Szeptemberi alkonyat
| Szeptemberi alkonyat szerző: Krúdy Gyula |
A szentimentális hónap gyönyörűséges kora őszi napjai leereszkednek a hegyekről, mint a boldog bánat és drága emlékezet pókfonálai, amelyek mintegy az elmúlt, régi őszöket kötik a maihoz. És én mégis arra gondolok, hogy Galíciában szép idő van.
Mint egy öreg szőlőtőkét elfelejtenek a hegyoldalban, amely a vénségtől világít, dérre, zúzmarára vár, a hosszú hervadásra ─ míg családom valamennyi férfisarja ott jár a lengyel mezőkön, az egyik „vörös ördög”, a másik árkot ás, a harmadik a távírógép kopogására figyel, napégette, szélmarta arccal, megnőtt hajjal és szakállal, puskaportól, vértől kifényesedett szemekkel vágtatnak, masíroznak a végtelen galíciai mezőkön, ahová egyenesen Ukrajnából és az Uralból érkezik az első hó és jeges, dermesztő lehelete a téli szélnek.
Hajdan eleget jártam e tájon, és most a nemes Duna-parti vidéken, ahol a hegyek barázdái és hajlásai reneszánsz korabeli püspöki és főúri címerekről vannak mintázva (mint régi kolostorokban egy-egy megbarnult képen, egy vénséges püspök arcképének sarkában megtalálhatjuk a visegrádi hegynek a mását), és a középkori koronához hasonlatos várrom az Anjou-királyok nemes aranypatinájával látszik befuttatva a délutáni napsugárban, míg alant, a szentimentális sétaúton ─ ahol ifjúkorom szép őszi napjait, a jelen szomorúságait és Budapest háborúsan zúgó morajlását, az újságirodák véresen hangzó, elnyújtott kürtölését, mellyel a friss csatatéri táviratok érkezését jelentik, néhanapján felejtem ─, az ezüstös nyárfák, sárguló diók és méla vadgesztenyék alatt, az ösvényre hulló levelek között, halk, ábrándos pihenőpadon és csöndes merengésén az alkonyodó Dunának, a nap lenyugvásán és a hold katonagomb formájú megjelenésén: ─ csak elhomályosultan jutnak eszembe a lengyel vidékek és a nemes alakú, Rákóczi Ferencesen lecsüngő bajuszú és hosszú sörényű, de potrohában elnehezedett lengyel urak, sárga csizmáik, zöld nadrágjaik, biedermeier frakkjaik, Szobieszkivel való atyafiságuk és fehérre-pirosra festett arcú, táncos, szarvaslábú és hosszú fűzőt viselő asszonyaik, kázsmír vagy tengerzölden lobogó szoknyáik, púderezett, vöröses hajuk, amely olykor a hervadt kankalintól vagy az őszi rozsmezőtől lopta színét; csak egy tévedt gondolatként, mint egy irányát vesztett vándormadár keringése a sötétedő égbolton, ismeretlen táj fölött ér el hozzám a régi határszéli fürdői valcerek és polonézek hangja, amelyet rongyos, hosszú hajú, de vörös nadrágjukon aranyzsinóros zenészek tüzes tekintettel vontak; és Lemberg, csodálatos régi ékszerekről vett női tekinteteivel; Krakkó, amely fölött a Jagellók tornyának méla harangszava oly bűbájos romantikával szállt, mint ábrándozó zsidó nők esti sóhajtása a magas ablakból: egy utazás az orosz határ felé, kozák tisztekkel, csengő szánon, és a kasfarban a fegyverek csöve kimeredt, mintha az erdőszélen a volhiniai farkasok üvöltését várná a társaság: a francia pezsgővel és bundapálinkával fölszerelt útszéli fogadók, ahol farkasfejű ebek vonítottak a dermesztő hold felé, és az ivóban bécsi táncosnő, a vándororfeum csillaga az asztalra rakta szép formájú lábát: ─ ó, másképpen látom mindezt ma, az emlékezés és ábrándok máskor ellágyult, szentimentális hónapjában!
