáiknak is jó urai. — Az éjjeli rendőrség, kockázás, labdázás, kakasviadal, bajadér-nevelés, formaszerű klakk alkalmazása s a kritika megvesztegetése a táncelőadásokon stb. stb. — ez mind rendkívüli művelődéstörténeti érdekességet kölcsönöz e regénynek.

A regény stílusáról nyújtsanak fogalmat a következő részletek : Az, hogy "az éj beállott", így van kifejezve: "a világosság folyama kiapadt s fekete iszap maradt a medrében"; — "esteledni kezdett" így : "mikor a nappal főura (= a Nap) a Leáldozás hegye lejtőjének vörös krétájához hasonló színt vett fel s olyan volt, mint egyik, vörös szantálporral behintett, korsóalakú emlője Esthajnal aszszonynak, aki a hegyek fejedelme leányának (= a Himálaja leányának, Siva nejének) bosszúságára Siva ég-testével egyesült". Az író, hacsak teheti, nem nevezi a maga nevén a gyereket, s hacsak teheti, élcelődik és elméskedik. Egy ifjú egy szép leány láttára így kiált föl : "Ki ez ? Laksmi (a szépség istennője) ? Nem, nem ! Laksmínak a kezében van a lótuszvirág, ennek a keze maga a lótusz-virág !" (11). Egy ember így szól jótevőjéhez : "Nekem adtad ez éjjel a kedvesemet, de elloptad tőlem a beszédet, mert, íme, nem tudom, mit mondjak neked". Erre egy féltucat köszönő frázist mond, de nyomban vissza is vonja — ilyen formában : "Azt mondhatnám, hogy jótetted árán rabszolgát vásároltál (személyemben) magadnak, de ez értelmednek kigúnyolása volna, mert annyit tenne, hogy nagy áron értéktelent vásárolsz" (7). Az író nagy barátja a szójátéknak, alliterációnak, asszonanciának. Hangtani mesterkedései között szinte imponáló a következő: egy ifjú, akinek ajkai (szerelmi) sebekkel vannak borítva s aki tehát nem tudja az ajakhangokat (p, ph, b, bh, m) kiejteni, lapokra rúgó elbeszélésében egyetlen egy ajakhangot sem használ, noha az ajakhangok a szanszkrit nyelvben igen gyakoriak.

Mindezek ellenére Dandin műve, a leírásoktól mindenesetre eltekintve, elég könnyen és jól folyó szanszkrit nyelven van írva, amit utódai műveiről nem lehet elmondani. Ezért kis adagokban élvezhető s érdemes az elolvasásra. Németre fordította J. J. Meyer (1902) és J. Hertel (1922).

Igen népszerű hazájában Szu-bandhu Vászava-dattá c. regénye (7. sz.) — egy dagályos nyelvű s retorikai előadásmódú szerelmes história.

A regény klasszikus mestere Bána (7. sz.). Művei : a Harsa-csarita, Harsa királynak (pártfogójának) élete, egy dagályos nyelvű, 8 fejezetes regény, és a Kádambarí, egy királyleánynak és egy királyfinak szerelmi története. Az ind poétika mértékével mérve a tökéletesség tetőpontján vannak, amelyen túl nincsen haladás. Második művében hemzsegnek a túláradó érzések, a megindító és rettenetes sorsfordulatok, elvarázslások és visszavarázslások, szívrepedésben elhalt s újra előkerülő hősök. Lélektani tartalomban mind a két regény koldusszegény. A fődolog : a vég nélküli leírások és az öncéllá lett nyelv, mindig ugyanazon játszi, gáláns, borzalmas retorikai hiperbolák polyvahalmai, vég nélküli jelzők, sorokra rúgó szó-összetételek, lapokat kitevő mondatok. Csupa modorosság minden, életnek és természetességnek semmi nyoma. A regény kiélte magát.

b) A mese- és regeirodalom.

(Mese- és rege-gyűjtemények. — Bélyegző vonásaik.)

A nagy fantáziájú indek a világ első mesemondói: les rois des conteurs (V. Henry). Elbeszélő-, mese- és regeirodalmuk rendkívül gazdag. A három kategória nincsen elkülönítve, hanem minden lehetséges variációban összefolyik. Egyes elbeszélések és mesék már a Mahá-bháratában vannak (103—104. l.), de hatalmas és híres gyűjtemények is vannak belőlük, amelyek között a legismeretesebbek a Pancsa-tantra, a Hitópadésa, a Vétála-pancsavinsati, a Színhászana-dvátrinsati, a Suka-szaptati, a Kathá-szarit-szágara.

A gyűjtemények bélyegző vonása általában a bekeretezés v. beskatulyázás — egy sereg történet beleszorítása egy főelbeszélés keretébe. A főtörténet, az ú. n. "keretelbeszélés", személyei történeteket beszélnek el okulásul vagy nézeteik megvilágítására s e másodrendű történetekbe megint egy vagy több más lehet beillesztve, úgyhogy egy gyűjtemény felépítése a sínai doboz-garnitúrákra emlékeztet. A bekeretezés az áttekintést természetesen felette megnehezíti s csak abból magyarázható, hogy az egyes darabok önállóak voltak s a keretelbeszélés csak később járult hozzájuk. Ez a stílus eljutott a perzsákhoz és arabokhoz is s legismertebb példája az Ezeregyéjszaka. — Sok gyűjtemény bélyegző vonása továbbá a próza és a vers elegye : a mulattatásra való történetek prózában vannak írva, az okulásra való részletek (reflexiók, bölcs mondások, tanulságok) versben. — Megjegyzendő végül, hogy a mese- és regeirodalom stílusa nincsen annyira alávetve a műköltészet szabályainak, mint a többi műfajoké.

a) A Pancsa-tantra.

A legrégibb, legelterjedtebb és legérdekesebb mese- és regegyüjtemény a Pancsa-tantra. E gyűjteménynek több, felette eltérő szövege van. Az alapmű szövegét legjobban megőrizte a Tantra-ákhjájiká, amelyet J. Hertel újabban rekonstruált és lefordított (1909—10). Az ősi Pancsa-tantra valószínűleg Kasmírban Kr. után 300 körül keletkezett — ismeretlen szerzőtől, valószínűleg egy visnuita bráhmanától. Származékai között a legismeretesebbek az ú. n. "egyszerűbb" szöveg (németre fordította L. Fritze, 1884) és az "ékesebb" szöveg (németre fordította R. Schmidt, 1901).

A Pancsa-tantra tartalma : prózai elbeszélések, jobbára állatmesék — illusztratív aforisztikus strófákkal keverve. Az anyag öt keretelbeszélésbe van beskatulyázva, amelyekhez egy bevezetés (kathámukha) járul. A bevezetés szerint Amara-sakti király három rendkívül ostoba és lomha fia kiképzésére egy tudós tanítót keres; egy Visnu-sarman nevű bráhmana vállalkozik rá, hogy félév alatt odáig viszi, hogy a fiúk mindenkit fölülmúlnak életbölcsességben, s evégből a Pancsa-tantrát tanultatja be velük, amivel célt is ér. Az öt keretelbeszélés közül az első, a "Barátok meghasonlása" (mitra-bhéda), elbeszéli, hogy Szan-dsívaka bika és Pingalaka oroszlán Karataka és Damanaka sakálok útján összebarátkoznak, de aztán Damanaka fondorkodásai folytán meghasonlanak, mire az oroszlán megöli a bikát s Damanaka mint az oroszlán minisztere élvezi okossága gyümölcsét ; — a második, a "Barátok szerzése" (mitra-prápti), azt mondja el, hogy a kis egér okosságával barátait, a varjút, a teknősbékát és a gazellát, kimenti a vadász körmei közül ; — a harmadik, "A varjak és baglyok háborúja" (káka-ulúkíja), a régi ellenségek között létesült barátság veszedelmességét illusztrálja ; — a negyedik, "A megnyertnek elvesztése" (labdha-pranása), azt világítja meg, hogy miképpen lehet ostobákat hízelgéssel rávenni, hogy szerzeményükről lemondjanak; — az ötödik, "A megfontolás nélkül való cselekvés" (aparíksita-kára), azt illusztrálja, hogy aki a körülményeket elmulasztja megfontolás tárgyává tenni, pórul jár. — A Pancsa-tantra tehát tankönyv akar lenni, az okos magatartás (níti) tankönyve : okosságot akar tanítani. Mottója : az okos boldogul, az ostoba megjárja. A Pancsa-tantra tehát céljához képest nem törődhetik az erkölccsel — amint pl. egy vívómester sem az emberölés erkölcstelen voltával. Ez Macchiavelli álláspontja is Il Principe művében. Ezzel kapcsolatos talán a neve is: ha ugyanis a tantra szó jelentése itt csakugyan nem "könyv", hanem "okossági eset" (Klugheitsfall : Hertel), akkor Pancsa-tantra nem "öt-könyv", ahogyan eddig gondoltuk, hanem "öt okossági esetből álló (tankönyv)".

A verses bölcs mondások, reflexiók, tanulságok jobbára igen találóak, elevenek, ötletesek, szellemesek, részben igazán szép, okos és nemes világszemlélet szüleményei. Íme néhány mutatvány belőlük : soha se akarj rosszat azoknak, akik téged bántanak ; az igazi barát az ember javára, nem kedvére beszél; a nemes lelkekkel való érintkezés nemesít : a lótusz levelén a vízcsöpp is gyöngy szépségében pompázik ; a nagy lélek jóban és rosszban állandó : a felkelő és lenyugvó nap is egyformán vörös; az elégültség a legnagyobb boldogság, az elégületlenség folytonos szenvedés ; jobb az erdő (azaz a remetéskedés), az alamizsna, a teherhordás, mint az ostoba ember szolgálatában szerzett jómód; többet ér az okosság, mint a tudás stb. stb. Sok szentencia szülője persze közönséges nyárspolgári gondolkozás, boldogulásra és érvényesülésre törekvés, ami a mű céljából érthető. A tanulságos strófák tömege meglehetősen nagy, de nem nyomja agyon az elbeszélőanyagot.

A prózai elbeszélések, mesék és regék rendkívül vonzóak, érdekesek, változatosak, mulatságosak, néha sikamlósak és mosdatlanok, de mindig ötletesek — különösen azok, amelyekben állatok szerepelnek mint az embervilág képviselői, s ilyenekként beszélnek, tesznek-vesznek, mígnem állati természetük hirtelen kitör s érvényesíti jogait. Íme néhány példa. A veréb és a nyúl, miután Manu törvénykönyvére és a szokásjogra hivatkoztak, közös lakásügyüket tudós bíró elé akarják vinni. A veréb a jámbor tejes fülű kandúrt ajánlja, aki folytonos ájtatoskodásban és vezeklésben tölti napjait. A nyúl bizalmatlankodik, de a ravasz kandúr eloszlatja a gyanúját : kezében egy marék szent füvet tartva, félszemét behunyva, karjait fölemelve, féllábon állva, egy sereg bölcs és erkölcsös mondást vág ki a világ hiúságáról, az erény egyedül üdvözítő voltáról, a minden élőlénynek kijáró részvétről s egyebekről, majd felszólítja a pörös feleket, hogy süketsége miatt jöjjenek közelébe s mondják fülébe ügyüket. A felek bizalmasan az ölébe telepednek, mire a jámbor vezeklő felfalja őket. — Az ugorkaföldre beszabadult szamár holdvilágos éjjel énekelni akar s mikor cimborája, a sakál, ellenvetéseket tesz : nem ért hozzá, a dolog veszedelmes stb., a muzikális szamár először zeneelméleti előadást tart, aztán csakugyan énekelni kezd, mire a felébredt csősz alaposan eldöngeti. — A teknősbéka a kiapadó mocsárból egy másikba akar jutni s evégből szájával belekapaszkodik egy botba, amelyet lúd barátai csőrükbe vesznek, de "bár leteszi a hallgatás fogadalmát", a meglepett emberek lármáján felbosszankodva szólásra nyitja száját, mire lezuhan és összezúzza magát. — A ravasz vén sakál az éles fogú leopárddal felszakíttatja a vastagbőrű elefánt tetemét, aztán azzal a kiáltással, hogy jő az oroszlán (aki a tetemet állítása szerint reá bízta), megfutamítja a leopárdot s birtokába veszi a zsákmányt. — Humorosan groteszk a tetű és a poloska beszélgetése egy király ágyában a táplálkozásnak az emberi vér ízére való befolyásáról. — India egész állatvilága szerepel e mesékben. Az okos kis nyúl kútba ugratja a bősz oroszlánt. A ravasz majom rászedi a bárgyú krokodilt. Az elvénült kócsag elhiteti egy tó vízi lakóival, hogy a tó nemsokára kiszárad, s vállalkozik rá, hogy egy más tóba szállítja át őket; persze felfalja őket, de mikor a kis rákot is meg akarja enni, ez ollóival átvágja a torkát. — Az állatvilágból való képek szemléletessége és naiv közvetlensége élénken emlékeztet R. Kipling művészetére, sőt alighanem befolyással is volt rá. A Pancsa-tantra állatai különben voltaképpen állatalakú emberek : emberek módjára élnek, éreznek, gondolkoznak, beszélnek és cselekesznek. Pingalaka oroszlán pl. az ind rádsá, Damanaka sakál az okos és uralomra vágyó bráhmana stb., holott a görög aesopusi apológ állatai inkább a maguk sajátos állati jellegét juttatják kifejezésre.

Nem kevésbé ötletesek az embereket szerepeltető elbeszélések. Szva-bdháva-krpana bráhmana az összekoldult rizs maradékát fazékban ágya fölé akasztva tervezgetésekbe merül : ha éhínség tör ki, 100 ezüstpénzen eladja a rizst, ezen kecskéket vesz, ezeken marhákat, ezeken bivalyokat, ezeken kancákat, ezeken házat, aztán szép feleséget vesz, aki fiút fog neki szülni; ő aztán beül az istállóba egy könyvet tanulmányozni ; fiacskája hozzája fog kúszni s mikor már-már a lovak patái alatt van, feleségét fogja hívni, hogy vigye el a gyermeket, de az nem hallja ; erre ő fel fog ugrani, hogy megrúgja őt. Most csakugyan a levegőbe rúg s szétrúgja a rizskásás fazekat. Morál : nem kell légvárakat építeni. — Igazi tündérmese a szerelmes takács humoros története. Egy takács halálosan beleszeret egy királyleányba. Barátja, egy bognár, repülőgépet készít neki, amely Garuda, Visnu isten madara, alakjával bír, s a takácsot egy második pár karral és Visnu jelvényeivel látja el. A takács minden éjjel felrepül a királyleányhoz, aki Visnu istennek tartja s kegyeiben részesíti őt. A király rájön a dologra, de mikor maga is látja a takácsot repülni, mindenbe belenyugszik és isteni veje támogatásában bizakodva, annyi túlkapást követ el, hogy a szomszédos királyok haddal támadnak rá. A király veje segítségét kéri s a takács utoljára kénytelen kijelenteni, hogy másnap reggel madarán lovagolva, megtámadja az ellenséget. Most Visnu isten kénytelen beavatkozni, mert ha a takács vereséget szenved, senki sem fogja őt többé tisztelni. Ezért ő maga a takács testébe bújik, Garuda pedig a madáralakú repülőgépbe s csakhamar híre megy, hogy a király veje, Visnu isten, segítségével megverte az ellenséget. A takács aztán az egész történetet elmondja a királynak, aki megbocsát neki s hozzá adja leányát.

A humor mellett a szatíra és irónia is érvényesül : irgalmatlanul ostorozva van a kikapós asszony, a csúszó-mászó és cselszövő udvaronc, a képmutató és kapzsi bráhmana. A Pancsa-tantra egészséges, józan életfelfogása üdvös ellentétben áll a legtöbb szanszkrit termék szertelen túlzásaival, jelesül a bráhmana rend szentségének és elsőbbségének tendenciózus kiemelésével. E túlzásokkal szemben erős népies szellemű reakció jelentkezik benne.

A Pancsa-tantra Indiában s hazáján kívül is úgy el van terjedve, mint egy más orientális profán munka sem. Indiában számtalan szanszkrit és népnyelvi kiadásban közkézen forog, teljes egészében vagy jórészében más gyűjteményekbe is belekerült, sőt (megkasztrálva persze) iskolai olvasókönyv is, ami természetesen morális és pedagógiai szempontból aggályos. — Világirodalmi jelentőség szempontjából a Pancsa-tantra mindjárt a biblia után következik. Valóságos mese, hogy vándorolt országról országra — mindenütt meghonosodva s fél világ irodalmát megtermékenyítve. Vándorlása útját először Th. Benfey tisztázta Pancsa-tantra-fordítása bevezetésében (1859); munkáját J. Hertel folytatta, helyesbítette, kiegészítette nagyszabású művében (Das P., 1914). A Pancsa-tantrát Barzó-i perzsa orvos már a 6. században pehleví (közép-perzsa) nyelvre fordította. Ezen elveszett fordításnak fordításai: az ó-szíriai Kalílagh va Damnagh (a Pancsa-tantra 1. könyvében szereplő Karataka és Damanaka sakálok nevei) (6. sz.), és az arab Kalilah va Dimnah (8. sz.). Az arab fordítás útján a Pancsa-tantra csaknem minden ázsiai és európai néphez eljutott. A 10. és 13. sz. között közvetlenül az arab fordítás alapján nem kevesebb mint hat fordítás készült : egy második szíriai, egy görög, egy új-perzsa, egy héber, egy spanyol s egy latin. A perzsa, görög, héber és latin alapján egy sereg további fordítás és feldolgozás készült. Magyar nyelvű származékok: Báji Patay Sámuel "A régi indusok böltselkedések" c. fordítása (egy latin fordításból, 1781), Csehi András "Bidpai és Lokman indiai historiái és költött beszédei" c. fordítása (egy török fordításon alapuló francia fordításból, 1783) és a Rosnyai Dávid készítette, de még kiadatlan "Horologium Turcicum" (egy perzsa feldolgozás alapján készült török származék eleje, 16. sz.).

A Pancsa-tantra ma már a legtöbb európai nyelvre le van fordítva. Magyarra szemelvényeket fordított Fiók K. (Bpesti Szemle, 1904., 1906. és 1909. évf.). Teljes fordítása előkészületben van.

B) A Hitópadésa.

A Hitópadésa (Hita-upadésa), südvös oktatásc, című gyüjtemény egészen olyan felépítésű és szellemű, mint a Pancsa-taptra, sőt 43 darabja közül 25 ebből van véve. A gyüjtemény egy bevezetésből és 4 könyvből áll. A bevezetés olyan, mint a Pancsatantrában; két első könyve megegyez a Pancsatantra két első könyvével, a két utolsó a ludak és pávák összeveszését és kibékülését írja le. Elbeszéléseinek száma jóval kisebb, mint a Pancsa-tantrában, a szentenciózus verseké ellenben jóval nagyobb, ami nem ritkán komolyan akadályozza a prózai elbeszélések menetét. A gyüjtemény Indiában a legnépszerűbb könyvek egyike, talán még a Pancsatantránál is ismeretesebb és olvasottabb. Szerzője egy bizonyos, különben teljesen ismeretlen, NáráJana. Kora sem ismeretes, de jóval több mint félezer éves, mert legrégibb kézirata a 14. századból való. — A gyüjteményt szintén sok nyelvre lefordították — németre J. Hertel (Reclam, 1895), magyarra Fiók K. (Kisfaludy Társaság Évlapjai, 39. köt.).

1 A Vétála-pancsavinsati.

A Vétála-pancsavinsati, va hulla-démon 25 elbeszéléses, igen szép, igazi orientális jellegű tündérmeséknek, túlnyomóan szerelmes históriáknak, gyüjteménye, Siva-dásza műve (a 11. század előtti időből).

