Szerencse s nyugalom
szerző: Eötvös József
Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
Nem mossa többé puszta partjait.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
S mely rajta énekelt, a víg madár
Rég hallgat, s a kihalt, hideg világon
Virágtalan, de nyúgodt a határ.
Nyugodt, mig a tavasz első fuvalma
A csillogó mezőn végig futott,
Egy délen át a nap-meleg hatalma
A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán;
A jéglepelt egy napnak olvadása
Elvonta, szinlett nyúgalom helyett
Feltűnt az elmult ősznek hervadása,
S a pusztaság a barna föld felett.
S a nyár ha jő virágos köntösében,
Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
Nem birva többé édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
S örömzaj tölti a természetet.
Örömzaj, - míg az ősz első ködével
Homályt borít a színes táj felett,
S téli halált hirdetve jégszelével,
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehúll a lomb sötét tövéről,
Eltűnt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak őszi hervadás.
Elvíra! lám, ez keblünk nyúgodalma,
Ez a szerencse, melyről álmodál;
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
Emezt egy dér - és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljő hervadása,
És a nyugalmat vész követte még.