Szeretem a jó...
Szeretem a jó szamarat,
mely a bokrok mentén halad.
Fél a méhektől szörnyűképp,
mozgatja két nagy csacsi-fülét:
cepeli árva utasát,
két oldalán két árpa-zsák.
Ha jő egy árok, egy üreg,
aprózva, szorgosan üget.
A kedvesem csak neveti
s mivel poéta, megveti.
Pedig szegény mindig mereng.
A szeme bársony, enyhe csend.
Hát azt mondom, kis édesem,
te nem szeretsz ily édesen:
hisz ő a kék ég szamara,
Jézust is vitte valaha.
És az árvának az egész
öröme az, hogy heverész,
ha este elpilledt szegény,
ledől szalmás fekvőhelyén.
A napja munkában telik
reggeltől késő estelig.
A te kezecskéd mit művel?
Babrál a cérnával-tűvel...
De a szamár csupa marás:
megcsípte a légy, a darázs.
Annyit kocog, boklász, tipeg,
hogy elfacsarja a szived.
Mit ettél, drága lányka most?
─ Cseresznyét ettél, ropogóst.
Neki az árpa drága kincs,
gazdája kódis, árpa nincs.
Kötelet rág egykedvűen,
aztán elszundít a fűben...
Te nagyra látsz, kis édesem,
nem tudsz tűrni ily édesen.
Én szeretem a szamarat,
mely a bokrok mentén halad.
Haj, a szívem érted eped:
ugye, e szó tetszik neked?
Mondd, a szavadra vessek-e,
és sírjak-e nevessek-e?
Menj a szegény csacsi után
s mondd meg, hogy lelkem is bután
kószál, a nagy utakon bolyong,
az is ily jó és ily bolond.
Kérdezd meg, arcra essek-e
és sírjak-e, nevessek-e?
A csacsi bölcs, nem is felel:
mellettünk csöndesen megy el,
csak a virágos útra néz,
mely csupa rózsa, csupa méz.