Keretelbeszélése a következő. Egy aszkéta (jógin) felkéri Vikrama-ádi ja királyt, hogy éj idején a temetőben (a hullaégetés helyén) emeljen le egy fáról egy rajta himbálódzó hullát s vigye egy bizonyos helyre, de közben egyetlen szót se szóljon. A király el is hozza a hullát, mikor egyszerre egy a hullába bújt démon (illetőleg, mint végül kitűnik, egy elvarázsolt géniusz) megszólal s egy tündérmesét beszél el. Ez a mese egy szubtilis problémába hegyeződik ki, amelynek megoldása rendkívül izgatja a királyt, úgyhogy mikor a vétála végül azt kérdezi tőle, hogy mit szól hozzá, a király a jógin utasításáról megfeledkezve megszólal s megoldja a problémát. Erre a hulla eltűnik vállairól s megint a ián himbálódzik. A király újra érte megy, mire minden megismétlődik, míg a vétála 25 történetet el nem mond. Az utolsó történet elmondása után a vétála felvilágosítja a királyt, hogy ő egy égi szellem, aki a varázserejű jógin hatalmába esett s hogy a jógin most a királyt fel akarja áldozni neki (a szellemnek), hogy ily módon megszerezze magának az égi szellemek teletti uralmat. A király erre maga áldozza fel a varázsló jógint a szellemnek s ő lesz az égi szellemek ura.

A szebbnél-szebb történetek egyikének 2.) vázlata a következő. Egy csodaszép leány, akinek kezéért négy egyformán kiváló bráhmana ifjú versengett, kígyómarás folytán meghal. Kérői közül az egyik a leány tetemével elégetteti magát, a második összegyüjti s a temetőben őrzi hamvaikat, a harmadik egyszerűen hazamegy, a negyedik világgá megy s halottfeltámasztó bűvös igék birtokába jut, amelyeket aztán hazatérve elmormol a hamvak felett. A leány erre feltámad s vele együtt az elégetett kérő is, aztán előjő a hamvakat őrző és a közönyös kérő is s most.mind a négyen szenvedélyes vitába bocsátkoznak, hogy kié legyen a leány keze. A vétála felszólítására a király a következő módon dönti el a vitát: aki a leányt életre támasztotta, az atyjává lett ; aki elégettette magát vele, az a fitestvére (mert vele együtt született újra !) ; aki folyton őrizte hamvait, az a rabszolgája legyen ; aki nyugodtan haza ment, az legyen a férje. — A 10. történetben egy bájos, okos és erényes leány, aki a legkiválóbb, még a királyi kérőket is elutasította, beleszeret egy tolvajba, akit a király halálra ítélt. A leány kedvéért az apa minden gazdagságát felajánlja a rabló életéért, de a király hajthatatlan. A leány erre el akarja magát égettetni a rabló tetemével és a vesztőhelyre megy. A történtek hallatára a már megkarózott rabló sírva fakad, majd elneveti magát, aztán meghal, de a leány kérésére Siva kegyéből feltámad s a leány férjévé és a király vezérévé lesz. Kérdés : miért sírt és miért kacagott a rabló ? A király felelete ez : fájdalmában sír, hogy az apa jóságát meg nem hálálhatta, s csodálkozásában nevetett, hogy egy ilyen leány egy magafajta emberbe beleszerethetett.

Az egész művet angolra fordította F. Burton (1893), körülbelül a felét németre F. v. der Leyen (1898). 3

d) A Szinhászana-dvátrinsati.

A Szinhászana-dvátrinsati va királyi trón 32 elbeszélése. A trón a nagy Vikrama-áditja király trónja, amelyet 32 szobor — megannyi elvarázsolt istenség — ékít s végül Indra egébe visz. Valahányszor Bhódsa, Dhárá ura (11. sz.), a trónba akar ülni, meggátolja a szobrok valamelyike s egy-egy történetben Vikrama-áditja király hősiességét vagy önfeláldozását dicsőíti. A prózai történetek jobbára egészen rövidek, némileg egyhangúak, részben együgyűek. Ennek ellenére aligha van ennél kedveltebb tündérmesegyüjtemény Indiában. Szerzője ismeretlen, úgyszintén kora is, de a 11. századnál régibb.

Franciára fordította Léon [Ieer (1883).

e) A Suka-szaptati.

A Suka-szaptati, sa papagáj 70 elbeszélése, csaknem kizárólag sikamlós témákat tartalmazó gyüjtemény. Keretelbeszélése a következő. Egy asszony, akinek férje úton van, találkára szeretne menni. Kikéri rigúmadara tanácsát, hogy kövesse-e szíve hajlamát, s amikor ez hevesen ellenzi, megöli. Aztán ugyanazon kérdéssel papagájához fordul. Ez, társa során okulva, helyesli szándékát, de figyelmezteti a dolog veszedelmes voltára: csak akkor fogjon a dologba, ha oly ügyesen, hidegvérűen és ravaszul tud kimenekülni a hínárból, mint ez meg ez a férii vagy nő. Az asszony kérdésére, hogy miképpen történt a dolog, a papagáj egy történetet beszél el, de csak a dilemmáig folytatja, s itt megkérdi az asszonyt, hogy miképpen kellene ennek meg ennek a nőnek vagy fériinak cselekednie. Mikor az asszony nem tud felelni, a papagáj elmondja neki — de csak azon feltétel alatt, ha ma éjjel itthon marad. Igy 70 éjjel telik le 70 (tkp. 69) elbeszéléssel. A papagáj egy elvarázsolt géniusz, aki utoljára visszanyeri alakját.

A történetek túlnyomó többségének pointe-je az, hogy ravasz asszonyok gyanútlan férJjiakat rászednek — csupa házasságtörés és asszonyi trükk az egész. Ime mutatóba egy történet (4) tartalmi vázlata. Káma-lílá királyné, Vikrama-ádítja király legkedvesebb neje, akit :érje sült hallal kínál meg az asztalnál, a szíves kinálást azzal a prude megjegyzéssel utasítja vissza, hogy ránézni sem tud e hímnemű lényekre (matszja, yhak, a szanszkritban hímnemű szó !), nemhogy hozzájuk nyúlni. A tálban lévő sült halak erre harsogó nevetésbe törnek ki. A király sorra kérdezi varázslóit, csillagjósait és jelmagyarázóit, hogy mi a halak nevetésének az oka, de senki sem tud neki felelni. Végre száműzetéssel fenyegetett házi papjának leánya áll a király elé s először el akarja vele hitetni, hogy a halak azért nevettek, mert a szemérmes királyné, aki a napot sem akarja látni (mert szúrja, smmapt, is hímnemű), nemük miatt nem akar hozzájuk nyúlni. Mikor a király nem éri be ezzel a megoldással, a leány óva inti őt a túlságos kíváncsiaskodástól, hogy úgy ne járjon, mint ez meg ez, s ennék megvilágítására három történetet mond el. Mikor a király nem enged, a leány egy bebörtönzött miniszteréhez utasítja. Ez aztán előadja, hogy a halaknak minden okuk megvolt a nevetésre, mert a szemérmes királyné éjjelenként szolganéppel szűri össze a levet. A király csakugyan megtalálja egy ládában nejének szeretőjét, ezt megöli, nejét elkergeti.

A gyüjteményt legutóbb R. Schmidt fordította németre (1913).

£) A Kathá-szarit-szágara.

Vannak slókában írt verses gyüjtemények is. Három ilyennek közös forrása a ma már alighanem elveszett Brhat-kathá, vnagy elbeszélést, Gunádhja délindiai költő paisácsi nyelvű ünnepelt műve (Kr. u. 1. v. 2. sz.), amelyet az indek a nagy népies eposzok mellé helyeznek. A három mű között az egyik még nem igen ismeretes; a másik a Brhat-kathá-mandsari, ya nagy elbeszélés-bokrétas, a kasmíri Kséméndra Vjásza-dásza műve (11. sz.), amely 7500 slókát tartalmaz; a harmadik a hasonlíthatatlanul értékesebb és sokkal nagyobb, 21—-22.000 slókára rúgó Kathá-szarit-szágara, sa mese-folyamok óceánjac, a legnagyobb ind mesegyüjtemény, a kasmíri Szómadéva műve (11. sz.). E gyüjtemény tartalma vagy 500—600 elbeszélés, novella, tündérrege és állatmese, körülbelül minden, ami e nemben Indiában a 11. századig fönmaradt, miért is e mű a mesekutatás egyik legfőbb forrása. A darabok között sok régi ismerős akad: vannak olyanok, amelyek a nagy eposzokban és a puránákban is megvannak, megvan a Pancsa-tantra három első könyve, az egész Vétálapancsavinsati, a Szinhászana-dváfrinsati stb.

A versbe öntött és újra elbeszélt régi darabok mellett a legváltozatosabb kaleidoszkepja tárul fel a legkülönbözőbb jellegű elbeszéléseknek : vannak romantikus és fantasztikus elbeszélések, tragikus és buján érzéki szerelmes históriák, gazfickó- és aszkétatörténetek, szomorú és víg, humoros, bohókás darabok — végnélküli variációkban. A legtragikusabb szerelmi történetek egyike az vészvesztőr Unmádint története. Egy kereskedő feleségül ajánlja föl Déva-széna királynak Unmádini nevű leányát, aki oly csodálatosan szép, hogy láttára mindenki eszét veszti. A király elküldi papi minisztereit a leány megnézésére, s ezek attól tartva, hogy a leány rendkívüli szépségével teljesen hatalmába ejti a királyt, azt hazudják neki, hogy a leány testén baljóslatú jelek vannak. A leány erre a király vezéréhez megy nőül, de nem tudja megbocsátani a királynak, hogy szépségét megvetette s módját ejti, hogy a király meglássa őt. A király rögtön halálosan beléje szeret s szerelmi lázban égve, napról-napra sorvad. Hűséges vezére erre felajánlja neki nejét. A király lájdalmas haraggal elutasítja s belehal szerelmébe. — Kifogyhatatlan téma a nők romlottsága. Jógánanda király egy napon annak láttára, hogy neje az ablakból néhány szót vált egy idegen bráhmanával, féltékenységében rögtön kiadja a parancsot a pap kivégeztetésére. Miközben a halálra ítéltet a vesztőhelyre viszik, egy döglött hal a piacon hangos nevetésbe tör ki. A hal, illetőleg a beléje bújt démon, a király ostobaságán nevet, aki egész háremének hűtlenségét észre sem veszi, de egy ártatlan papot a halálba küld. — Kijut a papoknak is. Egy bráhmana egy kis pénzhez jutva, ezt egy vidám fickó tanácsára arra akarja fordítani, shogy ag világ folyását megismerjet, s evégből utasítása szerint egy örömleányhoz fordul, átadja neki pénzét s mulattatni kezdi — még pedig úgy, hogy a Számavédát kezdi sakálként üvölteni. A ház vendégei összecsődülnek, hogy meglássák, mem fogja-e a lábait is a kezeibe vennic. A bráhmana abban a hiszemben, hogy le akarják vágni a lábait, rémülten elmenekül és elbeszéli a dolgot tanácsadójának. Ez felkiált : "Valóban, aki a védákkal tömi tele a fejét, futóbolond az k Aztán visszaszerzi pénzét a leánytól : sAdd vissza e kétlábú baromnak a pénz-takarmányát 4 — Jellemző művelődéstörténeti kép Vikrama-áditja és egy hetéra története, amelyben a hős király a leány segítségével veri le az ellenséges királyt és hadseregét. — Ugyancsak kultúrhistóriai érdekességű a három gourmet története, amely mulatságos gravitással van elbeszélve :

nz egyik a legfinomabb rizsételben hullaszagot lödöz ícl, mert a rizs temető közelében termett ; a másik a legbájosabb nő oldalán bakbűzt érez, mert n nő gyermekkorában kecsketejjel táplálkozott ; a harmadik egész éjjel álmatlanul forgolódik, mert két matracon keresztül megérzi egy hajszál nyomását. — Igy király egy tóban mulat feleségeivel s vízzel fecskendezi be őket. Egyik neje, megelégelve a mulatságot, kéri, hogy hagyjon föl vele. A király, aki nincsen tisztában a szanszkrit nyelv hangtani szabályaival, félreérti szavait s édességeket akar neki hozatni. A királyné nem tud hová lenni nevettében :

Minek a vízben édesség? Hát te a szóegyesítés törvényeit sem ismered ? Hogy lehetsz ilyen tökfilkó ? k A király szörnyen elröstelli magát s elhatározza, hogy jól megtanul szanszkritul vagy meghal. Egy tudós, akit tanítójául szemel ki, kijelenti neki, hogy a grammatikának, minden tudomány e kapujánaktk, megtanulása közönséges föltevés szerint tizenkét évet igényel, de ő vállalkozik rá, hogy hat óv alatt megtanítja rá a királyt. Egy másik tanító ugyan hat hónap alatt célt ér, de csak különös isteni segedelemmel, bevallottan csodás módon. — Ez a történet mutatja, hogy a szanszkrit nyelv tudása a műveltség sibbólethje s hogy mennyire nehéz a szanszkrit grammatika —- természetesen Pánini grammatikája (79. 1.). Egy történetben Pániniról s abszolút tekintélyű grammatikája eredetéről van szó. Pánini egy Varsa nevű tanító ostoba tanítványa, akit tanítójának neje lomhasága miatt szélnek eresztett. Pánini a Himálajába megy s szigorú vezeklésével annyira megnyeri Siva isten kegyét, hogy ez egy új grammatikát ád neki — sminden tudomány forrását. E nyelvtan birtokában szóvitára hívja ki Vara-rucsi nagytekintélyű grammatikust, Varsa rokonát. A nyolc napig tartó vitában Vara-rucsi győz, de abban a pillanatban Siva az égben rettentő kiáltást hallat, amelynek következtében az Indra kinyilatkoztatta régi grammatikát az egész világ elveti s Vara-rucsit egész iskolájával együtt bolondnak tartja.

Szóma-déva művének címe megfelel tartalmának-: valóban meséknek folyamai özönlenek össze mellékfolyókkal bővülve a mű óceánjában. A Kathászarit-szágara valóságos kincsesháza a történeteknek, amelyeket századok gyüjtöttek össze s egy igazi költő öntött a legbájosabb formába. Szóma-déva műköltő, de távol áll a műköltés ideáljaitól és mesterkéltségétől. Kitünően ért az ornamentikához, de sohasem teszi ezt lődologgá s mindig mértéket tart, ami az ő országában és korában egészen kivételes jelenség. Minden ízében elbeszélő tehetség : egyetlen gondja az elbeszélés, minden más mellékes dolog neki, miért is a morális és didaktikus tendencia nála teljesen háttérbe szorul. A nagy eposzok fenkölt komolysága nem igen van meg benne, de igenis megvan a kimeríthetetlen fantázia, a ragyogó invenció, a finom meg igyelőtehetség, az éleselméjűség, az ügyesség, finomság és elegancia, a humor — az igazi poézis minden feltétele. Szóma-déva az ind Ariosto.

A gyüjteményt németre fordította H. Brockhaus (1843) s újabban A. Wesselski (1914 s köv. években), angolra C. H. Tawney (1881— 84).

c) A lírai műköltészet. (Hosszabb és rövidebb lírai költemények. — Jellegük.)

A hosszabb lírai költemények az indeknél a "műkölteményt (kávja) kategíriájába tartoznak s valóban elbeszélő, leíró és lírai természetűek, tehát vyepiko-líraik termékek, mint a műeposzok — csak azzal a különbséggel, hogy míg a műeposzban az elbeszélő elem az uralkodó, addig a lírában csak az a vékony fonál, amelyre egyes lírai gyöngyszemek vannak felfűzve. A kisebb lírai költemények ellenben formai és tartalmi tekintetben igazi lírai alkotások.

a) A hosszabb lírai költemények.

A lírai műköltészet csaknem kizárólag erótikus és egyúttal természet- és részletfestő — miniatűrpoézis, amelynek formája az egyes strófa. A lírai műköltés terén már a Kr. utáni 5. század előtt is igen sokan működtek, de alkotásaik, némi maradványoktól eltekintve, elvesztek. Ezért legrégibb mestere Kálidásza, a legnagyobb ind költő — eposz- és drámaíró is, de igazi tehetsége és hajlama szerint lirikus, és pedig a legnagyobb ind lirikus, aki a természetiestést nem önmagáért, hanem hangulatkeltés végett alkalmazza s a művészi kivitelben bizonyos határig mértéket is tud tartani, úgyhogy az ind költők közt leginkább közelíti meg a görögök ízlését és formai érzékét.

Kálidásza lírai mesterművé a Mégha-dúta, sa felhő-követe, — egy 115 négysoros stró:ából álló költemény. Tárgya : egy száműzöttnek üzenete egy felhő útján távoli kedveséhez. Egy jaksa (tündér : 84. 1.) magára vonja ura haragját, miért is kénytelen egy évre száműzetésbe menni a Himálajából s a Ráma-hegyen üti fel tanyáját — messze délen, ahol valamikor Ráma tanyázott nejével. Itt folyton elhagyott neje után sóvárog, úgyhogy egészen belesoványszik. Néhány hó mulva az esős évszak közeledtekor egy sötét esőfelhőt vesz észre, amely északnak tart — a Himálaja, az ő elhagyott otthona felé. Most újult erővel támad fel benne a sóvárgás. Üdvözli a felhőt, virágajándékkal tiszteli meg, majd felkéri, hogy vigyen róla hírt nejének, s leírja neki, hogy merre menjen a Ráma-hegytől a Himálajáig. Ide érve közölje mennydörgő hangján nejével, hogy férje még él s iolyton vágyakozik utána : a liánban az ő karcsú alakját látja, a szarvastehén szemeiben az ő tekintetét, a holdban az ő bájos arcát, a páva tollaiban az ő ;ényes fürteit ; — vigasztalja meg azzal, hogy szomorúságuk majd csak véget ér s akkor soksok holdíényes éjjel kárpótolják magukat szenvedéseikért.

A költeményben az egymástól elszakadt szerelmeseknek (a klasszikus szanszkrit poézisben oly gyakori) szituációja a szellemvilág éteri magasába van emelve: minden oly légiesen könnyű, mintha nem is a valóság világából volna való, a felhő útja délibábként lebben tova a száműzött lelki szemei előtt. Feltárul az ind természet világa egész pompájában — abban a még pompázóbb alakjában, amelybe a fantázia öltözteti. Egymást űzik-hajtják a szebbnél-szebb szceneriák : sziklás-erdős hegyek : a megszentelt emlékű Ráma-giri, a mango koszorúzta Ámra-kúta, amelynek csúcsán a felhő-követ, miután záporával az égő erdőt eloltotta, meg fog pihenni, a Vindhja s főleg a Kailásza, saz istennők kristálytüköre, Siva kővé-jéggé merevült kacajak ; — lapályok, főleg a Kuru-ksétra szent földje ; — folyók : a szikláktól megosztott Révá, a Vétravatí, amely hullámfodraival egy duzzogó szépség arcához hasonló, a Narmadá, amely a Vindhja tövében kanyarog, a Nirvindhjá, amelynek zengő öve a rajta úszó madarak raja, a szent Gangá, a Szagara-fiak égi lépcsője (121. 1.), tele virágokkal, madarakkal, boldog istenekkel és tündérekkel; — gyönyörű városok : a híres Vidisá, Uddsajini, a Sivának szent Mahá-kála, tele szép nőkkel, szerelemben járatlan asszonyokkal és tapasztalt courtisane-okkal. Mind e csodaszép részletek persze önmagukért vannak s nincsenek belső kapcsolatban az epekedő szerelmesek alakjaival. De a hiányzó belső kapcsolatot mégis pótolja a képeknek derűs, vidám jellege -—— záloga annak, hogy a szerelmesek szenvedése valamikor mégis véget ér. A szerelem végrei diadalának bizonyossága az alaphangja e költeménynek, amelynek költője az indek között a legjobban közelítette meg az antik szellemű elégiát. Goethe is érdemesnek tartotta róla megemlékezni: sUnd Meghaduta, den Wolkengesandten, Wer schickt ihn nicht gerne zu Seelenverwandtenk (Zahme Xenien II.). Alapeszméjét Schiller is felhasználta (Maria Stuart III. 1.).

A költeményt igen sokan lefordították — angolra T. Clark (1882), németre C. Schütz (1859) és L. Fritze (1879), olaszra G. Flechia (1900) stb.

Nagyobb, hat énekből álló, 153 strófás, sokféle metrumban írt lírai költemény az Rtu-szanhára, amely Káli-dásza neve alatt maradt fönn, mindencsetre neki is becsületére válnék. E költeményben felette poétikus, eddig el nem ért s meg nem haladott módon a hat indiai évszak van leírva: a nyár, az esős évszak, az ősz, a tél, az olvadás ideje és a tavasz. A költemény egy ind Vergilius Georgiconja. A leíró elem még inkább dominál benne, mint a Méghadútában. Élettel teljes, festői, elragadó természeti képek követik egymást s véges-végig erotikus képekkel váltakoznak. Az egész poéma át meg át van itatva érzékiséggel, amely majd hatalmasan fellobog, majd bágyadtan összeomlik, de mindig sorvasztó, mint a tropikus láz.

