Szergej atya példázata
| Szergej atya példázata szerző: Bálint György |
Tolsztoj halálának huszonötödik évfordulóját az egyetlen méltó módon ünnepeltem meg: Tolsztojt olvastam. Az Iljics Iván halálá-t és a Szergej atyá-t olvastam el újra, otthon és a villamoson. Már rég nem olvastam Tolsztojt, és ezt hibának tartom. Mindenkinek, aki írással foglalkozik, legalább hetenként egyszer el kellene olvasnia néhány oldal Tolsztojt, hogy egyszerűséget tanuljon tőle. A Háború és béke írója élete végén értéktelennek tartott minden olyan műalkotást, amit egy paraszt nem tud megérteni. Ez túlzás volt, mert Tolsztoj értékmérő normának tette meg a parasztok primitívségét, egy igazságtalan társadalmi helyzet egészségtelen következményét. De egy bizonyos : ez az író tudott olyan egyszerű lenni, hogy az orosz parasztok is megértsék, és amellett mégis Tolsztoj maradt. Szigorú író volt, önmagához éppen olyan szigorú, mint az élethez. Nem engedett meg magának írói fényűzéseket és stílusbeli kényelmeket. Keményen, határozottan és szűkszavúan írt – igen, szűkszavúan. A Háború és béke, az európai irodalom egyik legnagyobb terjedelmű regénye, példátlanul szűkszavú írás. Egyetlen jelzőjét sem lehetne kihagyni, egyetlen kötőszavát sem lehetne elejteni. Mindenből csak a legszükségesebb van benne. Tolsztoj írásából úgy hiányzanak a sallangok, mint a természetből. A fákon nem akadnak felesleges rügyek, az állatoknak nincsenek díszítő vagy aláfestő célzatú végtagjaik, a tengernek nincsenek elhanyagolható öblei. Tolsztoj valószínűleg mint ember is ilyen jelenség lehetett, megfellebbezhetetlen és lealkudhatatlan valóság, mint egy erdő vagy az időjárás. Képei után ítélve, félelmesen tiszta és szigorú szeme lehetett; Pásztor Árpád, aki beszélt vele és könyvet írt róla, gyakran emlegeti ezt a felejthetetlen szempárt.
Iljics Iván halálá-t olvasom a villamoson, 1935. november 20-án, egy ridegszürke, nyirkos napon. A tekintélyes, családos polgár halálának kétségbeejtő sivárságát és magányosságát senki sem írta meg tragikusabban és mélyebb, homályosabb perspektívákkal, mint Tolsztoj, akit az utóbbi időben sokan második helyre szorítanának Dosztojevszkijjel szemben, és „egysíkúnak" és „naturalistának" ítélnek. Akik így beszélnek, bizonyára nem olvasták az Iljics Iván haldoklásáról szóló fejezetet, mely így kezdődik: „Annak az egyedüllétnek utolsó idejében, melyben akkor volt, mikor arccal a dívány támlája felé fordulva feküdt, egyes-egyedül egy népes város és számos ismerőse és családtagjai közepette, olyan elszigeteltségben, melynél teljesebb sehol sem lehetett: sem a tenger fenekén, sem a föld méhében – e borzalmas egyedülléte utolsó idejében Iljics Iván csupán a múlt emlékeinek élt." Sok minden eszébe jut a haldoklónak, amíg végül megállapítja negyvenöt évről és mindenről, ami azalatt történt, hogy „mindez nem volt helyes, mindez rettentő, óriási csalás volt, amely elfedte az életet és a halált… Nyögött és vergődött és a ruhát tépte magán. Úgy tetszett neki, hogy a ruha fojtogatja és szorítja. És ezért gyűlölte azokat, akik ráadták."
Lehet, hogy ilyen haláltól félt Tolsztoj, amikor 1910 novemberében elhagyta Jasznaja Poljanát és mindazokat, akikhez a törvény és a vér kapcsai kötötték. Iljics Iván halálától valóban megmenekült. Az asztapovói állomásfőnök szolgálati szobájában a világ részvéte leste utolsó lélegzetvételét. A világ részvéte és a világ szenzációéhsége. Nem halt meg magányosan, haldoklása közüggyé vált, ha nem is egészen úgy, ahogy ő szerette volna. Ekkor sok millió híve és néhány száz gyakorlati követője is volt már, de a hívek és követők inkább személye felé fordultak, mint tanítása felé. Nem tudott igazi mozgalmat teremteni. Azok a szakállas, nyers koszton élő, kereszténységet, buddhizmust és agnoszticizmust zagyván összehordó magánpróféták, akik időnként Tolsztojra hivatkozva tűnnek fel a szellemi élet külvárosaiban, mérhetetlenül távol vannak tőle. Azt hiszem, ő volt az egyetlen igazi tolsztojánus, és ez érthető is. Késői világnézete, ez a különös, anarchikus, orosz őskereszténység, ez a meghasonlott szakítás a kultúrával és minden társadalmi rendszerrel, nem lehetett teherbíró és időálló. Az orosz nép, melyért Tolsztoj írt és meghalt, csodálta és szerette őt, de más utat követett.
Mi a tanulság Tolsztoj halálából, gondoltam az asztapovói tragédia huszonötödik fordulóján, mi az, amit az úgynevezett szellemi embereknek meg kell jegyezniök belőle? A válasz nehéz volt. Azután újra elolvastam gyönyörű és szimbolikus novelláját Szergej atyáról, a nagy „sztarec"-ről, a szent remetéről, a lelkek szuggesztív oktatójáról, akinek cellájához ezerszámra zarándokoltak tanításért a hivők. Szergej atya néhány évtized után kételkedni kezdett tanítása és remetesége erkölcsi értelmében. Elvándorolt tehát, és felkereste unokahúgát. Öregasszonyt talált a régi házban, fáradt, és mégis sokat dolgozó öregasszonyt, aki felnevelt egy sereg gyereket, egy sereg unokát, és most, nagy erőfeszítésekkel, maga tartja el egész családját. Szergej atya hosszan beszélget vele, és azután felismeri a nagy igazságot: nem ő volt az igazi, hanem ez az asszony. „Igen – mondja –, egyetlen jó cselekedet, egyetlen pohár víz, amit jutalom gondolata nélkül adunk – drágább mindennél, amit én tettem az embereknek." Igen, azt hiszem, ez a kis novella meggyőzőbb és mélyebb tanulságot ad, mint Tolsztoj elvonulása és halála. Ott maradni a helyszínen, részt venni, mélyen bent dolgozni a mindennapi élet közepén, napi problémákkal szemben érvényesíteni az eszmét, a részleteken keresztül törni az utat a cél felé – nem pedig félrehúzódni, és a távolból tanítani. A lemondás hamis szerénység: aki a világról lemond, az lemond a küzdelemről is. Elvonultan könnyű hűnek maradni az elvhez – bent a forgatagban kell hűnek maradni hozzá, az a nehéz, és az az igazi.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!