*
Kard! Ki kard!
Mintha ezer sas repülne föl egyszerre az ég felé, úgy süvölt a huszárok kihúzott kardja.
A paripák, amelyek eddig nyugtalankodva, ágaskodva, bókolva kapáltak, a süvöltő hangra szinte megmerevednek helyükön. Ők már tudják, hogy mi következik. Egy másodperc alatt szinte kővé válnak, hogy minden meglevő erejüket összeszedjék.
A huszárok jó mélyen belehelyezkednek a nyeregbe, a szárat hirtelen a csuklóra csavarintják, és a kengyelbe beletaposnak.
Mintha a síkság fölött futó szél is megállott volna, kétszáz lépésnyire hirtelen hegyes sapkás kozákok hosszú farkú és farkasinas lovai bukkannak elő a cserjésből. Rémületes, egyben dühösítő láng vágódik a huszárok szemébe, mintha a kora ősziesen hervadó mezőség váratlanul tüzet fogott volna a lábuk előtt. A tűzcsík végigfut a mezőn.
A hadnagyunk a balszárnyon a viharszíjat érinti meg a kezével, már hangzik a vezényszó, mintha az égből kiáltaná az öregisten hangja:
─ Rajta! Rajta!
Ezer huszár sebzett bika módjára ordít: rajta!...
A paripák szinte fölsivítanak, fölhördülnek, mint a zsákmányra ugró vadállatok.
Nagyot dobban a mező, mintha alul, mélyen a föld alatt bomba robbant volna.
Az előrenyomuló kardok acélja egy hosszú villámlás, mint derült égen, napfényben fut végig az égboltozaton, az olvadó platina színében, a villámsugár.
Fergeteg morajlik föl a csendes tájon. Mintha a föld szakadna.
Így támadnak a huszárok.
*
A hadnagyunk alól elszaladt a ló, ő eszméletlenül maradt a mezőn.
Arra tért magához, hogy a vihar mind távolabb tombol, és a letaposott fűszálak nagyon felegyenesednek. Egy kikerics meg éppen sértetlen maradt itt mellette, kartávolságnyira. A mező messziségében porfelleg, vörös füst; és puskaropogás hangzik.
Mennyi darázs jött hirtelen a mezőre!
Mintha vadméhek rajzanának valahol a feje felett. Aztán halkan, majd erősebben ─ amint a hallása visszatért ─ süvölteni, fütyülni kezdtek a darazsak, mintha versenyt futnának a darázskirálynő tiszteletére. Talán egy Dzirdzenkas a jutalomdíj, mint Alagon a „Kozma”-napján az ezüst névjegy- vagy szivartartó...
Ejnye, hová lett Puskás őrmester?
Az előbb még itt állott mellette, és lecsüngő, nagy bajsza alatt a „Frájlájn”-nak mondott kedveskedő, évődő szavakat. A kanca állítólag felelni szokott a gazdájának. Lám, a vén legénységi ló, amely a remondáknak szokott a tanítója lenni az iskolában, jobban tudta a kötelességét, mint az ő drága Matyija, amely a tavaszon akadályversenyt is nyert Megyeren! Vajon visszakerül-e Matyi ─ még egy csomó díjat lehetne nyerni Alagon, ha ugyan megtarthatják a versenyeket az idén... Talán visszafordul a hűséges ló, amint nem érzi többé nyeregben a hadnagyát?
Hadnagyunk föl akarta emelni a fejét, hogy körülnézzen a morajló mezőn, de a nyakára valamely csavart tettek időközben, talán szalmakötelet, amilyennel a nyugtalan lovat szokták megkötözni a kaszárnyában.
„Ejnye! ─ gondolta a hadnagy. ─ Mi történt velem?”
Senkit sem érzett maga körül, csak a kikerics reszketett meg néha a szeme előtt, amint hason feküdt a mezőn.