A költemény a nyár leírásával kezdődik. Nappal izzó a hőség, annál elragadóbbak a holdvilágos éjszakák. A szerelmesek éj idején ének, játék, bor mellett mulatnak. A szép nő gömbölyű csípőjén selyemövvel, keblén gyöngyfüzérekkel, fürteiben virágokkal elragadja kedvesét. Illatoktól terhes a lég, peng a lant, felébred a szerelmi vágy, a hold a szűz bájos arca láttára nem tud hová lenni a féltékenységtől, a vándor szívét a kedvesétől elválás fájdalma égeti. A rekkenő hőségben minden állat el van tikkadva, az erdei tűz elhamvasztja a fákat és cserjéket s maga előtt űzi a megrémült állatok seregeit. — Aztán beáll az esős évszak. Előhírnökei a nehéz fekete fellegek villám-zászlójukkal s mennydörgésdobjukkal, lassan hömpölyögnek-gomolyognak előre az esőcseppekből élő csátaka madaraktól kísérve, míg végre lezúdítják vizeiket. A folyamok megdagadnak, egy pillanat alatt magukkal ragadják a partjaikon imbolygó fákat s az óceán felé rohannak. A föld telides-tele van fiatal fűszálakkal, a pávák táncolnak örömükben, a nők virágot fonnak fürteikbe. — Majd az ősz következik — szép mint egy fiatal asszony: arca a lótuszvirágok, ruhája a cukornád, öve az érő rizs, csengő lábperecei a kiáltozó flamingók. A liánok szép nők karjaival versenyeznek, a jázmin kifehérlik az asóka-virágok közül mint mosolygó leányok fehér fogsora piros ajkaik közül. — Aztán beáll a tél, mikor a rizs megérik, a lótüsz elvirul, a mezőket reggelenként dér borítja, az érett prijangu (kúszónövény) egyre halványabbá lesz, mint a kedvesétől elszakadt leány. Ez az évszak kedves a szerelmeseknek, akiknek játéka izzó színekkel van ecsetelve. — Az olvadás idején a tűz kedves és az enyhe napsugár. Az éj most nem csábítja a szerelmeseket, mert a holdíény hideg s a csillagok tündöklése bágyadt. — A tavasz az évszakok királya. Akkor mennek a leányok füleikben és fürteikben virágokkal találkára, hallatszik a méztől mámoros méhek döngése s a kakuk szava, megjelennek a mango-fa virágai, amelyekkel a virágíjas szerelemisten a leányok szíveit szerelemre gerjeszti.

A költeményt németre fordította P. v. Bohlen (1840), angolra Szitárám Ájjar (1897).

A 22 strófás Ghata-karpara a Mégha-dúta pendantja, amelyben egy nő panaszkodik elhagyatottságán s panaszával ráveszi a felhőt, hogy bolyongó kedvesét hozzá visszavezesse. Tele van gyöngéd érzéssel, de rímeivel és alliíterációivat a mesterkéltség netovábbja. A Ghata-karpara cím a. m. vösszetört korsók s voltaképpen magának a szerzőnek a neve, aki az utolsó strófába beleszőtte a nevét : minden kortársát versenyre hívja ki s legyőzetése esetében késznek nyilatkozik arra, hogy egy sösszetört korsóbanx vizet hordjon. A hagyomány szerint a szerző a nagy Vikrama-áditja király udvarát ékítő adkilenc gyöngys egyike, tehát Káli-dásza kortársa.

A költeményt németre fordította: A. Hoefer (Indische Gedichte II.).

A Csaura-páncsásiká, va tolvaj (t. i. szívtolvaj) 50 strófájat, a legléktelenebb érzékiség orgiája. Szerzője, Bilhana műeposz-költő (11. sz.), a hagyomány szerint egy királyleány titkos kedvese volt, amiért az apa halálra ítélte. A költő kivégeztetése előtt írta 50 stróiáját, amelyekben izzóan érzéki színekkel ecseteli a szeretett leány bájait s az egykor élvezett titkos szerelmi boldogságot. Művével megnyerte a király bocsánatát s a királyleány kezét.

A költeményt többen lefordították — németre W. Solf (1886) és A. Hoefer (Ind. Gedichte I.), angolra E. Arnold (18906).

Az említett epiko-lírai termékekkel együtt tárgyalható egy liriko-drámai alkotás (lírai dráma, melodráma) : a Gíta-góvinda, ra pásztor éneker, a bengáliai Dsaja-déva műve (12. sz.). Tárgya : Krsna, a ypásztorkc (a Mahá-bháratából ismert hérosz), és Rádhá pásztorileány szerelme, meghasonlása és kibékülése. Krsna, Rádhá s ennek barátnője lírai monológokat (áriákat) adnak elő — néha egy második személy. jelenlétében is, de voltaképpeni párbeszéd nincsen. A költő minden ária előtt néhány strólában bemutatja a személyeket s leírja helyzetüket és lelkiállapotukat, aztán beszélteti őket. — költemény epikai fonala a következő :

A szerelmes Rádhá az erdőben bolyongva keresi Krsnát, kedvesét. Barátnéja elmondja neki, hogy Hari (— Krsna) szép pásztorleányokkal mulatozik, táncol, ölelkezik, csókolódzik. Rádhá fájdalmas haraggal és féltékenységgel eltelve egy lugasba menekül s elmondja barátnéjának, hogy lJolyton a hűtelenre kell gondolnia, s ielkéri, hogy vezesse őt vissza hozzá. — Ezalatt Hari is hirtelen Rádhára gondol, bűnbánóan odahagyja a pásztorleányokat s a Jamuná partján egy cserje tövében keserű szemrehányásokat tesz magának. Most hozzája lép a barátnő, leírja Rádhá égő szerelmi kínjait s felszólítja Krsnát, hogy térjen vissza hozzája. Ez megbízza, hogy értesítse Rádhát az ő lelkiállapotáról s vezesse hozzá Rádhát, A barátnő lefesti Rádhá előtt Hari bűnbánatát és epekedését s felszólítja, hogy siessen hozzá. De Rádhá annyira le van gyöngülve a szerelemtől, hogy egy lépést sem tud tenni s kénytelen a lugasban maradni. A barátnő visszasiet Harihoz s értesíti őt Rádaoá állapotáról. — Az idő lassan múlik, már elkelt a hold. Rádhá abban a hiszemben, hogy barátnéja is elhagyta, mély bánatba merül s Hari hűtlenségén kesereg, s mikor barátnéja Hari nélkül tér vissza, biztosra veszi, hogy kedvese mással édeleg s e képet kiszínezve, a halált kívánja. — Az éj elmúlt már, mikor Hari kedvese elé lép. De Rádhá most féltékeny haragjában elutasítja s a pásztorleányokhoz küldi. Hari távozik. A barátnő szemrehányásokat tesz Rádhának eljárása miatt. Alkonyatkor Hari megint kedvese elé járul, kegyéért esedezik s izzó szavakkal ecseteli szerelmét, aztán eltávozik. Rádhá kiengesztelődik s vidáman ékesíti magát a találkára. Barátnéja sietteti. Rádhbá elindul, de a lugas előtt, ahol Hari várja, szégyenkezve megáll. Barátnéja újra biztatja. Rádhá végre belép a lugasba. A szerelmesek egyesülnek.

Ez a minden ízében izzó érzéki szerelemtől áthatott költemény egyes magyarázók szerint allegorikus, és pedig misztikus vallási poéma volna : Rádhá az emberi lélek, Krsna az istenség (mint pl. a Bhagavadgítában: 105. 1.), s viszonyuk a lélek viszonya az istenséghez. Erctikus költeményeknek hasonló magyarázata, amint ezt a héber Énekek éneke és a per: sa szúfizmus gondolatvilága mutatja, nem példa nélkül való a világirodalomban. Az i jú pásztornak és az örök istenségnek alakja itt-ott valóban összefolyik s az oly érzéki szerelmi játék néha valóban érzék eletti misztikus alakot ölt — de csak egy pillanatra: a következő pillanatban az isten megint csak szerelmes pásztor s éneke csak szerelmi dal. De a legszebb szerelmi dal, amely tavaszi hold fényében úszó erdőről, mámorítóan illatos szellőkről, Káma szerel mistent dicsőítő madárseregekről, észbontó női bájakról, szerelemittas szemekről, forró ajkakról, álmodozó, panaszkodó, reszketeg, lázas szerelmi epekedésről beszél. És hogyan beszél! Behízelgően bájos, elbájolóan melódikus, megindítóan lágy, megragadóan patétikus nyelven, amelynek ormai tökéletessége s graciózus ügyessége bámulatos, szinte elképesztő. A költeményben nem kevesebb mint 24 külön éle, rendkívül nehéz és művészi metrum van alkalmazva, amelyek a helyzetnek megfeleően andalognak, lejtenek, hullámzanak, rohannak ; rövid, gyors, szökellő szók s hosszú, lassú, művészien össze ont szóösszetételek váltakoznak ; mindenütt könnyen sikamló hangok, lágyan zengő szavak, ékes alliterációk, pazar közép- és végrímek, sóhajtozó, csalogató, képekben tobzódó re rainek. Az ér: ékiség tüze, szer vedéiye és mámora, a túláradó szerelmi szenvedély oly alakban jut kifejezésre, amelynél elragadóbbat, mámorítóbbat, igézőbbet elképzelni sem ígen lehet. A nyelv kezelése úgy hat a fantáziára, mint egy ind bajadér idestova hullámzó tánca, drágaköves ékszereinek hol kigyulladó, hol kialvó tündöklése, — faszcináló, a maga nemében páratlan, felülmúlhatatlan, más nyelveri utánozhatatlan művészet.

E lírai dc-áma irodalomtörténeti szempontból is rendkivül fontos : késői eredete ellenére a legrégibb irodalmi mintája a Bengáliában ma is élő primitív népies színjátéknak (játrá), amelyben a szereplő személyek jobbára Krsna és Rádhá és környezetük, s a recitált vagy énekelt lírai stró:-ák a fődolog, míg a párbeszéd sovány s jórészben rögtönzés.

A költeményt sokan lefordították — angolra Ww. Jones (1799, újra kiadta V. L. Dás, 1894) és A. Bhattáchárja (1891), franciára H. Fauche (1850), németre F. Rückert (Abh. für die Kunde des Morgenlandes I., újra kiadta Kreyenberg, 1920).

B) A kisebb lírai költemények.

A lírai alkotások zöme egészen sajátos genre : miniatűr-festés. Apró költeménykék egyetlen négy soros strófában néhány ecsetvonással egy-egy, túlnyomóan erétikus képet, helyzetet vagy hangulatot festenek s tartalom és forma tekintetében egyaránt be ejezett szépségűek.

Ez a genre sok tekintetben érintkezik a gnómikus poézissel, úgyhogy a kettő egybe oglalható —. és pedig a sataka-líra néven, mert a stró ák sokszor százas csoportokba (sataka) vannak összegyüjtve. A rendkívül kedvelt sataka-líra kezdete nem határozható meg, a mű daj már legelső művelőjénél, Amaru költőnél (6. sz.), tetőpontján van.

1. Az eróőtikus líra.

Az erítikus egyes strója legnagyobb mestere Amaru (6. sz.). Legalább az ő neve alatt maradt fönn a legtökéletesebb ilynemü gyüjtemény, az Ama usataka, yAmaru száz stró ájat, című er. tikus antol gia. Tehetsége és ízlése miatt Ameru Catullus, a legnagyobb és legőszintébb római elégikus, mellé állítható. A női lélek kiváló ismerője és ábrázolója, az erótikus pillanatkép és a szerelmi helyzetfestés művésze, aki mesterien tudja vázolni a szerelmi élet minden fázisát, a szerelmesek minden hangulatát, vágyakozását, meghasonlását, duzzogását, összebékülését, boldogságát. A szerelem persze az érzéki szerelem, de az érzés gyöngédsége és a gondolatok finomsága sem hiányzik belőle. A szükkörű tárgyat a költő bámulatosan tudja variálni. Annak megmagyarázására, hogy miképpen ismerhette egy ember ennyire a szerelmet és a nőket, azt a legendát találták ki, hogy Amaru, mielőtt költőként jött volna a világra, száz ízben női alakban született újra s mint költő aztán női lét ormáinak emlékét egy-egy strófában örökítette meg.

Egyetlen négysoros strófában egy egész történetet nem igen lehet elbeszélni, leg öllebb sejtetni; ami előtte és utána van, homályban marad, ellenben élesen meg van világítva a közbül eső egyetlen momentum — egy pikáns, gáláns, gyöngéd, érzelmes, vidám pillanat. Amaru pillanat clvételeiben a nő nagyszerűen ért hozzá, hogyan kell folyton mosolvogni, elbájolni, duzzogni, megbocsátani, a férfi époly nagyszerűen túdja, hogyan kell a hűtlenséget elleplezni, lelkiismereti furdalásoktól vagy erkölcsi aggodalmaktól egy kacajjal szabadulni, a kedves bocsánatát kicsalni, vidám meglepetéseket rögtönözni, két szék közt a földre nem kerülni. — Ime néhány pillanat-kép.

Az ifjú nő férje első közeledésére elfordul, védekezik, nem tud hová lenni szégyenkezésében, de egy szót sem szól (37); éjjel sokáig nézi alvást tettető férje arcát s bátran megcsókolja, majd észrevéve, hogy férje rászedte, lehajtott fejjel szégyerkezik (77) 5 keservesen bánja, hogy férje kedveskedéseit nem viszonozta (56); férjének első gyöngédtelenségére szótlanul zokog (26). — Szerelmi játék, duzzogás és megbékülés. A sértett feleség a férj engesztelő szavaira félrefordítja a fejét, könnyzáport hullat, de egy árva szót sem szól (35). A sértett nő égre-földre fogadkozik, hogy állhatatlan kedveséről mit sem akar tudni s eközben már aggódva néz az útra, amelyen kedvese hozzá jönni szokott (71). A sértett nő duzzog, szemöldeit ráncolja, nem szól, de vágyakozó pillantásával, félig mosolygó arcával elárulja magát (24). A duzzogó nő kezeibe rejti arcát, a bűnös férfi már lábaihoz akar borulni, mikor a nő omló könnyeiből megtudja, hogy minden meg van bocsátva (19). A duzzogást nem szabad túlságba vinni, mert a szerető megúnja s más felé fordul, s akkor minden sírás hiábavaló (80, 96) : egy leány keservesen panaszkodik, hogy duzzogásával elveszítette a boldogító szerelmet (38). Egy tapasztalatlan ifjú asszony elmondja bűnös férjének azokat a szemrehányásokat, amelyekre barátnéja betanította s mingyártutána — re guasi optime gesta — vúgy viselkedik, ahogyan a szerelem istene kívánjax (43). A férj és a feleség elfordított arccal feküsznek egymás mellett s hallgatnak, de lassanként lopva egymásra pillantanak, végre átkarolják egymást (19). — A csélcsap férfi hátulról odalopódzik egy padon ülő két kedveséhez, az egyiknek mintegy játékból befogja a szemeit, a másikat oldalról. megcsókolja (18). A hűtlen férfi kedvese szemrehányásaira és ütlegeire csak kacag és tagad (8). — A távollevő kedves. Egy úton lévő férj neje napestig nézi az utat, amelyen férjének meg kellene jönnie, alkonyatkor belefáradva a várakozásba, hazafelé indul, de már az első lépés után visszafordítja fejét s megint az utat nézi (74). Egy utazó sóhajtozva s könnyes szemmel gondol távollevő kedvesére s egész éjjel szüntelen jajgat, úgyhogy a falubeliek felmondják neki a szállást (11).

Teljes német fordítást adott 0. Böhtlingk (Ind. Sprüche c. művében), szemelvényeket [/". Rückert (Musenalmanach, 1831).

Az erótikus és gnómikus líra terén egyaránt kiválót alkotott Bhartr-hari (7. sz.). lIíjúságában kicsapongó életet élt, de atyja halálos ágyánál megfogadta, hogy lemond a világról: hét ízben lett buddhista szerzetessé, hét ízben tért vissza megint a világba. Valahányszor szerzetesnek ment, kocsi várt reá a kolostor kapuja előtt, hogy elvigye, ha beleúnt a szerzetesi életbe. Ez legenda lesz, de jól szimbolizália a Bhartr-hari keblében élő két lelket s jól illusztrálja a korabeli komolyság és belső igazság mértékét. Bhartr-hari az ind Tannháuser: poézisc az élet megigenlése és tagadása között ingadozik s megkapó igazsággal adja vissza a gyönge ind néplélek ingadozását. — Három centuria maradt fönn neve alatt: Srngára-sataka, a Vairágja-sataka és a Níti-sataka, a szerelemnek, a szenvedélytelenségnek és az életbölcsességnek száz strófája. E. remek strófákban az ind élet- és világfelfogás tisztábban és világosabban jelentkezik, mint talán bárhol másutt az ind poézisben : az ifjú éli világát, a férfi érvényesülésre és bölcsességre törekszik, az agg kiábrándulva mindenről lemond. Az életbölcsesség száz strófájában a költő nem igen emelkedik az ind erkölcsprédikáció színvonala fölé, annál magasabban szárnyal a másik két centuriában: képei és hasonlatai szemléletesek és élettel teljesek, különösen tájképei igen hangulatosak. A leírásokban persze mindig ugyanazon elemek térnek vissza : ugyanazon felhők, fák, virágok, madarak, ugyanazon lótusztermetű, elefántjárású, holdarcú, gazellaszemű, virágajkú nők. De ez az egész ind lírában így van, s ha hiba, nem egyedül költőnk hibája. Formailag a strófák az ind géniusz remekművei.

A Srngára-sataka, va szerelem száz strófájact, a szerelemnek mintegy a filozófiája. Bájos strófáinak négy sorában mindig egy-egy világkép van adva — oly ember világképe, akinek szemében a nő minden, nő nélkül minden semmi. Semmi sem nyujt örömet, semmi sem okoz fájdalmat, csak a nő (91), nem egy bizonyos nő, hanem a nő általában. sNincs más gyönyör a világon, mint a kékliliomszemű nőkxr (12), snincs más nektár, nincs más méreg, mint a szépcsípőjű nő (23). Csak egy igazán látnivaló van : a gazellaszemű nők bájos arca, csak egy szagolnivaló : az ő lehelletük, egy hallanivaló : az ő hangjuk, egy ízlelnivaló: az ő bimbóajakuk édessége, egy tapintanivaló : az ő testük, egy elképzelnivaló : az ő üde ifjúságuk (53). Mécs, tűz, nap-, hold- és csillagsugár ellenére is sötét a világ a gazellaszemű nő nélkül (79). Senki sem tud a női bájnak ellenállani, még a tudósok sem, akik csak szájukkal hirdetik a lemondást (5). A szerelem rallinált művészetében jártas költő, a női szépség és koketteria alapos ismerője, a legékesebb hasonlatoknak egész tűzijátékával illusztrálja a nő minden szépségét és báját, mosolyát, kitanulhatatlan és ellenállhatatlan szerelmi művészetét s festi mindazt, ami a nővel külső kapcsolatban van: a holdsugárt és virágillatot, a bort, az évszakokat, amelyekben az örökké szomjas szerelmi vágy mindig más és más alakban jelentkezik. — Itt-ott azonban a kijózanodás hangjai ütik meg füleinket. Csak két dolog méltó tárgya a fér:ias törekvésnek-: sszép nőknek ifjúi üdesége vagy — az erdőc (14), t. i. az erdőben való remetéskedés. A választás nehéz, de a költő lassanként rájő, hogy a szerelem veszedelem és szenvedés is : ha az ember kedvesére gondol, szenved a vágyakozástól; ha látja, megzavarodik elméjében; ha öleli, eszét veszti; hogyan lehet hát őt kedvesnek nevezni? (100). Kígyómarás ellen van orvosság, de akit a nő font át kígyóként, arról lemondanak a ráolvasók (86). A rettegő lélek lassanként a szerelem viharából a lemondás kikötőjébe akar menekülni : Miért bajlódol íjaddal, szerelemnek istene? Miért énekelsz hiába, kakuk ? Hagyj fel szíves, ravasz, édes oldalpillantásaiddal, leányka kt (99). "Mások vagyunk már, ifjúságunk elmúlt, gondolataink a csendes erdők felé hajolnak, vége a bohóságnak, a világ üres szalma lx (64).

