Szerelmes levelek
szerző: Kosztolányi Dezső
Egy francia lap mostan nagy garral hozza Musset szerelmes leveleit, melyeket Jules Troubat adott át az Akadémiának. Kilencvenhat levél. Nap nap után olvasom. Nem titkolom, fogyó érdeklődéssel. Néha még szégyenkezve is, mintha bezárt ajtók előtt kíváncsiskodnék, és titkokat hallgatnék ki, amelyeket nem nekem szántak. Az egész titkolódzás azonban nem érdekes. Hallgatózni sem érdemes. Egyáltalán nincs érdekes szerelmes levél.
Legföljebb kettőnek. Annak, aki írja és annak, aki kapja. A harmadik előtt minden billet doux fakó és komikus. Olvastam Beethoven szerelmes leveleit, amiket halhatatlan kedvesé-hez írt és Napóleon, Goethe, Baudelaire levelezését, de mindig fájt a szívem, mikor láttam, hogy a nagy emberek milyen kicsikék, mennyire mások egy áttetsző, rózsaszínű papíroson keresztül. Ezer és millió csókot küldenek a távoli kedvesnek. Banalitásokat halmoznak. Kérik a kisasszonyokat, hogy érintsék imádandó szájacskájukat a levélpapiroshoz. Majdnem szánalmasok. Akárcsak a mosócédulájukat vagy a fűszerszámlájukat látnám. Hogyan, tehát mosattak és fűszerekkel éltek?
Vannak ravaszkodó írók, akik a tükör előtt leveleznek, és a rózsás mámorba ügyesen belecsempészik az irodalmat is. Nem ezekről szólok. Az igazi szerelmes levél sürgönystílusban - kritika nélkül - íródik. Megy előre a maga célja felé. Csak egyetlenegy szívet akar megdobogtatni. Nem vár a nyomdafestékre. Arra született, hogy két ember között a benső áramot erősítse, és aztán elfakuljon, porrá égjen, megsemmisüljön. Bennünk csak zavaró ellenáramot keltene, amely talán összerongálná egész ideghálózatunkat, mint a telefondrótokat a villám. Nem is értenők meg. Minden ilyen levél idegen nyelven van írva, hisz nem tudjuk az ő szavaikat - két ember szavát - és a mögöttük levegő értelmet, nem ismerjük vágyaikat, céljaikat, életüket, hiányzik a szótárunk és a tudásunk, hogy fölbogozzuk nyílt és mégis rejtélyes hieroglifjeit. Az egyiptomi sírok betűit és az asszír könyveket hamarabb megfejtjük. Aztán ezek a titkos kapcsolatok a szokványszavak banális foglalatában is veszélyeket rejtenek számunkra. Ismertem egy kis postillon d'amourt. Két ember levelét közvetítette. Egyre jobban sápadt. Egyre félénkebb lett. Egyre betegebb. Végül feladta a megbízást. Nem bírta ki, hogy két egymás felé csapó érzésenergia rajta keresztül jusson célhoz.
A kereskedősegéd ezt írja: „Szeretlek”. Musset ezt: „Szeretlek, szeretlek, szeretlek”. Milyen szomorú. Ne olvassátok tovább. Nem az éjszakák poétája beszél itt, hanem egy sápadt, megkínzott, nyomorult szenvedő, egy szegény ember, akihez nincs is közünk. Ne olvassátok és egyáltalán csak friss leveleket olvassatok, amiken még ott a postabélyegző nyomdafestékje, a régi, sárga írásokat, a múlt babonás lapjait vessétek tűzbe. Sokszor elmotozok közönyös leveleim közt, amiket egykor én írtam. Mennyi hit, mennyi elveszett energia. Valahol azt írom, hogy terveimet biztosan megvalósítom. Ma látom, hogy most is csak tervek. Beszélek ábrándokról, amelyek már rég megtörténtek. Lázasan vágyódom a jövendő felé, amely ma jelen, szürke, buta, unott kézzelfoghatóság. Az ember szánja önmagát. Milyen naiv volt, mennyire nem ismerte a biztosan bekövetkezendőt, milyen tanácstalanul állt vele szemben. Idegen a saját írása. Úgy érzi, hogy ő az a harmadik, aki két ember titkába bepillant.