Szeptember (Krúdy Gyula)
| Szeptember szerző: Krúdy Gyula |
Őszre jár, és nemsokára meghalunk, írtuk valamikor ifjúságunkban, amikor már csak azért sem volt érdemes tovább élni, mert Reviczky Gyula is meghalt. Mintha valóban igaza volna a Dante szomorú ifjújának: az ifjúsággal együtt lépked a vágyakozás a halál után. Reviczky tüdővésze és Musset Alfréd alkoholizmusa volt akkor divat, amikor még ifjú költők voltunk, és nem mindennapi gyönyörűséggel gondoltunk sivár kórházi termekre, elhagyatott temetőkre és a halál után bizonyosan megérkező dicsőségre. Mondom, divat volt a szegénység, a nélkülözés. Az ifjak többé nem komédiásnak szöktek el a dús atyai háztól, hanem költőnek. Nem a jó ízlésük tiltotta el őket a komédiás pályától, amely alapjában véve, még ma is olyanforma ősfoglalkozás, mint a Shakespeare idejében, hanem a költők voltak olyanok, akik megigézték a lelkeket: szépen fújdogálták a hamelni furulyácskát. Nyomor, éjszakai kávéház, zárdahölgy, aki utánad eped és víg, könnyelmű élet: a költők többnyire efféle vásznat szövögettek a motolláikon, és a gimnáziumi és jogászifjúság elcsábulva futott a szépséges sírhalmok felé. Őszre járt: a magyar költészet lantján mint egyetlen húr búgott fel a szeptemberi nóta, a hervadás, a halál, a búcsú az élettől... A Reviczky Gyula sírja még zöld volt, a „Koroná”-ban Gáspár Imre bánatosan éjszakázott. Balás Sándor Petőfiről mesélt... Szinte gyermekesnek látom manapság ezeket a dolgokat, midőn régi könyvekben lapozgatok. Mert hiszen nagyon természetes, hogy jómagam is meg szerettem volna halni abban az időben anélkül, hogy erre különösebb okom lett volna.
Susognak a sárguló falevelek manapság is a szeptemberi szélben, de más nótát susognak, az én fülembe is és a mai fiatalemberek fülébe is. Azt susogják, hogy meghalni nem jó, jobb élni, mint meghalni, és jól kell élni, hogy meg ne haljunk. Rongyos poéták, mezítlábas költők és Balás Sándor ócska köpenyege, isten veletek! Magyarországon többé senki sem akar meghalni, költőkké sem azzal a szent célzattal leszünk, hogy a „Koroná”-ban Poldi számlájára folytatjuk életműködésünket. És a Balás Sándor ócska köpenyegét sem reklamálja többé senki, amely köpenyeghez (a költő öngyilkossága után) joga volt minden fiatal poétának. Egy egész költői nemzedék hordozta felváltva, télben, fagyban az öngyilkos kabátját. Zálogba sem lehetett csapni vénsége miatt, meleget sem adott már kopottsága miatt, de az ifjú költői vállak szentséges áhítattal viselték. Állítólag volt egy könyv is az öreg Erdélyi Gyulánál, amely könyvben számon tartották a köpenyeg használóit... Nemigen hiszem, hogy akadna valaki a mai fiatal költői nemzedékben, aki a Balás Sándor köpenyegéért jelentkeznék! De így van az jól. Az életet többé nem egy ócska köpenyeggel kezdjük, sem azzal, hogy nélkülözni, nyomorogni, szenvedni óhajtunk, hanem élni akarunk szépséges, nagyszerű és édes, lelkes, finom szenzációkkal teli életet. Egy uralkodó hercegnek sem lehetnek több kívánságai, mint egy ifjúnak, aki most lép az életbe. Amerikai gazdagság, a renaissance szelleme és Kelet ezeregyéjszakája egyesül abban a homályos ködgolyóban, amely a mai ifjú előtt mint messze fekvő cél lebeg. Manapság már az öreg emberek sem akarnak meghalni többé.
Zörög az avar, de őszi verset eddig nem olvastam. A költőknek többé nem Gergely pápa csinálja a kalendáriumot, hanem belső énjük. A pesti utcákon hemzseg az életre kelő ifjúság, kinyitják az iskolák és az élet kapuit. Nyílt, okos, gúnyos és lenéző szemekkel találkozunk az utcákon. A tizenöt-húsz év előtti ábrándos és naiv vidéki ifjúnak mását immár nem találjuk. Még a komédiás-növendékek sem meresztgetik többé a szemüket, a gólya-jogász nevetve nézi, hogy az egyetemen választásokra korteskednek. Az élet a maga cinikus, erőszakos és hideg mosolygásával tükröződik az ifjak lelkében. Összeszorított ököllel, elszánt akarattal és gunyoros, hideg indulatokkal vágnak neki az életnek. A fülükben a saját automobiljuk tülkölését hallják, és képzeletben a Lánczy Leó székében ülnek. Miattuk ugyan hervadozhatnak a zárdahölgyek! Az ördög vitte volna el, aki a halált kitalálta. Őszre jár, és Magyarországon többé senkinek sem jut eszébe a hervadás.