Ez már a Vairágja-sataka, va szenvedélytelenség centuriájat, hangja. A világképből most a szenvedés és a halál pillant a költő felé. Lantján oly húrok rezdülnek meg, mint a régi buddhista szerzetesek költészetében. Vágyainak netovábbja most : a világ örömeitől elfordulva s a hiú vágyaktól megszabadulva szent erdőben őszi hold fényénél Siva szellemébe merülni, holdvilágította homokzátonyon ülve Siva nevét kiáltani (40—42., 48., 70., 92.). Hirdeti a lemondást, a világtól elfordulást, az elmélyedés szükségességét. Most már felérte — így mondja legalább — az igazi tudást, megszabadult az elvakultságtól s egyesült a világlélekkel (85): 3Ó Laksmi anya, fordulj szerelmeddel máselé s ne kívánj engem lk (62). Ez lehetne a költő utolsó szava. De — ne feledjük ! — kocsija a kolostor kapuja előtt áll. Lehet, hogy egy másik strója tartalmazza hányatott életének végső eredményét : vVezekeljünk-e az isteni Gangá mellett ? Erényes nők tiszteletének szenteljük-e magunkat ? Vagy a tudomány vizéből s a költészet nektárjából igyunk ? Az emberi élet csak néhány pillanatig tart: nem tudjuk, mit csináljunkc (39).

Bhartr-hari centuriáit sokan lefordították — németre P. v. Bohlen (1835) és 0. Böhtlingk (Ind. Sprüche 1870—73), franciára H. Fauche (1852) és P. Regnaud (1875), angolra H. Wortham (1890) stb.

Igen bájos 23 költeménykét magában foglaló gyüjtemény a Srngára-tilaka, a hagyomány szerint Kálí-dásza műve. — Egyes lírai gyöngyszemek minden költő művében akadnak.

Van népies nyelvű líra is. Terjedelmes lírai antolégia a Hála neve alatt fenmaradt mahárástri nyelvű Szatta-szat, shétszáz strófax, amelyet Góvardhana Szapta-satt néven szanszkritra fordított (12. sz.). Tartalma : igazi népies líra — és pedig kedves genreképek, finom miniatűrlestmények, valóságos idillek, természetesen túlnyomóan erótikusok. — lme néhány mutatvány.

Egy leányka a rizsföldet őrzi; szépsége miatt mindenki tőle kérdezi az utat, úgyhogy végül boszúsan felkiált : nem őrzi tovább a földet, még ha egész sereg papagáj fészkelné is be magát a rizsbe. — Az utasok úgy megbámulják a lisztőrlő és lisztpor belepte pórleányt, mintha a tejtengerből kiemelkedő Laksmi istennő volna. — "Krsna még csak gyerméke, mondja nevelőanyja, Jasódá ; iljú leányai Krsnára pillantanak és mosolyognak — ők tudják, miért (115). — Egy leány így szól : YRövidek, azt mondják, a nyári éjjelek. Hosszúak nekem, aki távol vagyok kedvesemtők (845). — A férj, aki rossz fát tett a tűzre, felesége lábaihoz borul; kis gyermekük felhasználva az alkalmat, hátára kapaszkodik ; az aszszony elmosolyodik (11). — A leány csélcsap kedveséről : $Tudom, hogy megbántott, tudom, hogy szava hazugság ; de mikor bocsánatot kér tőlem, úgy érzem, mintha én volnék a hibásr. — Egy asszony mondja : sAz éj sötét, férjem úton van, a ház üres. Jöjj át hozzám, szomszéd, segítségül a tolvajok ellen kh (338). — A házőrző kutya, akit a szép asszony betanított, hízeleg a szeretőnek s ugatni kezd, ha a férj a házba lép (664). — A rajtakapott asszony e kiáltással lódítja szeret jét férje mellére : : Rokonom, most jött az apámtól lk (305). — Egy asszony így szól a vendéghez : "Nézz körül, idegen, amíg világos van ! Itt az anyósom ágya, itt az enyém, itt a cselédeké I Ha éjjel felkelsz, el ne tévedj s meg ne botoljál az ágyamban kh (669). — Egy utas a kútnál vizet kér egy asszonytól; az asszony mindinkább vékonyodó sugárban csorgatja a vizet az utas markába, ez meg ujjain keresztül lecsorgatja a vizet (162).

A gyüjteményt német prózában adta A. Weber (Abhandl. f. d. Kunde des Morgenlandes VII.) ; metrikus szemelvényeket adott H. Brunnhofer (Ueber den Geist der ind. Lyrik, 1882).

2. A gnómikus líra.

Az ind szellem hajlandósága a reflexióra és a spekulációra költői ki ejezésre is jutott a művészi alakú bölcs mondásokban. A szentenciák nagy tömege speciális indiai kincs, amelyhez fogható aligha akad a világirodalomban.

A gnómikus költemények fő tömege a legkülönböőzőbb költői alkotásokban van szétszórva — mindenekelőtt a meseírodalomban (főleg a Pancsatantra és a Hitópadésa gyüjteményekben), aztán a Mahá-bháratában, Manu törvénykönyvében stb., sőt a drámai irodalomban is. De egy részük külön gyüjteményekben van össze oglalva, amilyenekből Ígen sok van. Ilyen gyüjtemények Bhartr-hari költőnek két centuriája : a Vairágja-sataka, va szenvedélytelenség száz strófájas, amely már méltatva van (170. 1.), és a Níti-sataka, vaz életbölcsesség száz s:ró[ájan, amely nem annyira hangjának és eszméinek ecmelkedettségével tűnik ki, mint inkább józan, néha humoros élet elfogásával. Hasonló gyüjtemények még: a Sánti-sataka, ra lelki béke centuriájat, a kasmíri Silhana műve ( ordította K. Schönfeld, 1910) ; a Móha-mudgara, raz ostobaság kalapácsat, amelynek szerzője állítólag a nagynevű Sankara, az ortodox brahmanizmus regenerátora (ford. Banerji, 1892), és sok más. — Vessünk egy futólagos pillantást a gnómikus poézis gondolatvilágára !

A szanszkrit irodalomban körülbelül a Kr. előtti 0. század óta mindinkább tért hódít a földi javak és örömök mulandóságának és semmiségének gondolata ; minden földi boldogság hiú és üres ; nincs más üdv, mint a lemondás, minden vágy megölése, el ordulás a világtól, a csendes kontempláció. Fájdalmas, keserű pesszimizmus hangjai hangzanak fel: amit Schopenhauer és Leopardi a lét nyomorúságáról mondottak, mind el van már mondva a gnómikus poézisben. 9A moly a lámpa lángjába röpül, mert nem ismeri az elégés fájdalmát, a hal lenyeli a horgon lévő csalogató ételt, mert. nem ismeri a veszélyt ; de mi sem óvakodunk a földi vágyaktól, noha felismertük veszélyes voltukat. Mily oktalanság k (Vair. 20.) Ha elérhetnők minden vágyunk teljesülését, mi hasznunk volna belőle ? Ha ellenségeink fejére tehetnők lábunkat, mi hasznunk volna belőle ? Ha gazdagon megajándékozhatnók barátainkat, mi hasznunk volna belőle ? Ha ezer világperiáódust érhetnénk meg, mi hasznunk volna belőle 974 (Vair. 71.) Rongyos koldusgúnya vagy fehér muszlin ruha — egészen mindegy. Egy feleség vagy egy millió — egészen mindegy. Egymagunkban eliáradni vagy pompás elefántoktól és lovaktól körülvéve — egészen mindegy. Este rizst enni, vagy hitvány táplálékot — egészen mindegy (Vair. 72.). Szép a világ, ameddig nem gondolkozunk a szépségéről, de aki az igazságot látja, annak szemében a legkisebb jó sincsen bennek (Sánti-s. II. 1.). "Ne légy büszke gazdagságodra, alattvalóidra, ifjúságodra, mert mindez egy pillanat alatt elveszhet ! Mondj le az egész illúzión alapuló világról kk. (Móha-m.). Mindennél többet ér a lelki békesség, amelyet az erdő csendjében, hegyi barlangokban, szent folyók partjain találhat meg az ember. Emellett azonban az élet, a józan emberi ész is megköveteli és megkapja a maga jogait s a földi javak mulandósága sokszor komoly intelem az erény gyakorlására. vAz élet el.olyik mint víz az összetört korsóból, s íme a világ mégis rosszat cselekszik Ír (Vair. 108.). A mulandó földi javak helyett elmúlhatatlan kincsekre : jótettekre és erényre kell törekedni. Jelesül az emberszeretet, sőt minden élőlény szeretete van sokszor díicsőítve. Alacsony gondolkozású emberek így vélekednek : ,ez közülünk való, az idegen". A nemes gondolkozású emberek az egész világot családjuknak tekiíntikc (Bhartr-hari). "Bennem, benned és másban is csak az egy Visnu van . . . Tekints mindenkit magadnak s tekintsd magadat mindenkinek kh (Móha-m.). yÉlőlényt sem szóval, sem gondolattal, sem cselekedettel nem bántani, mindennek javát akarni: ez a jó emberek örök törvények (Mahá-bh. III. 16782.). Sokszor van ajánlva a legmesszebbmenő önzetlenség, a viszontszolgálat és jutalom gondolatának is elutasítása. A legiőbb erények az ind léleknek meg elelő lágy és nőies tulajdonságok : türelem, elnézés, szelídség, részvét, jóság. A magunk elkövette igazságtalanságot meg kell bánni (Manu XI. 230.), a rajtunk elkövetett igazságtalanságot meg kell bocsátani (Mahá-bh. XII. 11609.), rosszat ellenségeinkkel sem szabad tenni (Manu II. l61.), mindenkivel különbség nélkül jóságosan és szeretettel kell bánni (Hit. I. 55). ?Az alacsony lelkületű másokban a mustármagnagyságú hibát is meglátja, de a maga bilvagyümölcsnagyságú hibáit sem akarja meglátni (Mahá-bh. I. 3069.). YA nemes lelkületű elrejti a maga jó tulajdonságait, alázatos cs szerény, amint lehajlik a gyümölcshordó ág is és ulászáll az esővel teli felhő isc (Níti-s. 70.) Az erkölcsi tulajdonságokkal szemben a kasztkülönbségek is háttérbe szorulnak : A magasabb kaszt tagját. sem tisztelik, ha nincsenek jó erkölcsei; a súdrát is tisztelik, ha ismeri kötelességeit s helyesen él. (Mahá-bh. XIII. 2610.)

A tudomány nagy és őszinte becsülésben áll. Olyanokkal szemben, akiknek birtokában van a tudásnak belső kincse — oly kincs, amelyet tolvaj el nem lophat s amely folyton fogyasztva (t. i. másokkal közölve) is mindig gyarapodik s a világ végén sem vész el — ilyenekkel szemben fejedelmek sem lehetnek büszkék. Ki versenyezhetne ilyenekkel 74 (Níti-s. 16.). )A fejedelmet csak a maga országában tisztelik, a tudóst mindenütt (Csánakja-sataka 3.). De persze csak az igazi tudás értékes : s Aki sok könyvet olvasott, de nem értette meg, olyan mint a szantálfa-terhet hordozó szamár, aki ismeri a terhet, de a szantálfát nemx (Szusr. I. 13.). A tudatlanság, műveletlenség és ostobaság a legerősebb kifejezésekkel van ostorozva. A tudás a legnagyobb ékesség, , . . a tudás a legfőbbistenség . .. a tudatlan baromct (Níti-s. 20). ?Aki sem költészettel, sem zenével, sem más művészettel nem foglalkozik, az farkatlanszarvatlan barom, akinek legnagyobb szerencséje, hogy tűevés nélkül is megélk (Níti-s. 12.). vAki tudomány és erények nélkül szűkölködik, az a föld terhe s emberalakú erdei állatc (Níti-s. 13.). )Lehet talán a homokból is olajat sajtolni, a délibáb vizét is mieginni, nyúlszarvat is találni, de az ostoba ember elméjéhez hozzáférkőzni lehetetlenx (Níti-s. 5.). Mindennek van orvossága, csak az ostobaságnak nincs (Níti-s. 11.). Művelt és nemeslelkű emberekkel kell érintkezni. Minden kiválóság a velük való érintkezésből származik : a vízcsepp drágakőként ragyog, ha lótuszlevélre esik s gyönggyé válik, ha kagylóba jutc (Níti-s. 67.).

Sokat foglalkozik a gnómikus poézis a nőkkel — még pedig nagyban és egészben véve ellenséges indulattal és keserűséggel. Méz van a nők szavában, méreg a szívükben.x (Srngára-s. 97.) A nő veszedelmek örvénye, neveletlenségek tanyája, meggondolatlanságok városa, hibák tárháza, csalárdságok fészke, a megbízhatatlanság földje, az égi kapu akadálya, a pokolváros kapuja, minden varázslat kosara, nektárból való méregx (Srngára-s. 98.) pA nők vonzalma pillanatnyi, mint a reggeli és esti pír színe; szándékaik csűrtek-csavartak, mint a folyó medre ; megbízhatatlanok ők, mint a kígyók, állhatatlanok, mint a villám. (Kathá-szarit-szágara XXXVII. 143.) PEzer nő között csak egy van hűséges vagy éppen csak százezer között akad -egy.t (Mahá-bh. XIII. 1473.) Nem hold a szép nő arca, nem kék lótuszvirág a szeme, nem lián a teste ; a lér iak tudják ezt s mégis ostobául imádják bőrből, húsból és csontokból álló testét, mert a költők (hasonlataikkal !) tévútra vitték őket (Srngára-s. 99.). — De van jobb vélemény is. 9Ahol a nőket tisztelik, örülnek az istenek. (Manu III. 56.) A teleség az ember fele, a legjobb barát, a gazdagságnak, örőmöknek és erényeknek gyökere (Mbh. I. 3208.) ; nincs hozzá fogható barát (Mbh. XII. 5508.), nincs a szerencsétlenségben hozzá fogható orvosság (Mbh. XII. 5507.) stb., stb.

Lépten-nyomon előkerül a gnómikus költészetben a végzet kikerülhetetlenségének gondolata: a sors mindenható (Níti-s. 90.), az emberi erőjeszítés hiábavaló (Níti-s. 87.). Egy egér éjjel lyukat rág ubba a kosárba, amelybe egy kígyó beleszorult ; a kígyó kiszabadul a kosárból s eli:yeli az egeret : a végzet a szerencse és szerencsétlenség oka (Níti-s. 84.). Aminek a végzet akaratából nem kell megtörténnie, nem történik meg ; aminek meg kell történnie, nem marad el.c (Níti-s. 100.) — De a fátum képzete mégsem bénít meg minden energiát. Mivel sorsunk születéselőtti tetteink gyümölcse, képesek vagyunk helyes cselekvés által legalább halálutáni sorsunkat irányítani. Ezért nem szabad ölbe tett kezekkel üldögélnünk : cselekednünk kell! sTisztelet a cselekedeteknek, amelyekkel a sors sem bír lk (Níti-s. 93.) A végzet nem telhetik be emberi cselekvés nélkül, amin a szekér sem juthat előbbre csak egy kerékkel (Hitóp.). A sorscsapások ellenszere az állhatatosság, jellem, bölcseség, elégültség. Ha a nemes lélek elbukik is, úgy esik, mint a labda : megint filemelkedik ; a nem elen úgy zuhan le, mint a rög (Bhartr-hari) ; az erős jellemű ember nem hagyja el magát a bajban ; fel.elé lobog a jáklya lángja, ha lefelé van is fordítva (Níti-s. 106.). De a szegénység sokszor van fájdalmas vagy irónikus szavakkal ecsetelve. Szegény emberrel halott sem cserél, mert a szegénység roszszabb a halálnál (Pancsa-tantra V. 24.). Aki gazdag, az egyúttal előkelő, okos, tudós, ügyes szónok és szép ember is : vpminden kiválóság alapja az aranyt (Níti-s. 41.). Elveszhet minden, csak a pénz maradjon meg : venélkül minden kiválóság annyit ér, mint egy szalmaszák (Níti-s. 39.). Ez persze csak irónia : az üveg ékszernek is üveg, a gyémánt a porban is gyémánt (Níti-ratna 12.).

De elég lesz. A gnómikus poézis kincsesbányája kimeríthetetlen. Legjavát összegyüjtötte 0. Böhtling (Indische Sprüche, 1870—73). E nagy kollekcióból vagy 400 mondást metrikus fordításban adott L. Frilze (Reclam, 1408).

d) A drámai irodalom.

(A dráma eredete és fejlődése. — A drámai előadás külsőségei. — A dráma anyaga és fajai; cselekménye és jellemei ; szerkezete.)

India az egyetlen orientális ország, amelyben műdráma fejlődött ki — és pedig, mint Hellasban, az összes műfajok között legutoljára. A legrégibb ránk maradt drámák, Káli-dásza művei, legalább a Kr. utáni 5. századból valók. De a drc-ámai művészet sokkal régibb — vagy ezer évvel korábbi. Ez már Káli-dásza drámáinak tökéletességéből is következtethető. De erre vonatkozólag pozitív adatokat is nyujt az ind irodalom (a Mahá-bhárata, a Rámájana, Manu kódexe, Pánini műve $ a Tipitaka, a pálinyelvű buddhista kánon) s turláni leletek között egy oly dráma töredékei akadtak, amelyet Asva-ghósa, Káli-dásza nagy előfutára. Kr. előtt vagy után 100 körül alkotott (v. ö. 131. I.).

Hogy hol kell keresni az ind dráma eredetét, azt már az is elárulja, hogy a nata és nataka, vszínészcr, nátaka, sszínészk és yszínműk, szavak a natati táncok jelentésű igével függnek össze s a nátja szó jelentése yszínművészet, mimikax és vtáncc. E nyelvi tényekből következik, hogy az ind dráma végső elemzésben a táncban gyökerez. Megerősíti és kiegészíti ezt a hagyomány. Eszerint a színművészet feltalálója Bharata muni (bölcs, látó), aki első adott elő isteni publikum előtt gandharvák (égi zenészek) és apszaraszok (nimfák) közreműködésével táncokat /nrtta) és pantomímusokat (nrtja, nátja), s akinek legelső színműve, tehát a legrégibb színmű a világon, iLaksmi férjválasztásas. Ez a mitikus Bharata kétségkívül a színművészet megszemélyesítése, mert bharata mint közfőnév a. m. sszínészk, E szónak mai népnyelvi alakjai : bharót és bhat vénekesg jelentésűek, ami arra utalhat, hogy a színjátéknak az ének is eleme volt. Az ind színész valóban énekes is s az énekes táncos is.

Az ind dráma kezdetei tehát fáncok és énekek — kétségkívül olyanok, amelyeket vallási ünnepeken adtak elő. A görög dráma kiindulópontja is istenek, jelesül Dionysos ünnepein előadott táncok és énekek. Az ind vallási tánc-pantomímus fejlődését bizonynyal előmozdította Siva kultusza, mert ez az isten, ya nagy színészr, va színészek urat, a klasszikus szanszkrit dráma patrónusa, akihez a dráma bevezető-imája rendesen intézve van, azonkívül feleségével együtt szenvedélyes táncos. De az ind dráma kiindulópontja elsősorban a Krsna alakjában megtestesült Visnu kultusza. Már Patandsali grammatikus (Kr. e. 2. sz.) arról értesít, hogy az ú. n. saubhikák (árnyék-játékosok ?) drámai jeleneteket adnak elő Krsna-Visnu életéből. Krsna mint pásztor (góvinda) holdvilágos éjjeleken a maga feltalálta rásza nevű táncot ropja a szerelmes pásztorleányokkal (v. ö. 162. I.), aminek emléke ma is megvan a Rászaünnepben. Jobbára Krsna élményeit tárgyalják a Bengáliában ma is dívó játrá nevű népies drámai előadások (165. 1.), amelyek az ókori görög Dionysosmisztériumokra és a középkori keresztény misztériumokra emlékeztetnek. — A klasszikus szanszkrit dráma tehát a kultuszban gyökerez, de egyúttal kétségkívül népies eredetű is. Erre mutat többek közt a vidúsaka népies alakja s az alsóbbrangú szereplők népies nyelve (I. alább). Egyes szálak a népies báb- és árnyjáték felé vezetnek, Igy szátra-dhára, a sszínigazgatótc, tulajdonképpen a. m. ?fonál-tartók s így eredetileg kétségkívül a bábjátékost jelöli, aki a bábokat fonálon tartja, illetőleg rángatja. A 13. század óta fellépő árnyszínmű (cshájá-nátaka) kétségkívül egy sokkal régibb népies árnyjáték irodalmi alakja s az előbb említett saubhikák valószínűleg árnyjátékosok.

