Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet (Kázmér Ernő)
szerző: Kázmér Ernő
Irodalmunk történelme megírása körül egy-két év óta élénk mozgalmasságot vehetünk észre. Nemcsak tanulmányok, életrajzok jelennek meg, hanem rendszeres munkák is, amelyek irodalmunkat a kéziratos irodalomtól az utódállamokban kifejlődött magyar irodalmi életig tárgyalják. Pintér Jenő nagy irodalomtörténete már a hetedik kötetnél tart, és nem volt még író, aki a magyar szellemiséget ily részletességgel, az adatoknak ily részletességével, az adatoknak ily gazdagságával elevenítette volna meg. Állami, társadalmi, vallási, művészeti életünk sorsszerű folyamatosságának, szoros összetartozandóságának korrajza ez a hatalmas munka, valóságos nélkülözhetetlen bibliográfiai forrásmű, amely túl esztétikai megállapításain, építő, gondolkodó szándékával a magyar szellemtörténetet az európai kultúra problémáival hozza párhuzamba. Farkas Gyulának, a berlini egyetem magyar irodalomtörténeti tanárának a magyar romantikáról írott könyve mellett most megjelent magyar irodalomtörténete minden hivatalos jellege ellenére is korrekt, tárgyilagos megállapításaival rokonszenves képet ad legmodernebb irodalmunkról, így a Nyugat első, nagy nemzedékéről is.
A legújabb magyar irodalomtörtenetet Szerb Antal, folyóiratainkban több neoromantikus, középkori tárgyú novellával feltűnt fiatal elbeszélő írta, aki néhány jelentősebb tanulmánya mellett (Kazinczyról) az angol irodalomról kis kézikönyvet jelentetett meg. Magyar irodalomtörténete az Erdélyi Helikon százezer leies díjának nyertese. Az 1930. évi marosvécsi határozat irodalmunk fejlődésének vonzó érdekességgel megírt, higgadt és lemért ítéletű történetét kívánta, amelyből a magyar szellemi élet vezető elméinek sajátossága korok átfogó eszméi tükrében mutatkozna meg. Nem emlékszem, vajon a pályázat szóról szóra ezt kívánta-e, de Szerb Antal kétkötetes irodalomtörténete a történelem és az irodalom viszonyán, a gondolkodás és a teremteni akarás szerves kapcsolatán épül fel, szemléletét pedig mindig a korok életét vivő erő irányítja. Evvel a valóságos irodalmi életkritikával irodalomtörténete fele[834]lősségteljesebb, mélyebb értelmet nyer. Szemlélődő látása áttöri az irodalomtörténet már megkövesedett iskolai falait, felszínes sablonjait, és minden ügyészi mérlegelést vagy tanári pedantériát mellőzve, minden elemzés nélkül élményei erejét veti az élet hullámzó folyamához hasonló irodalmi fejlődés sodró áramába. Beleéli magát a kor szellemébe, az író alkotásába, így jut el a lényeg megértéséhez, és ez a megértés bírja alkotó kritikai megállapításra.
Szerb Antal a magyar élet és a magyar sors nagy kérdéseit a történetfilozófia új szempontjain át vizsgáló ún. „Szegfű-iskola” légköréből került ki, s ennek az iskolának minden lehiggadt bölcseleti szándékát oltja azokba a hatásokba, amelyek Suarés etikája mellett Gundolf új fogalmakat alkotó, korokat és környezeteket az intuíció ellenőrzése alá helyező, egyetemes világlátása felé mutatnak. Az irodalmi múltat óvatos revízió alá vevő szándéka és a legújabb irodalmi eredményekkel szembeni temperáltsága pozitív európaiságában nyer igazolást, abban az európaiságban, amit Ady álma: „valaki az Értől elindul, és befut a nagy, szent Óceánba” magyar célul jelölt meg. Ez a nézőpont Szerb Antal irodalomtörténetének egyszerre valóságos magyar és európai szintézist ad, és ebből a szintézisből virágzik ki az az évszázadokban rejlő szellemi erő, amit a mai nemzedék minden viharon át az új magyarság szellemévé és hitévé próbál tenni. Ebből a hitből fakad a tökéletes Eötvös–tanulmány, a Falu jegyzője népi alakjai súlyos realizmusának valóságos rousseau-i vonásai, a „Magyarország 1514-ben”-ből kibontakozó szenvedéses kor parasztjainak véres lázadását szociális perspektívába állító szándéka és az Ady-kor festése, Ady Párizs–imádása s a Magyar Ugart szörnyű víziókban átkozó ambivalens lírájának megértése.
Szerencsés áttekintése, erős és rendező fegyelmezettsége mellett Szerb Antalnak finom érzéke van minden iránt, ami szép, ami komoly érték, és aminek hatása nemzedékek legbelsőbb rétegében gyökeredzik. Meggyőző akar lenni, és mert az irodalmi értékek rangsorának megállapításaiban megtéveszthetetlen, a magyar irodalomtörténet–írásban olyan ösvényeket nyitott meg, amelyek iránt megértéssel és megbecsüléssel tartozunk. Az Erdélyi Helikon pályázatainak bírálói eljutván ehhez a megértéshez, a nagydíjat Szerb Antalnak adták, akin keresztül az egyetemes és a magyar élettel teljes, plasztikus irodalmunkat sokszor látjuk úgy, ahogy azt irodalomtörténetében láttatja.