A fejét ─ a fejét, azt bizonyosan igen jól tudná mozdítani, ha ez az ostoba csavar valahogy lemenne a nyakáról. De a szalmakötél mind erősebben szorítja a földhöz. Vajon mi lesz ennek a vége?
Most mintha a csákója ellenzője is megmozdulna, és lassan ereszkedne lefelé a két szemére. Milyen meleg, tikkasztó ez a csákó! Szinte elolvad a homlokán, és sötéten, ragadósan folyik be a két szemébe. Egyszer azt hallotta, hogy rossz anyagból készítik a csákókat!
A meleg kocsikenőcs egy darabig piroslik ─ mintha huszárok nadrágja világítana messziről ─, aztán elsötétedik minden ─ a kikerics valcerlépésben távolodik, mint Eliz a pesti télikertben, midőn felkötött szoknyában táncol.
Nini, itt van a reggeli lengyel falusi uraság. Félig romba dőlt nemesi ház kőkerítésén ingujjban és házisapkában kihajolt, a haja itt-ott zöldült a rossz festéktől, és az arca petyhüdt, csüngő, mint az éjszakázó öreg muzsikuscigányoké.
─ A légió! ─ kiáltotta, és bojtos pipaszárral lelkesen integetett.
Mintha már azóta hadnagy lett volna a lengyel légióban, és piros, arannyal hímzett házisapkában, peckesen lépegetne egy szakasz önkéntes előtt. Nagy, domború emberek ezek, a feleségük csipkemandzsettát tett a kezükre, a karddal dohányt vágtak még tegnap... Egyiknek piros csizmája volt, mint a cirkuszban a majomnak.
Az elmaradó lengyel falu végén tengerzöld ruhás, karcsú és rongyos szoknyájú úri kisasszony lép elő, és az ősz hervadó virágaiból csokrot nyújt át az ezredesnek.
Furcsa, hogy ez az egyszer látott női arc hajlik most fölébe ─ a hosszú pillájú szemek és a homlokig kifehérített arc, szépségflastrom balról és gyönge, kékes bajuszka a nemes száj felett. A tengerzöld ruhán repkedő szalagok mintha foltokat takargatnának. Egy folt a tavalyi lakodalomról beszél, pezsgő foltja a nyári fürdőzésről, egy másik folt tán lekvárfőzés közben került a tengerzöld ruhára. Drága a benzin errefelé, szalagocskával kell befedni az egyetlen ruha hiányát.
A hadnagyunk most trombitaszót hall a messziségben. Huszárok trombitálnak. Figyel a jelre. Takarodót fújnak valahol ─ tán egy alföldi poros kaszárnyában, gömbakácok és eperfák szegélyezik az utcákat, a patikusné élveteg nagy szemével az ablaknál áll, a Szitás kisasszonyok kacagnak az esti korzón, a kis „Koroná”-ban frissen csapolnak az oleanderbokros udvaron ─ éjjel azonban egy vonat megy Pestre, és felgyűrt gallérú köpenyegben éjfélkor a vonatra lehet szállni, holnap az Operába vált jegyet, szép zsidó asszonyokat nézeget felvonás közben, és tán ott lesz az a nő is, akit szeret...
Már itt is van. Csak a kezét látja. Fehér vizű gyémántgyűrűk ragyognak rajta. Most mintha nagyobb volna ez a kéz, mint máskor.
Reich bácsi mit szól vajon az esethez? A váltó nemsokára esedékes...
A fehér kezű nő egyszer egy főhadnaggyal sétált este, az előadás után. Be kár volt, hogy a bajtársi illedelmet félre nem tette, és meg nem kérdezte a főhadnagyot, mit beszélgetett a nővel? Talán éppen Pityerről, az ottani fehér éjszakákról beszélt a nő, hol tavaly táncolt, és ahová hadnagyunk ígérte, hogy eljut.
*
A hadnagyunk a homloka közepébe kapott orosz golyót, estére meghalt a mezőn. Az égboltozat, amerre lehajlik, körös-körül piros az alkonyatban: vajon hol ment le a nap Galíciában?