Az ind dráma kezdetei tehát részint vallási, részint világi jellegű s népies nyelvű tánc- és énekjátékok. E kezdetektől a klasszikus drámáig még nagy út van, amelyet ezidőszerint nem ismerünk. A drámai előadás kezdetben kizárólag vagy túlnyomóan pantomímikus táncok. s egyes versek előadásából állhatott, amelyhez később prózai dialígus, eleinte kétségkívül csak rögtönzés, járult. Az ind dráma pontos megfelelője a Goldoni előtti olasz commedia a soggetto. — Hogy az ind dráma kialakulására volt-e valami befolyással a görög dráma, az újabb attikai komédia vagy a mimos, ezidőszerint még vitás kérdés. A görög befolyás felvétele semmi esetre sem valószinű. A hasonlóságok véletlenségek lesznek, amint biztosan véletlenségek a sokkal nagyobb számú, mélyrehatóbb és szembeszökőbb hasonlóságok az ind és a shakespeare-i színmű között (tragikus és komikus motívumok keverése, a könynyen folyó, természetes, patétikus, humoros, élces párbeszéd, a szójáték és komikus szócsavarás, a gyakori jelenetváltozás, a romantikus, meseszerű, csodás elemek, a ruhacsere, a bolond stb.). Az ind dráma régi nemzeti és vallási talajból nőtt ki s alak és tartalom tekintetében teljesen önálló fejleménynek látszik. Mindenesetre hosszú és változatos fejlődésen ment át. Mutatják ezt a dramaturgiai értekezések is, amelyekben az ind formelizmus a műdráma szabályait rendkívül komplikált szkematizmusba foglalta.

A legrégibb köztük a Bháratíja-nátja-sásztra, va színművészet tankönyve színészék számárat, vagy — mint az indek akarják — vBharata színművészeti tánkönyvet, mert szerzője szerintük Bharata, az istenek színház-igazgatója, a mennyei ballet-kar vezetője s a dráma feltalálója (179. 1.). Ez a mű egy körülbelül a Kr. utáni 5, századból való verses dramaturgia, amely 38 fejezetben az egész színművészeti elméletet és gyakorlatot magában fÍuglalja. Nagy tekintélyben áll továbbá a Dasa-rúpaka c. értekezés, amcly esak a drámaírás szabályaival foglalkozik. Részben e munkán alapul a Száhitja-darpana, sa kompozíció tükörex, c. tágabb körű poétika (15. sz.).

A színi előadás bélyegző vonásai : a vakító külső pompa s egyúttal a teátrális fölszerelés és masineria kezdetlegessége.

Az előadás napja rendesen ünnepnap vagy ünnepély, de bármely közönséges hétköznap is. Külön állandó színház nincsen, hanem az előadás helye vagy egy hirtelenében összetákolt és felszentelt épület, vagy palotáknak tágas, pompás, elegáns, virágfüzérekkel beaggatott s gazdagon díszített tánc- vagy hangversenyterme, ahornan a tömeg természetesen ki van zárva. A magasabb drámai művészet hermetikusan elzárkózik a szélesebb körű nyilvánosság elől — egyáltalában nem demokratikus, mint Hellasban. A színpad virágfüzérekkel, zászlókkal, szobrokkal ékített emelvény. A színpad és nézőtér között nincsen függöny, ellenben a színpad hátterét (mint a görögöknél) függöny alkotja — a híres javaniká, a vgörögtk függöny, ama apróságok egyike, amelyeken a görög befolyás feltevése alapul. Színe fekete, tarka, fehér vagy vörös — aszerint, amint a darab szomorú, víg, szerelmes vagy erőszakos. A függönyt két mellette álló szép leány vonja félre, ha egy szereplő a színpadra lép. A függöny mögött van a színészek öltözőszobája (népathja); innen jönnek elő s ide mennek vissza a színészek, mert kulisszák nincsenek.

Az öltözködésre és kendőzésre rendkívüli gondot fordítottak. Annál kevesebbet törődtek más szcenikai illúzióval, amelyet a színész mimikájának és leírásának, illetőleg a néző fantáziájának kellett pótolnia, mint különben a shakespeare-i színházban is. Voltaképpi díszletek aligha voltak, épúgy hiányoztak a színpadi rekvizítumok, gépezetek, stb., csak egészen szegényes szcenikai kellékek voltak, mint fegyver, szék, trón, kocsi, szikla (bambusznádból) stb. — Ellenben a mimika, az arcjáték és a taglejtés, a legapróbb részletekig ki van alakítva s zárt rendszerbe van foglalva, amelyet a publikum jól ismer. Szígorúan meg van szabva, hogyan lépkedjenek a szereplők, a hős, a parazita stb., milyen legyen a szem, száj, orr stb. mozgása. A szerelmes például fáradtan lelógatja karjait, ide-oda ingatja a fejét, tétován tekinget körül. Nagy lelki felindulásban a szereplők gyakran elájulnak — fériiak is, sőt néha egyik ájulásból a másikba esnek. A külsőségek egész sorozatát is mimikával kellett jelezni. Annak jelzésére pl., hogy valaki sietve jő, sa javaniká megrántásávalk lép a színpadra. Ha a szereplő oroszlánt, medvét, majmot vagy papagájt lát, más-más módon tartja a kezét, más-más taglejtéssel jelzi a hideget és meleget, a reggelt és estét stb. A mimika tehát, amely a bajadérok művészetében ma is él, kapitális fontosságú. Általa az ind dráma a ballet-mímus színvonalára került.

Az ind drámaíró szívesen veszi anyagát a mondából, elsősorban a nagy eposzokból, főleg a Rámájanából. Ilyen heroikus drámák a Sakuntalá és az Urvast, Káli-dásza művei, a Mahá-víra-csarita és az Uttara-ráma-csarita, Bhava-bhúti alkotásai, stb. — További anyagot szolgáltat a földi valóság, illetőleg a gazdag novellairodalom, olykor a költő szabad invenciója. Az ind drámaíró mindenekelőtt az udvari élet sz éráját kedveli. Kedvelt tárgy a politikai cselszövény : államfér iaknak és udvari embereknek cselekkel és ellencselekkel operáló körmönfont mesterkedése. Ilyen politikai cselszövénydarab többek közt a Mudrá-ráksasza, Visákha-datta drámája. A legkedveltebb téma azonban az udvarnak, elsősorban magának a királyi fölségnek szerelmi élete. Ily tárgyúak a szerelmi cselszövénydarabok vagy háremkomédiák, amelyeknek cselekvényét velejében három szereplő hordozza: a szerelmes király, aki első látásra tüzet "og, egy a szerelemben még járatlan királyleány, aki bizonyos okból incognito mint művésznő vagy mint komorna tartózkodik az udvarban s viszontszereti a királyt, de elleplezi érzelmeit ; s a büszke és éltékeny királyné, aki egy ideig útjukban áll, de miután a királyleány származása a véletlen jóvoltából kiderül, beleegyezik abba, hogy érje új nőt vezessen be háremébe. E darabok mintája a Málaviká-agniímitra, Káli-dásza műve, amelyet az ind drámaírók áradhatatlanul s jobbára minden önállóság nélkül utánoztak. —- A dráma olykor a polgári életben játszik, de akkor is magasabb, előkelő, művelt társadalmi körökben. A drámai hős bráhmana, miniszter, nagykereskedő, a tárgy jobbára a szerelem. Ily polgári dráma pl. a Málatí-mádhava, Bhava-bhúti műve. A M—rcs-cshakatiká, Súdraka műve, színhelye a nagyváros, a félvilág és az ucca — szinte kaleidoszkópszerűen tarka miliő, amilyen egy más ind darabban sincs. — A társadalmi élet legalsó rétegeiből veszi anyagát s durva, burleszk, szabados kalandokat dramatizál a bohózat (farce). — Egészen szigorú múzsájú műfaj a filozófiai dráma, amelynek szereplői elvont bölcseleti és vallási fogalmak. A legrégibb és legjobb ily tárgyú darab a Prabódha-csandródaja, Krsna-misra műve.

A drámai anyag tehát gazdag és változatos s a drámai műfajok száma igen nagy. Még nagyobb az ind dramaturgiában, amely mindeniéle lényegtelen és körmönfont megkülönböztetések alapján nem kevesebb mint 28 s.ajtát állapít meg. Közöttük 10 velsőrendű színműt (rúpaka), 18 másodrendű színműx (upa-rúpaka). A 10 rúpaka között a legmagasabb rendű a nátaka, va színműk par exc., amely körülbelül a heroikus színműnek felel meg. Mingyárt utána a prakarana következik, amely velejében a polgári színmű. A 18 uparúpaka között a legelső a nátika, amely a nátakától csak abban különbözik, hogy 4 felvonásosnak kell lennie. Az ú. n. fírótaka, amelynek példája az Urvasí, Káli-dásza műve, a de iníció szerint 5, 7, 8 vagy 9 elvonásos darab, amelynek cselekménye részint földi, részint égi. Szóval: az ind dramaturgia osztályozása hasznavehetetlen.

A görög és az angol (shakespeare-i) dráma az nkaró, cselekvő, küzdő ember képe. Ily képet az ind dráma nem nyujt és nem nyujthat. Az ind despotizmus, kasztrendszer és lélekvándorlás világában, ubben a fáradt, enervált és dekadens világban, velejében minden egyéni akarás, cselekvés és küzdelem jóformán céltalan és értelmetlen. Ennélfogva az ind dráma cselekvénye is nem annyira cselekvény, mint esemény — oly esemény, aminő az eposzban elbeszélve van. Az elbeszélést a drcrámaíró párbeszédes formába önti, tarkaruhás alakokkal adatja elő s énekkel, zenével és tánccal hatásosabbá teszi, de ettől eltekintve, elvileg úgy alakítja, mint az epikus. Az ind drámaíró főgondja az érdekes, hatásos, megindító, izgató események, súlyos szorongattatások és meglepő menekülések. A drámai cselekvény tipikus alakja az, hogy a hős valami óhaját, jobbára szerelmi óhaját, emberek, néha démonok rosszakarata, főleg a sors álnoksága folytán egy ideig nem tudja elérni, végül azonban jóakaratú és bölcs emberek és kegyes istenségek segítségével vagy a véletlen jóvoltából mégis csak eléri. A drámai csomó bogozása és megoldása igen gyönge és önkényes. A bonyodalmat közönségesen nem emberi cselekvés idézi elő és oszlatja el, hanem emberfeletti hatalom : istenség s főleg a vak sors, a végzet, a véletlenség. Az ember az ind dc$ámában megmerevül, labda az istenség vagy a sors kezében — dfonálon lógó fabábr, amelyhez a Mahá-bháratában (TV. 39. 1., V. 32. 13.) hasonlítva is van. Ennek ellenére a darabnak minden körülmények között szerencsésen kell végződnie. Tragédia Indiában egyáltalában nincs. A hős vagy hősnő haláláról szó sem lehet, erre még célozni sem szabad. Az előkelő publikum idegeit mindenképpen kímélni kell. Tragikus incidens, katasztrófa egyáltalában nem kerülhet színre : nyilt színen senki meg nem halhat, senki meg nem ölhető. Azonkívül egész sereg komoly vagy komikus, idegekre menő vagy ízlésbe ütköző dolog tilos — így ellenséges kihívás, átkozódás, száműzetés, degradáció, nemzeti szerencsétlenség, aztán harapás, vakaródzás, csókolózás, evés, alvás, fürdés, kenekedés, házasodás. A darab végén fenékig tejfel minden, csupa gyönyörűség és öröm az élet. A biza : kodó, elégült, lapos optimizmus igen lényeges és szembetűnő vonása a drámai cselekvénynek s kétségkívül összefüggésben van azzal, bogy a régi pesszimizmus, amely a buddhizmusban népies vallássá lett, ennek háttérbe szorulásával párhuzamosan mindinkább eltűnt, de azzal is, hogy a művészi dráma nagyjában csak előkelő köröknek szórakoztatására szolgált.

A jellemzés az ind dráma leggyöngébb oldalainak egyike, nagyban és egészben külsőségek, konvencionális vonások halmozása. Amint az ind nép képtelen volt erős egyéniségeket létrehozni, az ind drámaíró sem volt képes egyéni jellemeket teremteni, s amint n nép az eseményekben természetfeletti hatalmak kezét látta, a dc-ámaíró sem juthatott arra a gondolatra, hogy a cselekvény jellemekből fakad. Ahol a dráma a mindennapi élet színvonalán mozog, ott még csak akadnak jól megrajzolt, valószerű alakok, jelesül karrikaturák : a városi és udvari életkedv, raffinéria, aljasság és ostobaság hű képei. De mihelyt a dráma magasabb régiókba lendül, inkább csak testetlen ideálokat, személytelen árnyképeket alkot, mint húsból és vérből való alakokat.

A drámai hős gyönge legény a talpán s bár az ind dramaturgia jóvoltából a nájaka, vvezetőx (t. i. a cselekvény vezetője, irányítója) nevet viseli, e névre egyáltalában nem érdemes. Igaz ugyan, hogy minden tőle telhető erővel akaródzik, vágyakozik, epekedik, siránkozik, ájuldozik, de egyebet nem is igen tesz, s ha az utolsó felvonásban mégis célt ér, erről jóformán semmit sem tehet. Az ind dramaturgia sablónja szerint a hős mindig fiatal, szép, előkelő, ügyes beszédű, bőkezű s általában minden erényekkel ékes, de amellett lehet sszilárd és fenköltk (pl. Ráma), sszilárd és fenhéjázók (pl. Ráksasza a Mudrá-ráksasza c. darabban), sszilárd és nyugodtt (Csáru-datta a Mrcs-cshakatikában) s sszilárd és szeretetreméltó (a királyi szerelmes, pl. Agni-mitra a Málavíkáagnimitrában). E fő típusokon belül 144 árnyalat van megkülönböztetve, s mintha virágokról vagy bogarakról volna szó, külön mesterszóval megjelölve. — A drámai hősnők 16 főosztályba s összesen 384 kategóriába vannak sorolva. Valamennyien elragadóan szépek és bájosak — többnyire megindítóan gyöngéd, ártatlan és tehetetlen leányok (pl. Sakuntalá, Málaviká), hébe-hóba önálló, tapasztalt, erős nők (mint Vaszanta-széná courtisane a Mrcs-cshakatikában), de velejében mind egyformák: csak szerelmüknek élnek. De általában sikerültebbek a hősöknél s egyikük-másikuk (Sakuntalá, Vaszantaszéná) minden idők és népek irodalmának legbájosabb s legszeretetreméltóbb alakjai közé tartozik.

A hősök és hősnők mellett mindenféle rangú és rendű okos, hűséges, odaadó barátok és barátnők állanak — sokszor igen jól megrajzolt alakok : biztos kezű és szemű miniszterek, jóságos és bölcs öreg buddhista apácák, ügyes és ravasz komornák stb. A legsikerültebb közöttük talán Maitréja bráhmana (a Mrcs-cshakatikában) : a jó asztalnak nagy barátja, de egyben vasfejű és aranyszívű ember, áki mindvégig kitart elhagyatott barátja mellett s követni akarja a halálba. De ilyen egész ember felette ritka : alkotója a legnagyobb mester volt az ind drámaírók között. — A hősök és hősnők ellenfelei meglehetősen jelentéktelen alakok, akik egészen jelentéktelen fintákkal dolgoznak s többnyire csak egészen fölületesen vannak jellemezve. A legjobb alak e nemben Szanszihánaka (megint a Mrcs-cshakatikában), egy felkapaszkodott, nagyképű és nagyszájú, arcátlan szerencsefi, egy félművelt és féleszű, de egészen hitvány, színte démonian gonosz fickó, egyben a föld alá bújásig gyáva poltron, époly nevetséges, mint félelmes alak, amelyhez fogható alig akad a világirodalomban, Démoni nagyságú gonosz alakok (mint III. Richárd, Jago) egyébként nincsenek.

A mellékszemélyek száma általában igen nagy : 10—20, néha 20—30, a Mrcs-cshakatikában 27. Tömegük tarka-barka : vannak isteni és félisteni lények, szentek, nimfák, mindenféle rangú és rendű emberek, egyháziak és világiak, urak és szolgák, szegények és Kazdagok stb. Különös figyelmet érdemel közöttük két állandó alak : a vita és a vidúsaka. A vita nagyés félvilági körökben otthonos, finom modorú, elegáns világfi, csak azért nem viveur, mert nincs módja hozzá, ügyes maítre de plaisir és alkalomszerző, tehát parazita, ennek ellenére kifogástalan gentleman, mindezek hegyébe bel esprit, ügyes szónok, sőt poéta — oly alak tehát, aminőt csak az ind élet ts dráma jongleur-művészete tudott megteremteni. A legjobban megrajzolt vita megint a Mrcs-cshakatikában kerül elő. Alakja különben meglehetősen ritka. — Annál gyakoribb alak a vidúsaka, akinek nliakját csak a komoly Bhava-bhúti nem alkalmazza. Iigyébként szabály, hogy snincs jó darab vidúsaka nélkül. A vidúsaka a shakespeare-i clown, egy vaskos komikummal megalkotott figura, aki a virágos beszédek és éteri érzések miliőjében a kontraszt ellenállhatatlan erejével hat: egy púpos, kopasz, csúf, tántorgó törpe, hozzá bráhmana, aki azonban nem szanszkritul, hanem népies nyelven beszél, a hősnek bizalmas barátja, szívügyeiben meghittje és tanácsadója, szerelmi bánatában vigasztalója és mulattatója, amellett kérlelhetetlen realista, gourmand vagy inkább haspók, műveletlen, tudatlan és ostoba, de ravaszdi lickó, gyáva poltron, de ura érdekei védelmében a szemtelenségig vakmerő — igazi népies alak, akiben a leg őbb kaszt van nevetségessé téve, a német Hans wurst, az angol Jack Pudding, a francia Jean Potage, az olasz Signor Maccaroni ind pendantja.

A dráma elején mindig bevezető ima (nándí) van, amely csaknem mindig Siva istenhez van intézve s a színigazgató (szútra-dhára) szájába van adva. Utána rögtön következik a prológus (prasztávaná), egy a darabot megelőző kis dráma, amelyben a színigazgató s egy vagy néha két színész vagy színésznő az előadandó darabról, színházi és személyes ügyekről beszélnek, megemlítik a szerzőt és darabját, elismerő bókokkal adóznak a mélyen tisztelt közönség műértelmének s kegyes jóindulatába ajánlják a darabot. A prológus aztán átvezet a dráma világába, amenynyiben t. i. utal az első felvonás első jelenetében 1ellépő szereplőkre. A direktor pl. kijelenti, hogy hódolattal fogadja a közönségnek a darab előadására vonatkozó parancsát, mint sDhárini királyné parancsát az ő komornájat, — mire fellép a komorna s kezdődik maga a darab.

A darab 1—-10 felvonásra (anka) oszlik. Az egyes felvonások az egész cselekvénynek relatíve befejezett részei, de az érdeklődés fokozása a felvonások végén ismeretlen. A felvonások általában jelenetezhetők, de tényleg nincsenek jelenetekre osztva : a színpad egy-egy felvonáson belül sohasem üres, folyton jönnek-mennek a szereplők, egyik esemény közvetlenül a másikhoz csatlakozik. A felvonásokon belül tehát időegység van, de nincsen az egész darabban, amennyiben két felvonás között kisebb-nagyobb időköz, néha több év is lehet. A két lelvonás közt le olyt ecseményekről gyakran egy magán- vagy párbeszédből álló közjáték (viskambha, pravésaka) tájékoztat, amely arra is jó, hogy oly eseményeket ismertessen, amelyeknek szcenikai feltüntetése érdektelen, lehetetlen vagy tilos. A helyegység szabálya sincsen betartva, ellenkezőleg a romantikus színmű szabad mozgékonysága uralkodik, sőt ugyanazon ielvonáson belül is lehet helyszínváltozás. A cselekvény színhelye a levegő birodalma, a lélistenek, nimiák és démonok régiója is lehet.

