Szerelem romok között

Szerelem romok között szerző: Robert Browning, fordító: Radó Antal

                         I.
Itt, hol alkony enyhe fénye rezdül
       Sok-sok mérföldön keresztül,
S álmos birkák hazatérő nyája
       Ballag most a félhomályba',
S közbe-közbe, itt-ott fűvet lelve,
       Meg-megáll, hogv lelegelje:
Azt beszélik, rég elmult időben
       Város ragyogott dicsően,
Hogy itt volt a fejedelmi székhely,
       S udvarában fényességgel
Trónolt a király, kinek szavára
       Béke lett vagy harci lárma.

                         II.
S ím most, bárhol álljak, nincs semerre,
       Nincs egyetlen árva cserje,
S a hegylejtőn csak elszórva látszik
       Néhol egv tenyérnyi pázsit,
Hol nehány kis ér siet a mélybe
       És jut névhez, összeérve.
– S hajdan itt nagy várnak állt az orma
       S lángként tört az égbe tornya,
S tetején a száz-kapús falaknak,
       Miket színmárványbul raktak,
Elfért tizenkét lovas, ha kellett,
       Kényelemben, egymás mellett.

                         III.
Mennyi fűvel van a táj belepve!
       Miyen bujaság a gyepbe'!
Mily csudásan vastag az a szőnyeg,
       Mely alatt, csak sejthetőleg,
Mélyen rejlik, csöndes nyugalomba'
       Ama régi város romja,
Ahol egykor, búba' és örömbe',
       Zajlott tarka nép özönje –
Ez fáradt, hogy éljen dicsőségben,
       Az meg, hogy ne érje szégyen,
S hírnek fényét, szégyen gyalázatját
       Pénzen vették, pénzen adták.

                         IV.
Most mindebből csak egy kis torony van,
       Amely régtül fogva romban.
Ebkapornak, télizöldnek gazza
       Kúszik rajta a magasba.
Lent vadhagyma kis bimbója néz szét,
       Áttörvén a kövek rését…
Pedig róluk szökkent fel a légbe
       E toronynak ékessége,
S itten volt a kocsiverseny-pálya,
       S ottfen ült a nép királya,
Deli hölgyek s hősök körülötte,
       A lovakban gyönyörködve.

                         V.
S míg az est bucsúfényt hint a tájra,
       S a csengő kolompu nyájra.
Mely a legelőről békességben
       Az akolba hazamégyen,
És a lejtők és a vízerecskék
       Egyre szürkébb színre festvék:
Vágyó szemmel most egy lányka vár rám
       Ama vén toronynak árnyán;
S honnan hajdan a királyi szózat
       Serkenté a vágtatókat,
Egv szép szőke tündér áll ma résen,
       S nyugtalan, mi okbul késem.

                         VI.
A király fent büszkén mérte végig
       Országának messzeségit,
Nézte templom-koronázta bércét,
       Csarnokokról fénylő ércét.
Útat, hídat, s végül a porondot,
       Hol ezernyi nép szorongott.
S most egy deli szűz lesz ott helyében,
       Aki szótlan jő elébem.
Előbb szemmel ölel át csak szendén,
       Karja vállamon pihenvén,
Aztán jő csak sor pár hosszu csókra,
       Látást, hallást kioltókra.

                         VII.
Milljom katonáját küldögette
       Ez a nép nyugat- s keletre;
Hódolattal ünnepelni bálványt,
       Égig rakta fel a márványt,
S aranyos hadi kocsi ha kellett,
       Nékik ezerszámra tellett…
S most – por annyi szív, mely büszke, nagy volt,
       S annyi, amely jég és fagy volt!
Így van eltemetve annyi század,
       Amely bűn volt és gyalázat.
Hír, babér így porlad idelenn –
       Legfőbb jó a szerelem!