A dialógusnak két bélyegző sajátossága van. Az egyik az, hogy poliglott, amint a görög dráma ig dór és ión nyelvű. A szereplők társadalmi állásuk és műveltségük szerint különböző nyelveken beszélnek : királyok, bráhmanák, más előkelő és művelt lérliak, buddhista apácák s néha courtisane-ok is szanszkritul beszélnek, ellenben a nők (a királynék 18), az alsóbbrendű férfiak (a vidúsaka is, noha pap) népies (prákrit) nyelveken. Magasabb állású és műveltebb nők dalaikban a rendkívül lágy mahá-rástri tájnyelvet használják, ellenben prózai párbeszédben n gsauraszént tájnyelvet, amely a jobb fajta cselédek (komornák), eunuchok stb. nyelve is. Meghitt kirá.yi szolgák nyelve a mágadhí, gazembereké és játékomoké az avanti, marhapásztoroké az ábhírt, a legalsó rendű embereké, a barbároké, az apabhransa és a paisácsi. A dramaturgiai teória szerint minden darabban három-négy prákritnak kell lenni, a gyakorlatban azonban nincsen annyi, bár a Mrcs-cshakatiíkában nem kevesebb mint hét népies tájnyelv van. Ez a nyelv-zagyválás kétségkívül a mindennapi élet konvencionális reflexe. — A dialígusnak másik karakterisztikus vonása abból folyik, hogy az ind dráma tánc-poéma s hangulatfestésre és hangulatkeltésre törekszik. E cél szolgálatában áll a tánc, ének és zene, valamint a próza és vers váltakozása. A versek önálló, rendesen négysoros strófák, amelyek nem része a dialógusnak, a drámának legszebb ékessége, de egyúttal végzete is, mert mozgását egyre akadályozzák. Mivel énekelhetők is, általuk az ind dráma a modern opéra comigue színvonalára kerül. A stró:ák igen sokféle s felette művészi metrumokban vannak komponálva s lépten-nyomon megjelennek, hogy személyeket vagy jeleneteket írjanak le vagy re.lexiókat juttassanak kifejezésre. A hős versben önti ki érzelmeit, versben ünnepli a természet szépségeit, versben írja le ideálja bájait, versben hangoztatja életelveit. De a verselés nem a hős kiváltsága : versel, ha rájő, a hősnő, a miniszter, a kamarás, a táncmester, az apáca, a szolga — mindenki, még az órakikiáltó is. A dc-áma prózája gyakran csak az a vékony fonál, amelyre ily lírai gyöngyök vannak fel űzve. A költő és publikuma kétségkívül bennük látta a lényeget. De époly kétségtelen, hogy ez a lirizmus erősen. legyöngíti a dráma színi hatását.

A darab végén egy verses áldás-mondás (prasaszti, bharata-vákja) áll. Ez a végstró-a jobbára egészen általános természetű : Bőven tejeljenek a tehenek ! Hozzon bő termést a föld ! Örvendjenek. az élőlények kk (Mrcs-cshakatiká). De néha a dráma személyeire s viszonyaikra is van benne vonatkozás.

Agnimitra király pl. azt kívánja, hogy neje mindig legyen hozzá kegyes (Málaviká-agnimitra), Dusjanta király többek közt azt, hogy Siva mentse meg őt az újraszületéstől (Sakuntalá).

Drámák és drámaírók.

A klasszikus szanszkrit drámairodalom rendkívül gazdag : körülbelül 360 dráma ismeretes mintegy 180 szerzőtől. Az egyes drámák kora legíf.ljebb megközelítő pontossággal határozható meg, néha még így sem. Nem ritkán az is kétséges, hogy ki a szerzőjük. Ha a hagyomány egy fejedelmet emleget szerzőül, felette valószínű, hogy egy udvari költő van a háttérben, aki udvariasságból és hálából műpártoló patrónusának neve alatt tette közzé művét.

A szanszkrit dráma az 5. és 8. század között virágzik. Aztán lehanyatlik, de a 18. századig tartja magát.

a) 4 dráma virágkora.

( Káli-dásza. — Súdraka. — Srí-Harsa. — TVisákhadatta. —- Bhava-bhúti.) "

A szanszkrit dráma az 5. század folyamán mingyárt virágzása tetőpontján lép fel Káli-dásza drámáiban. Káli-dásza, amint tudjuk, epikai és lírai költő is, de igazi tehetsége és hajlama szerint lirikus — nemcsak az eposz, hanem a dráma terén is. Képzeletének gazdagsága, ízlésének finomsága, érzéseinek gyöngédsége, természeti és szépérzéke, formai ügyessége a dráma terén is teljes mértékben érvényesül s nem marad hatástalan, de az igazi dráma hatalmas nyelvén Káli-dásza nem igen tud beszélni, persze más ind drámaíró sem igen.

Drámái, a legrégibb ránk maradt szanszkrit drámák, a következők: a Málaviká-agnimitra, a Vikrama-urvasíja és az Abhidnyána-sakuntala. Ismerkedjünk meg velük közelebbről 1

A Málaviká-agnimitra 5 felvonásos háremvígjáték. Tárgya Málaviká királyleány és Agnimitra király szerelme. Tartalmi vázlata a következő :

Agnimitra király (történeti alak, aki a Kr. előtti 2. században élt), a nők nagy barátja, egy csoportképen meglátta nejének, Dhárini királynénak, egy Málaviká nevű gyönyörű táncosnőjét s most színrőlszínre akarja látni. A királyné gondosan rejtegeti a szép leányt férje szemei elől, de Gautama vidúsaka segít a király baján : fellovalja a király és a királyné táncmcstereit, hogy művészetük tanuiul tanítványaikat léptessék fel s döntő bírónak Kausikíi buddhista apácát, Málaviká titkos pártfogóját, kérjék fel. Málaviká tehát az udvar jelenlétében a hangversenyteremben fellép, táncol és énekel, s nagy becsületet szerez vele mesterének és magának. A király íülig szerelmessé lesz bele s most már találkozni akar vele. A vidúsaka segélyével össze is jő Málavikával s nyomban szerelmet vall neki. Vallomását végighallgatja azonban Irávati, eddigi kegyencnője is és nagy jelenetet c: inál. A király és a vidúsaka mindent letagadnak s mentegetőznek — de oly ügyetlenül, hogy Irávatí egészen kijő a sodrából s derekáról leoldódott övével meg akarja ütni a királyt. Kívánságára Dháriníi királyné a vakmerő Málavikát egy társnőjével együtt földalatti börtönbe záratja, amely kincstára is, és meghagyja a helyiség őrének, hogy csak az ő pecsétgyűrűjének felmutatására bocsássa őket szabadon. A király csak sóhajtozik, megint a vidúsaka segít. Magából kikelve s jajveszékelve rohan elő s a királyné jelenlétében azt hazudja, hogy kígyó marta meg a jobbját — éppen akkor, mikor a királyné számára virágot akart a kertben szakítani. A királyné kétségbe van esve, hogy egy pap őmiatta halálos veszedelemben forog, s mikor a seb meggyógyításához állítólag egy kígyópecsétes gyűrűre volna szükség, ezer örömmel adja át a magáét a király ajtónállójának. Ez a pecsétgyűrűt a vidúsakához viszi, aki aztán kiszabadítja a foglyokat. A király rögtön Málavikához siet a türdőházba, míg hívei, a vidúsaka és Málaviká társnője, a fürdőház előtt őrködnek. De a vidúsaka egészséges álomba merül, alszik akkor is, amikor a kegyencnő komornájával a fürdőház elé téved, sőt elég vigyázatlan álmában fecsegni is és annak az óhajtásának adni kifejezést, hogy vajha sikerülne Málavikának Irávatít kitúrnia a helyéből. A komorna erre egy faágat ejt le rá, mire a vidúsaka felriad álmából, s abban a hiszemben, hogy kígyó esett reá, segítségért kezd kiabálni. A király elősiet a fürdőházból, utána Málavíká, s ebben a pillanatban eléjük toppan Irávati. Tableau ! Csak csoda segíthet s meg is történik. Az ajtónálló nő sebbel-lobbal hírül hozza, hogy egy majom halálra rémítette a királyné húgocskáját. Erre mindnyájan a gyermekhez sietnek, csak Málaviká marad a helyszínén barátnéjával — remegve a királyné haragjától. De nem lesz semmi haj. A királyné már előbb elhatározta, hogy kedvére tesz férjének, — annál inkább, mert kiderül, hogy Málaviká vérbeli királyleány, s mert híre jő, hogy a király serege fényes diadalt aratott s hogy a király és a királyné fia kitüntette magát. Az általános öröm közepette a királyné nőül ajánlja föl férjének Málavikát s fátyollal, az előkelő úrhölgyek ékességével, feldíszítve a király karjaiba vezeti.

A Málaviká-agnimitra a legelső ránk maradt háremkomédia, amelyet később igen sokan utánoztak, de senki el nem ért. Jellem-festése nyugati igényeket is kielégíthet. Fényoldalai a helyzetek érdekessége, a cselekvénynek szokatlanul gyors haladása és lüktető mozgalmassága, az egészséges humor, esprit és komikum, a nyelv és a verselés szépsége. A darab a francia V. Henry szerint vnaív, mint egy theokritosi idill, s művészi, mint egy shakespeare-i komédiat, s Káli-dásza legjobb darabja.

Sokan lefordították — többek közt angolra C. H. Tawney (1891), franciára V. Henry (1889), németre L. Fritze (Reclam, 1881), magyarra Schmidt J. (1922).

Közfelfogás szerint magasabb színvonalon áll K áli-dászának másik két, romantikus drámája.

A Vikrama-urvasíja, sa vitézséggel kiküzdött Urvasíc, 5 felvonásban Purúravasz király és Urvasí égi nimfa (apszarasz) szerelmét dramatizálja.

Purúravasz kimenti az apszaraszt a démonok körmei közül s nyomban beleszeret. A nimfa is tüzet fog s egy falevélre írt szerelmeslevelet dob le neki a légből, aztán találkozik vele, de csakhamar távozni kénytelen, mert egy oLaksmi férjválasztásakt C. mennyei színdarabban fel kell lépnie. E darab előadása alkalmával szerelmi szórakozottságában nagy hibát követ el : I.aksmí szerepében e kérdésre : sKit szeretsz X, ezt kellett volna felelnie: 3Purusauttamátk (Visnu istent), de ezt felelte : PPurúravasztc. Bharata mennyei színigazgató (179. 1.) rögtön átkot mond a fejére, sőt ki akarja taszítani a mennyei színtársulatból, de Indra isten megengedi, hogy a nimfa a földön maradhasson, míg kedvese utódot nem lát tőle. — Urvasí most egy ideig boldogul él a király oldalán, de aztán beteljesül rajta Bharata átka. A király ugyanis elég vigyázatlan Urvasi jelenlétében egy félisteni leánykát tetszéssel nézegetni, mire Urvasi féltékenységében Bharata átka folytán annyira indulatba jött, hogy férjét otthagyva, Kumára hadisten ligetébe futott, amelynek földére nő nem léphetett, s abban a pillanatban liánná változott. Purúravasz fájdalmában félőrülten bolyong a vadonban s az egész természetet felhívja, hogy segítsen neki kedvesét feltalálni. Egy égi szózat, Siva hangja, végül egy veresszínű csodás kőre, vaz egyesülés kövérek, irányítja figyelmét. Purúravasz magához veszi a követ s egyidejűleg titkos ösztöntől hajtva, átkarol egy liánt, amely gyöngédségével és vékonyságával kedvesére emlékezteti s egyszerre kedvesét tartja karjai közt. —- A szerelmesek most megint évekig boldogan élnek. Egy napon egy saskeselyű elragadja a csodás követ, de egy ksatríja fiúcska lenyilazza a madarat. A fiúcskát a király elé hozzák. Most kiderül, hogy a fiúcska az ő fia, akit Urvasíi titokban szült s férje szemei elől rejtegetve egy remetelakban neveltetett föl. Indra szavai értelmében a szerelmeseknek most el kellene válniok. De ugyanazon isten, akinek a démonok elleni harcban Purúravasz támogatására van szüksége, ennek fejében megengedi, hogy Urvasí tovább is nála maradhasson,

Az anyagot a költő a Matszja-puránából (24. fej.) vette. De a monda maga ősrégi: a halandó Purúravasz és Urvasí apszarasz tragikus szerelme már az Rgvéda egy himnuszában fel van dolgozva (33. 1.). A drámában a védikus dal tragikumának s egyszerű nagyságának jóformán nyoma sincs, akció alig van, a mese közepes drámaíró műve. De lirizmusa páratlan. Jelesül a 4. felvonásbeli lírai intermezzo, amelyben a király énekel és táncol, a dráma liriko-romantikus csúcspontja, bár egészen kiesik a drámából s operává teszi ezt. Hasonló természetfestés, pazar fantázia, túláradó szentimentális retorika Kálidászánál is páratlan s ind szempontból a művészet netovábbja, bár az egyszerű szépség és harmónia rovására van. A nyugati ízlésnek mégis csak jobban felel meg a Sakuntalá.

A darabot sokan lefordították — többek közt németre L. Fritlze (Reclam, 1880), franciára Ph. E. Foucaux (1879), angolra Cowell (1851), magyarra Pitroff P. (1914).

Az Abhidnyána-sakuntala, sSakuntala felismerésec, 7 felvonásos színmű, Káli-dásza mesterműve. Tárgya Dusjanta király és Sakuntalá (Visvámitra rsi és Ménaká apszarasz leánya) szerelme. Tartalmi vázlata a következő :

Dusjanta király a vadonban vadászva megismerkedik Sakuntalával, Kanva remete nevelt leányával, felajánlja neki szívét és kezét, titokban egybekel vele, aztán pecsétgyűrűjét emlékbe adva neki, visszatér székvárosába — azzal az Ígérettel, hogy majd érte küld. Közben nagy szerencsétlenség történik. Sakuntalá szerelmes szórakozottságában elmulaszt egy szent vezeklőt üdvözölni, aki erre rögtön megátkozza, hogy szerelmese is feledkezzék el róla, de Sakuntalá barátnéi esedezésére mégis oda módosítja átkát, hogy Dusjanta nyerje vissza emlékezetét, mihelyt Sakuntalának adott gyűrűjét megpillantja. Minderről Sakuntalá mit sem tud. — Idő telik, idő múlik: a király nem küld Sakuntaláért. Kanva elhatározza, hogy férjéhez küldi Sakuntalát, aki már jó reménvben van. Sakuntalá megindítóan gyöngéd búcsút vesz a remeteligettől, nevelőatyjától, barátnéitól, kedves gazellájától és virágaitól s nevelőanyja és a remeték kíséretében a király elé lép. Ez szívesen fogadja őket, de mikor az egyik remete bemutatja neki nejét, nem ismer rá. Sokáig tünődve elnézi : szép asszony, de nem az ő asszonya — nem ismeri! Fagyos hidegséggel utasítja el a remeték kívánságát, hogy fogadja Sakuntalát nejének : hogyan közeledhetnék más ember feleségéhez ? ! Sakuntalá megdöbben, nem meri a királyt férjének szólítani, de emlékezteti a történtekre, hozzája intézett szavaira. Minden hiába : a király semmire sem emlékszik. Ekkor Sakuntalá végtelen szomorúságában, szerelemben már nem reménykedve, csak becsülete védelmére, fel akarja mutatni a király gyűrűjét, de nem találja : elveszítette egy szent tó partján, ahol a víznek áldozott. A király ebben is csak vakmerő asszonyi ravaszságot lát s maró gúnynyal felel. A félénk és gyöngéd Sakuntalá erre keserű fájdalommal eltelve szenvedélyesen kitör, méltatlan alakoskodással vádolja a királyt s felsikolt : sNyílj meg nekem, szent föld k Derült égen néma villám cikázik s egy az égből alálebegő női alak karjaiba emeli a boldogtalant. — A megrendítően tragikus 5. felvonás után nyers humortól duzzadozó közjáték, egy szinte shakespeare-i népies jelenet következik. Királyi fogdmegek egy összekötözött halászt ütlegelnek — egy gyűrű miatt, amelyről a halász azt állítja, hogy egy hal gyomrában találta. A rendőrfőnök a királyhoz viszi a gyűrűt, aki a maga, Sakuntalának adott gyűrűjére ismer benne s a halászt gazdagon megjutalmazva, szabadon bocsáttatja, mire az egész társaság a csapszékbe megy — Dusjanta a gyűrű láttára rögtön visszanyerte emlékezetét, keserűen vádolja magát, hogy szeretett nejét eltaszította, mindentől visszavonulva szomorkodik, emésztődik. Egy idő mulva Indra isten segítségére megy a démonok ellen s visszajövet a Himálaja egyik ormán egy oroszlánnal játszadozó fiúcskával találkozik — saját ltiával, Bharatával, akit Sakuntalá itt szült s nevelt fel. Egy vezeklő nőben felismeri eltűnt nejét is, lábaihoz borulva kéri s megnyeri bocsánatát.

E darab tárgyát Káli-dásza a Mahá-bhárata egy epizódjából vette (I. 63—74 : 97. 1.), de sok mindent finoman megváltoztatott : az epikai Duh-santa szeszélyes és jellemtelen alakját megnemesítette s az epikai Sakuntalá férfiasan nyers alakjából bájos leánykát alkotott, azonkívül ennek barátnőiben kitünően megrajzolt új alakokat teremtett. A dráma fénypontjai: Sakuntalá búcsúja a remeteligettől (4. jelv.), amelyben a költő szentiment- lizmus nélkül megkapóan juttatja ki.ejezésre a válás fájdalmát, és a megindító, fájdalmas, mélységesen tragikus 5. felvonás, amely megrendítően érezteti a végzet ellen való küzdelem hiábavalóságát. De a dráma felépítése gyönge : az átkozódó szent egészen kívül áll a dcráma keretén, átka nem csupán a ?sbűnöst Sakuntalát, hanem az ártatlan királyt is meg ogja, a király gyűrűje véletlenül vész el s ép oly véletlenül kerül meg. Mindazonáltal a dráma így is befejezett műremek a maga nemében. A Vikrama-urvasíja fényoldalai mind megvannak — és pedig a nyugati ízlésnek meg elelőbb alakban : megvan a természeti poézis, a motívumok és érzelmek gyöngédsége és finomsága, megvan az, ami Indiában oly ritka, a mérték és harmónia, s ami még ritkább, az eleganciával párosult természetesség, — A dráma a legelső ind művek egyike, amelyek Európában ismeretesekké lettek. Sir William Jones már a 18. század végén (1789) angolra fordította s fordítását G. Forster csakhamar (1791) németül adta. A fordítás óriási feltűnést keltett : a legnagyobb költők és esztétikusok elragadtatva fogadták. Herder bevezetést írt hozzá, versben ünnepelte s leveleket tett közzé róla. Goethe, az ind képzőművészet és mitológia ellensége, melegen érdeklődött iránta, belőle vette a Faust-prolég eszméjét, évekig merült el bámulatába. Egy levelében azt írja, hogy a Sakuntalá a legszebb csillagok egyike, amelynek fényénél éjjelei szebbek, mint nappalai. Másutt így kiált föl: sSakontala, Nala, die muss man küssenk Lelkes disztichonokat szentel neki :

, Willst du die Blüthe des frühen, die Früchte des spáteren Jahres,

Willst du was reizt und entzückt, willst du was sáttigt und náhit ;

Willst du den Himmel, die Erde mit Einem Namen begreifen,

Nenn" ich, Sakontala, dich und so ist Alles gesagt. c

Schiller színpadra akarta alkalmazni, de úgy találta, hogy akcióhiánya és gyöngédsége miatt képtelen nagyobb színi hatást kiváltani. De azért sokan megpróbálkoztak a dologgal. Goldmark Károlyunk egy Sakuntala-ouverture-t írt.

Igen sokan lefordították, — magyarra Fiók K. (1887), németre H. C. Kellner (Reclam, 1890), angolra H. Edgren (1894), franciára F. H. Herold (1896) stb.

Káli-dásza a legnagyobb ind költő, de a komoly dráma terén oly versenytársa van, aki nyugati szemmel nézve sokkal nagyobb őnála: Súdraka király, illetőleg egy az ő neve mögött lappangó ismeretlen költő, aki Káli-dásza ideje körül élhetett, —— esetleg még ő előtte vagy egy századdal utóbb. Műve a Mrcs-cshakatiká, vaz agyagkocsikat, — egy 10 felvonásos polgári színmű (prakarana). Főalakjai : Csáru-datta, egy valamikor dúsgazdag, de bőkezűsége miatt teljesen elszegényedett brahmani kasztú nagykereskedő, és Vaszanta-széná courtisane, aki azonban csak a kasztrendszer nyomása alatt gyakorolja mesterségét, egyébként szép, bájos, művelt, szellemes, dúsgazdag díva, egy ind Aspasia. A főcselekvény :ettőjük szerelme, amelynek útjában áll Szanszthá:aka, Pálaka király sógora, egy elbizakodott, szemtelen, szívtelen, félbolond parvenű. A főcselekvénynyel párhuzamosan mellékcselekvény halad: egy forradalom, amely a zsarnoki Pálaka királyt letaszítja s Árjaka pásztorifjút emeli fel, akinek menekülését Csáru-datta elősegítette. A két cselekvény a legnagyobb művészettel van összefonva. — A rendkívül gazdag és komplikált cselekvényű darab sovány tartalmi vázlata a következő :

Vaszanta-széná Szanszthánaka ízléstelen szerelmi ajánlatai elől Csáru-datta házába menekül, akivel már rég szeretett volna megismerkedni. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha ékszerei miatt üldözték rolna, s felkéri Csáru-dattát, hogy letétbe helyezhesse nála ékszerdobozát, — természetesen csak azért, hogy érintkezésben maradhasson vele (1). — Egy kockajátékban leégett s adósságba merült fürdős Vaszanta-széná házába menekül hitelezői clől, aki kifizeti tartozását, s elmondja, hogy előbb Csárudatta szolgálatában állott, akinek nemeslelkűségét égig magasztalja. — Vaszanta-széná elefántőre elbeszéli, hogy egy ember élete megmentéseért egy pompás köpenyt kapott egy úrtól, aki (mint a köpenybe hímzett név elárulja) nem más, mint Csárudatta. A courtisane elkéri a köpenyt s drága ékszerrel kárpótolja szolgáját (2). — Sarvilaka, egy elszegényedett bráhmana, a betöréses tolvajlás szakszerűen képzett mestere, éjjel ellopja a Csáru-datta házában letétbe helyezett ékszerdobozt, hogy kedvesét, Vaszanta-széná rabnőjét kiválthassa. Erre Csáru-datta neje legutolsó gyöngyfüzérét ajánlja fel férjének, hogy becsülete megmentésére az ellopott ékszerdobozért kárpótlásul a courtisane-nak adja (3). — Sarvilaka az ellopott ékszerdobozzal Vaszanta-széná házába jő, hogy kedvesét kiváltsa. Ez ráismer Vaszanta-széná tulajdonára s ráveszi Sarvilakát, hogy a dobozt Csáru-datta nevében adja át úrnőjének. Vaszanta-széná, aki kihallgatta beszélgetésüket, átveszi a dobozt s ingyen átengedi rabnőjét Sarvilakának. Ez már távozni akar kedvesével, mikor arról értesül, hogy Pálaka király elfogatta Árjaka pásztorifjút, akiről egy jós megjövendölte, hogy királlyá lesz. Erre elhatározza, hogy forradalmat szít barátja kiszabadítására s a király megbuktatására. Távozása után beállít Maitréja, Csáru-datta bizalmasa, a gyöngyfíüzérrel, s azzal a mesével, hogy Csáru-datta a reá bízott ékszerdobozt véletlenül eljátszotta s a gyöngyfüzért küldi kárpótlásul. Vaszanta-széná megindulva hallgatja a mesét, Csáru-datta büszkeségének újabb bizonyítékát (4). — Vaszanta-széná egy cseléd, majd a hozzája csatlakozó lovagias vita kíséretében az éj homályában s tomboló zivatarban Csáru-datta házába siet, felajánlja neki szívét s az az éjjelt nála tölti (5). — Csáru-datta reggel egy a városon kívül fekvő kertbe megy s megbízza kocsisát, hogy mihelyt Vaszanta-széná felébred, hozza ki utána. Vaszanta-széná találkozik Csáru-datta fiacskájával, aki éppen sír, mert míg a szomszéd fiának aranykocsikája van, neki csak agyagkocsikája (amelyről a darab el van nevezve). A díva leszedi magáról ékszereit s az agyagkocsikába rakja, hogy a gyermek aranykocsikát vehessen magának. Aztán beül a Csáru-datta háza előtt álló kocsiba, — de véletlenül nem Csáru-datta kocsijába, hanem egy másik kocsiba, amelyet Szanszthánaka ugyanazon kertbe magához rendelt. Csáru-datta kocsijába a fogságból megszökött Árjaka ül bele. Egy királyi tiszt felismeri, de mivel rokonszenvez vele, tovább akarja engedni a kocsit — hivatkozva a kocsis jóhiszemű kijelentésére, hogy a kocsiban Vaszanta-széná ül s Csáru-dattához akar menni a kertbe. Mikor tiszttársa akadékoskodik, feleselni kezd vele, majd tettleg bántalmazza, aztán megszökik s a forradalomhoz csatlakozik (6). — Árjaka szerencsésen kijut a kertbe Csáru-dattához, aki biztosítja védelméről s felajánlja neki kocsiját, hogy tovább menekülhessen (7). — A másik kocsi is kiér a kertbe Szanszthánakához. Ez örömében magánkívül közelít Vaszanta-szénához, ízléstelenül udvarolni kezd s mikor a díva elutasítja, ráveti magát, de a vele lévő vita torkon ragadja. Erre tréfának mondja az egészet, a vitát kocsisa keresésére küldi, újra udvarolni kezd s újra elutasítva, rárohan s fojtogatja, mígnem a díva elájul s látszólag holtan roskad a földre. A visszatérő vita elsíratja a szépséges bajadért — azzal az óhajtással, vajha következő létében tiszta családban születnék újra; aztán Szanszthánaka ellen fordul, merészen szemére lobbantja gazságát s elmenekül. Távozása után a gazember levélrakás alá rejti a courtisane testét. Egy buddhista szerzetes, a ci-devant fürdős, rátalál a testre, felismeri egykori jótevőjét, magához téríti s egy közeli apácakolostorba vezeti (8). — Szanszthánaka a törvényszéken jelenti, hogy a város kertjében halva találta Vaszanta-szénát : valaki meggyilkolta s ékszereit elrabolta, yde ő nemkt. S mikor a dívának beidézett anyja azt vallja, hogy leánya Csáru-datta házába ment, Szanszthánaka egyenesen Csáru-dattát vádolja rablógyilkossággal. Megérkezik a megvert tiszt — vádat emel társa ellen, aki meggátolta abban, hogy megvizsgáljon egy kocsit, amelyben a kocsis kijelentése szerint Vaszanta-széná Csáru-dattához ment a kertbe. Végül jő Maitréja, aki a Csáru-datta fiacskája kocsijába tett ékszereket vissza akarta vinni Vaszanta-szénának, de annak hírére, hogy Csárudatta törvény elé van idézve, a törvényszékre sietett. Itt az elképesztő vád hallatára a meggyőződés ékesszólásával védi barátját, szidalmazza a vádlót s végül dulakodni kezd vele. Eközben ékszerek esnek ki övéből, — Szanszthánaka szerint azok, amelyeket Csárudatta a díva holttestéről elrabolt, maga Csáru-datta és a leány anyja szerint is azok, amelyeket a díva viselt. Ezzel mindennek vége : a bíró a király nevében kihirdeti az ítéletet, hogy a bűnöst, noha bráhmana, elrettentő példaadás okáért a temetőben karóba kel! húzni (9). — Csáru-datta a vesztőhelyre megy. Az egész város fájdalmas részvéttel elkíséri utolsó útján. A hóhérok is meg vannak hatva s az ítélet többszöri kihirdetésével húzzák-halasztják a dolgot. Az elítélt szívszaggató búcsút vesz fiacskájától s hű barátjától. Szanszthánaka kocsisa, akit ura bilíncsekbe veretett, leveti magát toronybörtönéből s az ítélet másodszori kihirdetése után tanuságot tesz ura bűnössége és Csáru-datta ártatlansága mellett. Mind hiába ! Az ítélet harmadszori kihirdetése után feltűnik a temető — benne a megkarózott és sakáloktól hurcolt tetemekkel. Csáru-datta eliszonyodva összeomlik. A menet a vesztőhelyre ér. Utoljára hirdetik ki az ítéletet. A hóhér már magasra emeli pallosát, de kiejti kezéből : egy zilált hajú nő kétségbeesett sikoltással rohan elő s aléltan omlik az elítélt mellére, — a holtnak vélt Vaszanta-széná. Egyidejűleg kitört a forradalom, Arjaka megölte a zsarnokot s mint új király egy város kormányzójává tette élete megmentőjét. Az új kormányzó megkegyelmez halálos ellenségének, s neje beleegyezésével nőül veszi Vaszanta-szénát, aki a tisztességes úri hölgyek fátyolát is megkapja a királytól. Minden jó véget ér.

A darab csupa drámai élet és mozgalmasság. Jellemfestése is elsőrendű : a főhős kivételével, aki túlságosan idealizálva van, összés alakjai valószerű, élettől duzzadó alakok — jelesül Vaszanta-széná, Maitréja (a vidúsaka megnemesített alakja), Szanszthánaka és a vita (I. 188—189. 1.). Színi hatásosság tekintetében egy más ind dráma sem közelíti meg ennyire a shakespeare-i drámát. Súdraka, illetőleg a neve alatt lappangó ismeretlen költő, az ind Shakespeare. Műve a legjelentékenyebb ind dráma, amelyről J. L. Klein szépen mondja : Das Kinderwáglein von Thon ist Cúdrakas monumentum aere perennius : der gebrechliche Kinderwagen seine unvergángliche Grossthat. Throne, Königreiche werden wie irdenes Geschirrin Scherben gehen, wenn König Cúdrakas kleiner Thonkarren noch felsenfest steht.4 Szinte csodálatos, hogy Goethe, a Sakuntalá lelkes bámulója, sohasem emlékezett meg erről a darabról, noha biztosan isinerte. Több modern feldolgozása van. A darab művelődéstörténeti szempontból is rendkívül fontos: jójormán egymagában lehetővé tenné a korabeli ind társadalom megismerését. Nyelvi tekintetben is igen jelentős: hét prákrit dialektus van benne — több mint bármely más ind drámában. Annál sajnálatosabb, hogy szövege szinte kétségbeejtő karban maradt ránk : telides-tele van doubletkkal, interpolációkkal, ellenmondásokkal.

Igen sokan lefordították, --- németre H. C. Kellner (Reclam, 1893) és L. Fritze (1879), angolra A. W. Ryder (1905), franciára P. Regnaud (1887). Magyar fordítása kiadásra vár.

Harsa vagy Srí-Harsa király (7. sz.) neve alatt három dráma maradt fönn, amelyeket azonban valószínűleg udvari költője vagy költői írtak. Dhávaka vagy Bána, a regényíró (97. 1l.), a jelentéktelen Párvatí-parinaja, "Párvatí menyegzőjek c. 6 felvonásos dráma szerzője. A három darab közül kettő, a Ratnávali és a Prijadarsiká, 4—4 felvonásos háremkomédia s egészen Káli-dásza Málaviká-agnimitrája csapásán halad. Ellenben egészen eredeti s a maga nemében párját ritkítja a Nága-ánanda, A kígyók örömek . Ez t. i. egy buddhisztikus színezetű szenzációdarab. A bevezető ima nem Sivához, hanem Buddhához van intézve s különös fényt vet a költő valláserkölcsi feliogására: Te, aki elmélyedést tettetsz, melyik nőre gondolsz ? Védelmező akarsz lenni s nem tudsz bennünket a szerelemisten nyilaitól megvédelmezni ? Hamis a te könyörületességed, senkisem kegyetlenebb tenálad k A darab tárgya a következő :

Dsímúta-váhana királyfi, miután megnősült s az élet minden örömét élvezte, eltelik minden élőlény szeretetével s az önfeláldozás gondolatával. Egyszer sírást-rívást hall: egy kígyó-anya siratja fiát, akit Garuda, Visnu madara, a kígyók esküdt ellensége, nemsokára el fog ragadni. A királyii magát ajánlja fel áldozatul. Garuda elragadja s a királyfi nemsokára (minden dramaturgiai szabály ellenére) holtan esik a földre, szülei és a nézők szeme láttára. De Gauri, Siva neje, feltámasztja s vele a Garuda által már megevett kígyókat is. Garuda megbánja kegyetlenségét s meg-ogadja, hogy ezentúl kímélni iogja régi ellenségeit.

Fordította — angolra P. Boyd (1872), franciára A. Bergaigne (1879).

Visákha-datta (7—8. vagy 11—12. sz.) neve alatt maradt fönn a Mudrá-ráksasza, rRáksasza pecsétgyűrűjet c. 7 felvonásos, történeti hátterű, politikai cselszövénydarab. Abban a korban játszik: mikor Csandra-gupta (a görögöknél Sandrokottos, csakhamar N. Sándor után a Pátali-putra (ma) Patna) városában székelő Nanda-dinasztia utolsó tagját detronizálta s hatalmas birodalmat alapított.

A darab előzményei a következők: Nanda király megsértette Csánakja bráhmanát, aki erre megesküdött, hogy addig nem fonja be a haját, míg Nandát családjával együtt ki nem irtja s Csandraguptát, Nanda fogadott fiát, trónjára nem ülteti. Tervét meg is valósította, de Ráksasza, Nanda hűséges minisztere, elmenekült s megfogadta, hogy boszszút áll uráért s.megbuktatja a bitorlót. — A darab mármost akörül forog, hogy Csánakja, mint

Csandra-gupta minisztere, a macchiavellisztikus mesterkedések egész sorozatával, többek közt Ráksaszának megkaparított pecsétgyűrűjével (mudrá) is igyekszik a hűséges és tehetséges Ráksaszát — nem megölni, ami könnyű volna, hanem szövetségeseitől elszigetelni, bosszútervétől eltántorítani, Csandragupta ügyének megnyerni s így uralmát megszilárdítani. A veszélyes ellenfél végre is maga fegyverzi le magát : mikor legjobb barátját, aki kezességet vállalt érte, ki akarják végezni, Ráksasza előáll s a maga életét ajánlja föl barátja megmentésére. Noblesse oblige : Csánakja nemcsak kegyelmet ád neki, hanem a maga helyébe Csandra-gupta miniszterévé is teszi.

A Mudrá-ráksasza a Mrcs-cshakatiká után a legsajátságosabb ind dráma. Érdekes már azért is, mert nincs benne vidúsaka, nincs szerelem, sőt női szerep sincs. Bizonyos férfias szellem leng benne — az ind drámában fehér holló. Cselekvénye duzzad az élettől és az akciótól. A jelenetek és beszélgetések árulástól és vértől csöpögnek. A bráhmana és a ksatrija minden fegyvert, mérget, bűvészetet felhasználnak — oly hidegvérrel, amelyet a Borgiák is irígyelhetnének tőlük. A jellemzés mesteri, a szereplők igazi húsból és vérből való ind alakok. Jelesül a nagytehetségű és akaraterejű bráhmana, aki csak az államraisont tartja szem előtt, igazi, Macchiavelli értelmében való renaissance-államférfi s hozzá igazi pap, aki aszkéta módjára él s célja elérése után visszavonul a világtól. A dráma felépítése tervszerű, a bonyodalom a jellemekből van bogozva, a cselekvény fonala szokatlanul biztos kézzel van vezetve. A dialógus és a dikció eleven és természetes, a nyelv mindig erővel teljes és alkalomadtán lendületes. Ragyogó ötletek nem igen vannak, de talpraesett, józan és mély gondolat akárhány, -— köztük pl. a következő, amely ind színpadon aligha hangzott el valaha: yEsztelen az, aki a sorsot legfőbb hatalomnak tekinti. — A Mudrá-ráksasza igen magas színvonalú mű, az ind drámairodalom egyik büszkesége.

Többen lefordították: angolra H. H. Wilson (Select. Spec. II.), németre L. Fritze (Reclam, 1887), Iranciára V. Henry (1888).

A virágkor utolsó nagy drámaírója Bhava-bhúti (8. sz.), egy délindiai előkelő bráhmana család sarjadéka, szigorú erkölcsű, komoly, sőt komor, tépelődő ember. Hajlama és tehetsége szerint nem drámaíró, hanem lirikus, mint Káli-dásza. A természet nála is a cselekvény kerete és a lelki hangulat tüköre, — de nem az ind erdő, hanem a hegyvidék : a természet grandiózus megjelenési alakjában. Nála is nagy szerepet játszanak az érzések — a gyöngéd és finom érzések is, de főleg a fenkölt nemes érzések, a mély és erős pátosz, mindenekelőtt a szenvedélyes és mély szerelem. Szereti a megható és megindító jeleneteket, a komikum iránt semmi érzéke, a vidúsaka alakját nem is szerepelteti. A drámai művészetről igen sokat tart s mivoltát és célját illetőleg Aristoteles álláspontján van : a szenvedélyek játéka, főleg a félelem és a részvét, ne legyen puszta mulatság, hanem idézze elő a lélek tisztulását s ideális felemelkedését. Három drámája maradt fönn: a Málatíi-mádhava, a Mahávíra-csarita és az Uttara-ráma-csarita — mind a három vfehérc darab.

Legismertebb és legkedveltebb műve a Málattmádhava, rMálatíi és Mádhavax, c. 10 felvonásos polgári színmű (prakarana) . Tárgya a címbeli szerelmes pár története, amelybe egy másik szerelmespár története van ügyesen beleszőve. — Tartalmi vázlata a következő :

Málatíi, egy miniszter leánya, és Mádhava, egy más országbeli miniszter iia, gyermekkoruktól iogva egymásnak vannak szánva. Kámandakí buddhista apáca, aki anyaként áll Málati oldalán, mindenképpen elősegíti az apák tervét, amelyről a iiatalok mit sem tudnak. De mikor már megismerkedtek s beleszerettek egymásba, a helyzet hirtelen megváltozik : Málatí atyja a kiráy Nandana nevű kegyencének Ígéri oda leánya kezét s a király elrendeli, hogy a kézfogó minél előbb meglegyen. A szerelmesek kétségbe vannak esve. Mádhava a temetőbe megy, hogy a démonok segítségéhez tolyamodjék. Egyidejűleg egy vérszomjas pap egy varázslónő segélyével elrabolta Málatít s éppen .el akarja áldozni Csámundá istennőnek a temetőben, mikor Mádhava a segélykiáltásokra előrohan, a papot (a szín mögött !) leteríti s Málatít megmenti. Eközben megjelennek a rabló üldözésére kiküldött katonák s a megmentett leányt atyjához viszik. Már minden előkészület meg van téve Málatínak Nandanával való eljegyzésére, mikor az apáca közbelép: a menyegzői ruhába öltöztetett Málatít eljegyzi Mádnavával s a jegyeseket kolostora kertjébe küldi, Makarandát, Mádhava barátját, pedig Málatí menyasszonyi ruhájába öltözteti, mire aztán ezt összeadják Nandanával. Makaranda aztán ököllel fogadja a nászszobában a vőlegényt s megszökteti ennek nővérét, Madajantikát. Az üldözésére küldött katonákkal vitézül szembeszáll, s mikor már nagy veszélyben forog, Mádhava elősiet s kivágja őt. Távollétében a varázslónő másodszor is elrabolja a magára maradt Málatít. Máduava kétségbeesve keresi. Fájdalma láttára barátja egy hegyi folyóba akarja magát ölni, ugyanezt akarja tenni most már a mindig találékony apáca és Madjantiká is, és Málati atyja is máglyára akar lépni. De mindnyájukat megmenti a jóságos Szaudámini bűvésznő, aki Málatít még idejében kimenti a varázslónő kezeiből s ezzel mindent jóra fordít.

A Málatí-mádhava az ind Romeo és Julia dráma. Bővelkedik költői szépségekben, de neméppen hatásos.

Angolra fordította H. H. Wilson (Select. Spec. II.), németre L. Fritze (Reclam, 1884), franciára G. Strehly (1885).

Szorosabban tartozik össze a Mahávíra-csarita és az Uttara-ráma-csarita, a Rámájana tartalmának dramatizálásai, bár inkább drámai alakú elbeszélések. Az első az ind heroikus férfieszménynek, a második a Griseldis-típusú női ideálnak feltüntetésében kiváló.

A 7 felvonásos Mahávíra-csarita, "a nagy hős tetteik, a Rámájana hat első könyvének tartalmát dramatizálja, tehát Ráma történetét adja attól fogva, hogy az ifjú Ráma a démonok leverésére indul, egészen addig, míg Rávana megölése után a megmentett Szítával székvárosába visszatér. A roppant anyag igen egyenlőtlenül van feldolgozva, a jelenetek lazán sorakoznak egymás mellé. A szereplők tömege is roppant nagy és tarka-barka : vannak királyok, királyliak és királyleányok, istenek, szentek, szellemek, démonok, óriások, majom- és keselyűkirályok. A mű drámának igen gyönge : a cselekvény egységes ugyan (Ráma mindvégig Szítáért harcol Rávana ellen), de a megoldás deus ex machina (Ráma győzhetetlen isteni fegyverekkel veri le Rávanát). Ráma mindazonáltal 7 telvonáson át oly nagyszerű és isteni pártfogásra méltó hősnek mutatkozik, hogy diadala veleszületett heroizmusának s egyúttal az erkölcsi világrendnek is diadala. A darab nyelve lendületes, a heroikus anyagnak megfelelő, de nehézkes is.

Angolra fordította P. Pickford (1871).

A szintén 7 felvonásos Uttara-ráma-csarita, )Ráma további tetteic, a Rámájana hetedik könyvének tartalmát dramatizálja, tehát Ráma és Szítá sorsát adja Ajódhjá városába visszatérésük után, és pedig elsősorban a mondának emberi, megható és megindító momentumait. A dráma akció hiányában inkább drámai költemény — de csodaszép költemény, amelyben töhb pátosz van, mint talán bármely más ind drámában. Benne a gyöngéd hitvesi szeretet a keserű fájdalom tüzében megtisztulva, a megdicsőülés glóriás fényében ragyog. Valóságos sophoklesi szellem leng benne — a kolonosi Oidipus gyöngéd, komoly fenköltsége. Egyúttal tervezetében és ejlesztésében romantikus s itt-ott meglepően emlékeztet Shakespeare-re. — Tartalmi vázlata a következő :

Ráma és Szítá 14 évi szenvedés után egyesültek, de még mindig nem szenvedtek eleget. A nép a kiállott tűzpróba ellenére sem hisz Szítá ártatlanságában. Ráma el van háborodva, de azt hiszi, hogy uralkodói kötelessége boldogságát a közjónak feláldozni : kiadja a parancsot Szítá száműzetésére. Öccse, Laksmana, a vadonba viszi Szítát s tudatja vele, hogy Ráma eltaszította, Szítá kétségbeesésében a Gangá vizébe akarta magát ölni s a halállal vívódva, két iúgyermeknek adott életet. Gangá folyóistennő megmentette az anyát és gyermekeit, a kisdedeket Válmiki remete költő gondjaira bízta, Szítát pedig maga vette védelmébe s láthatatlanná tette, hogy a démonoktól biztonságban látogathassa elmult boldogsága színhelyét. — Mindezt két folyóistennő mondja el bájos versekben. — Most fellép Szítá — virágbokrétával kezében, szellemszerűen, mint Ophelia, mintegy álmában beszélve s folyton Rámával foglalkozva. Egyszerre maga előtt látja Rámát, aki az erdőbe jött a nagy lóáldozatot bemutatni. Ráma nem látja Szítát, de érzi közellétét s ájultan omlik össze. Szítá melléje térdel, kezébe veszi jobbját, simogatja homlokát, míg Ráma magához nem tér, aztán elmenekül. Később újra találkoznak s beszélgetésbe is elegyednek : a válás fájdalmát keservesebben érzik, mint valaha, de vigaszt is találnak egymásnak hű szerelmében. Ráma aztán Válmiki remetelaka körül találkozik Kusa és Lava fiaival : nem tudja, hogy az ő fiai, de úgy véli, fiai lehetnének, s óhajtja, vajha azok lennének. A fiúk ismerik atyjuk tetteit a Válmiki költötte Rámájanából s Kusa Ráma és Szítá szerelméről énekel. Ráma könnyekre fakad s fájó tünődésbe merül. — Az utolsó felvonásban az apszaraszok Bharata mennyei színigazgató vezetése alatt az istenek jelenlétében színdarabot adnak elő a Gangá partján Ráma tiszteletére. (Színdarab a színdarabban — mint a shakespeare-i Hamletben !) E darabban Szítá, miután Laksmana elhagyta, a Gangá hullámaiba veti magát. E jelenetet Bharata beszéli el, a néző csak Szítá kétségbeesett sikoltását hallja. Aztán jó Szítá, mellette Gangá és Prthiví istennők — egy-egy újszülött kisdeddel karjaikban. Szítá nem hiszi, hogy a kisdedek az övéi, s Ráma nevét kiáltva összeomlik. Az istennők vigasztalják, de Szítá testben-lélekben megtörve, a Föld-anya keblére kívánkozik. Gangá inti, hogy előbb nevelje fel gyermekeit. Aztán mind a hárman lelépnek. —- A kis színmű az érzelmek egész viharát korbácsolta fel Ráma lelké"ben : az előadást valóságnak veszi, közbekiált, Szítá sikoltása hallatára segítségére akar rohanni, láttára összeomlik, az istennők szavai hallatára kissé lecsillapul, de mikor Szítá halni akar s eltűnik az istennőkkel, ájultan roskad össze. De most felzúgnak a Gangá hullámai s kilép" belőlük az igazi Szítá. Arundhatíi, a szent Vaszistha neje, az istenek jelenlétében Ráma karjaiba vezeti a nejét s Válmíki a fiait. Minden jól végződik.

A darabot angolra fordította H. H. Wilson (Select. Spec. I.), iranciára F. Néve (1880).

B) A dráma hanyatlása kora.

(Az epigonok működése : hárem-komédiák, Ráma-darabok, könyvdrámák. — Kséméndra. — Krsna-misra. )

Bhava-bhúti után a klasszikus szanszkrit dc-áma színvonala süllyedni kezd. A darabok száma ugyan igen nagy, de a minőség távolról sem vetekedik a mennyiséggel. A drámaírók szolgailag utánozzák a Káli-dásza megalkotta háremkomédia-típust, többek közt Rádsa-sékhara (900 körül) "Karpúramandsart és Viddha-sálabhandsiká c. darabjaiban. Még inkább hatott Bhava-bhúti Ráma-darabjaival, de az invencióban és műérzékben megfogyatkozott drámaírás a publikum megromlott ízléséhez alkalmazkodva, hatásvadászatra adta magát s" formai mesterkedéssé fajult. Az epigonok a Ráma-monda népszerűségére spekulálva ontották a Ráma-darabokat, de mindent felhasználtak, amit nagy elődük bölcsen mellőzött, sőt kiegészítették s megtoldották a Ráma-monda anyagát. A Rámájana dramatizálásai többek között a Bála-rámájana, vkis Rámájanac, Rádsa-sékhara műve (900 körül), az Anargha-rághava, sa telülmúlhatatlan Rámax, Murári darabja (9. sz.), a Praszanna-rághava, Ráma lecsillapodásac, Dsajadéva alkotása (13. sz.), a Dsánakí-parinaja, :Dsánakí (Dsanaka leánya, Szítá) menyegzőjex, Ráma-bhadra Diíksita drámája (17. sz.). A Mahá-bhárata, amely jóval több anyagot szolgáltathatott volna, csak néhány darabnak a forrása. Ilyenek pl. a Véní-szanhára, sa hajfonat felkötésex, Bhatta-nárájana darabja, és a Bála-bhárata, ?a kis Bhárata (Mahá-bháratakx, Rádsa-sékhara félbenmaradt drámája (900 körül). — Igen érzékeny csapás volt a mohamedán invázió, mert az iszlam elveti a színházat. A színtársulatok, amelyek fejedelmi pártfogásból éltek, feloszlottak. Új darabok a 18. századig keletkeztek, de a színpadtól elszakadt dráma végül könyvdrámává lett s iskolaszerű időtöltéssé vált.

Csak két drámával akarunk még részletesebben foglalkozni. Az egyik a Csanda-kausika, a másik a Prabódha-csandra-udaja.

A Csanda-kausika, yKausika (Kusika fia, a szent Visvámitra) haragja, Kséméndra v. Ksémísvara (11. sz.) 5 felvonásos darabja — igazi ind darab, igazi ind cselekvénnyel és személyekkel. Tárgya a Hariscsandra-monda, amely a Márkandéja-puránából (7—8. k.) van véve (Il. 129. 1.), de enyhítve, megnemesítve s mély erkölcsi tartalommal telítve. Hőse, a minden megpróbáltatásban rendületlen Hariscsandra, a bibliai Jóbra emlékeztet.

Hariscsandra király isteni végzésből, egyébként egészen akaratlanul, megzavarja Visvámitra rsit, mikor ez az istenekre nézve már úgyis félelmes hatalmát egy áldozat bemutatásával fokozni akarja. Megsemmisítő haragjának kiengesztelésére odaadja neki mindenét, királyságát, az egész földet s azonfölül még 100.000 aranyat ajánl föl neki. Ennek megszerzésére Váránaszi (Benáresz) városában, amely mint Siva szent városa nem tartozik a földhöz, áruba bocsátja magát. Ugyanezt teszi felesége is. A királynét fiacskájával együtt egy bráhmana vásárolja meg cselédnek, a királyt magát egy csandála főnök rabszolgának, akinek az a kötelessége, hogy éjjel-nappal a temetőben tartózkodjék s csak annak engedje meg halottja elégetését, aki a halotti leplet átadja neki. Miközben a király a temetőben őrködik, egy bűvész bizonyos szolgálat fejében nagy kincset aján! föl neki, amellyel kiválthatná magát és övéit a rabszolgaságból. A király el is fogadja, de nem a maga, hanem ura számára, mert neki mint rabszolgának nem lehet magántulajdona. Az utolsó felvonásban egy anya jő a temetőbe halott gyermekével — a királyné fiacskája holttestével. Az apa a fájdalom égő kínjaitól a Gangá hullámaiban akar halálos enyhülést szerezni, de eszébe jut, hogy mint rabszolga már életével sem rendelkezik, s mikor neje szintén öngyilkossá akar lenni, látatlanul figyelmezteti, hogy mint rabnő nem ura életének. Majd előlép s kötelességéhez híven felszólítja a boldogtalant, hogy temetkezési díj fejében szolgáltassa át fiacskájának halotti ingecskéjét. Ezzel betelt a szenvedések pohara. Virágeső hull alá a mennyekből s egy égi szózat magasztalja a király állhatatosságát és igazságszeretetét. Dharma, az igazság istene, megérteti vele, hogy minden csak megpróbáltatás volt, aztán feltámasztja s az istenek jelenlétében királlyá avatja fiacskáját, végül felszólítja a királyt, hogy menjen be Brahman egébe. Az igazságos király azonban nem akarja védtelenül hagyni utána esengő alattvalóit s azt kéri az istentől,

hogy alattvalói az ő érdemei fejében kapják meg a neki szánt mennyei üdvösséget. Érdemeinek elajándékozásával azonban csak gyarapította azokat : az isten neki is, alattvalóinak is megadja az üdvösséget.

A darabot németre fordította L. Friítze (Reclam, 1882).

A Prabódha-csandra-udaja, ya megismerés holdjának felkeléses, Krsna-misra (11. sz.) 6 felvonásos színműve, a legsajátságosabb termékek egyike : vallás-bölcseleti darab, amelynek csaknem minden személye elvont fogalom, allegorikus és szimbolikus alak, s amelynek tendenciája egy a Visnu-hitből és a Védánta-filozófiából kombinált monisztikus tan dicsőítése. A darab tehát Calderon allegorikus drámáira, az autokra, emlékeztet, de szelleme-hangja egészen más — minden ünnepélyesség és vallási kenetesség nélkül való.

A darabban fellépő absztrakt fogalmak a következők: a Szellem (purusa, az egyetlen realitás) s ennek neje, az Illúzió (májá, a világ látszatos realitása) ; fiuk az Elme (manasz, a lelki élet centrális orgánuma), ennek nejei a Tevékenység és az Elmélkedés. Az Elme és a Tevékenység sarjadékai : a Tévedés király, az Érzékiség és a Kéj, a Mohóság és a Kapzsiság, az Álszenteskedés (bráhmana alakjában), az Önzés, a Harag és az Erőszak, az Eretnekség (courtisane alakjában) és a Hebehurgyaság. Az Elme és az Elmélkedés sarjadékai : az Ész király, ennek nejeia Vélemény és a Kinyilatkoztatás (upanisad, tkp. az ortodox brahmanizmus ezóterikus tana), ez utóbbitól való fia a Megismerés (prabódha) ; továbbá a Vallás, ennek barátnéja, a Szeretet, és leánya, a Nyugalom, ennek barátnéja, a Részvét ; végül az Elégültség, az Ítélet, a Szenvedélytelenség, a Tudomány, a Türelem, az Ékesszólás és a Visnu-hít (a költő saját filozofémája).

A darab középpontja egy világharec a Tévedés és az Ész királyok között. A Tévedés dicsőségben uralkodik Váránaszí városában s hívei, az emberi ostobaságok és bűnök, a hamis vallások és heterodox bölcseleti rendszerek (a sivaizmus, a buddhizmus, a dsinizmus, a materializmus), korlátlanul érvényesülnek, míg az Ész király és hívei, a jó és nemes tulajdonságok és szellemi irányzatok (jelesül a Visnu-hit), el vannak nyomva s ki vannak taszítva. De egy jövendölés értelmében az Ész valamikor egyesülni fog tőle rég elszakadt első nejével, a Kinyilatkoztatással, s az egyesülésükből születendő Megismerés meg fogja dönteni a Tévedés uralmát. Az ezen egyesülés megvalósulásáért folyó harc s az Ész végrei diadala a darab tartalma. Főbb részletei a következők :

Az Érzékiség és neje, a Kéj, elbizakodottan kérkednek hatalmukkal s gúnyolódnak a bolondokon, akik őnélkülük és ellenük akarnak érvényesülni : míg ők élnek, az a jövendölés nem teljesülhet (1). Az Álszenteskedés a Tévedés király parancsára minden módon megzavarta s meggátolta az igazi jámborságot : akik nappal jámbor papok és védatudók, éjjel örömleányokkal dorbézolnak. A Tévedés király megyetően szól a bolondokról, akik azt hiszik, hogy a lélek a testtől függetlenül létezik s jótetteiért egy más világban üdvözül, holott csak az létezik, ami érzékeirk körébe esik, más világ nincs, a halál a végleges vég. A materialista (csárváka) így oktatja egy tanítványát : a Véda ostoba fecsegés, az ember fő kötelessége enni-inni, jól élni; zarándokolni, böjtölni, vezekelni, magát sanyargatni kész ostobaság. A Tévedés király örömmel hallgatja a bölcs tanítást s a közben megjelent Eretnekségnek, szeretőjének, elmondja, hogy a Vallás kerítőnővé lett s össze akarja boronálni az Ész királyt elhagyott első nejével, a Kinyilatkoztatással (2) Eretnekek lépnek fel: egy digambara (mezítelenül járó dsaina szerzetes), egy ksapanaka (egy más szektájú dsaina szerzetes), egy buddhista barát, egy kápálika (egy sivaita szekta híve, aki koponyákkal ékíti magát s koponyából eszik) — s szőrszálhasogató felekezeti vitákat folytatnak. A kápálika tanai hallatára a többiek mind elszörnyednek, de a koponyás ember keményen rájuk ripakodik, aztán nyakukra küldi a maga Vallását -—egy szemérmetlen örömleányt, akinek ölelésére mindnyájan magukon kívül vannak az elragadtatástól, elfogadják a kápálika tanát s dorbézolni kezdenek (3). Az 5. felvonás a nagy harc leírása. A harc folyamán a materializmus tana vízzé válik, a többi eretnek írások szanaszét szóródnak az ortodox szentkönyvek tengerében, a buddhisztikus írások barbár országokba vonulnak, a sivaita és dsinista írások tökfilkók közé menekülnek stb. Az Itélet leveri az Érzékiséget, a Türelem a Haragot és az Erőszakot stb. Az Elme elsiratja elesett gonosz ivadékait s Öngyilkossá akar lenni, de az Ekesszólás szavaira megvigasztalódik s keblére öleli a Szenvedélytelenséget. — A 6. felvonásban az Ész király a fényes diadal után ünnepélyesen megkéri első neje, a Kinyilatkoztatás, kezét. Ez pedig ama szenvedések és megpróbháltatások után, amelyeket az Ész védelmétől megfosztva kénytelen volt eltűrni, immár hajlandó hozzá visszatérni. Megülik a menyegzőt s egyesülésükből rögtön megszületik a Megismerés, akit az ősi Szellem maga is örömmel üdvözöl.

A darab nem oly unalmas, mint lehetne. A szerző tudott életet önteni a vértelen absztrakciókba s ellen tudott állani a kísértésnek, hogy vég nélkül moralizáljon. Jobban a darab nem is sikerülhétett ; az ész és hit egyesülését egy allegorikus dráma Prokrusteságyába beletörni felette hálátlan feladat. A forma és anyag diszharmóniája folytán a főcselekvény meglehetősen lapos és ízetlen. Annál élvezhetőbb az a darabos, kíméletlen, nyers humor, amellyel a heterodox irányok emberi képviselői kezelve vannak. Ez a kíméletlenség az egész kor bélyegző vonása : az ortodox brahmani reakció nagynehezen megint levegőhöz jutott s kamatostul adta vissza a kölcsönt az őt fenyegető riválisoknak.

A darabot többen lefordították, — németre B. Hirzel (1846), angolra J. Taylor (1893), franciára Gr. Devéze (Revue de linguistigue, XXXII.).

Az ind dráma, való igaz, nagyban és egészben véve nem nyugati értelemben való dráma, de egyes jelenetekben és helyzetekben bámulatos művészet van: megható gyöngédség, elragadó báj, pazar pompa, ragyogó színek, csodaszép trópusok, figurák, képek, hasonlatok, kifejező szavak. A Mrcs-cshakatiká 5. felvonásabeli zivatar jelenetében villámokként villannak fel a ragyogó hasonlatok, viharfelhőkként torlódnak a hangzatos kifejezések, záporként özönlik a képek áradata, az éjjeli orkán tombolásával versenyez a szenvedély lihegése. A Málaviká-agnimitra 4. felvonásabeli nagy szerelmi jelenetben az alkalomszerző ravasz komorna, a szerelmes és tapasztalatlan királyleány, az époly arcátlan, mint ügyetlen vidúsaka, a féltékeny kegyencnő és a rajtakapott király oly csoportozat, amely a legmodernebb francia víg játékírónak becsületére válnék. Az Urvasi 4. felvonásának pazar fantáziájú s túláradó szenvedélyű lírai intermezzója, a Sakuntalá mélységesen tragikus 5. felvonása, az Agyagkocsika idegrázó realizmussa!l telépített utolsó lelvonása, az Uttara-ráma-csarita álom és valóság közt lebegő végjelenete és sok más kitörölhetetlen vonásokkal vésődik be az olvasó emJékezetébe. Ilyen és hasonló részletek mutatják, mire vihette volna az ind géniusz a dráma terén, ha egyrészt a kalandos fantasztika, másrészt az örökké szőrszálhasogató racionalizmus a szépség harmonikus alakításától el nem téríti. Mindazonáltal az ind drámai művészet úgy is, amint van, megállja helyét az elkényeztetett nyugati ízlés előtt is, minden ligyelemre és érdeklődésre érdemes, semmi esetre sem puszta antikvitás vagy kuriózum, méltó ahoz a néphez, amelyet egy ismerője a világ legszellemesebb népének nevez.