A lap feldolgozottságának foka

Szenvedni akarok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szenvedni akarok
szerző: Gárdonyi Géza

       Mindenre elkészűltem:
Járok rossz útakon, vízben, sárban, fagyban. Tűzben, szélben, vérben. S gyalog is olykor a kocsi mellett.
Nem hálok mindennap paplanos ágyban, sőt olykor ágyban se.
Dél csak lesz mindennap, de az ebédem nem találkozik vele mindennap.
A kofferem lesz olykor a konyhám, iróasztalom, vánkosom, székem, csak éppen noha külön utakon jár.
Nyájaskodnom kell harapós kutyákkal, életúnt lovakkal, káromkodó fuvarosokkal, barátságtalan póstahivatalnokokkal. De leginkább siket őrökkel, akik messziről mutogatják nekem, hogy a puskájuknak a vége likas.
Sajnálni fogom, hogy kádat, lavort és kályhát nem rakhattam a kofferembe.
Szállitani engem nem akar olykor senki: se autó, se szekér, se sárkány, se gebe, én azonban csakhamar szállítója leszek különféle emberszerető apróságnak.
S mikor nagy fáradtan kérem az Eget, hogy engedjen végre födél alá jutnom, úgy jutok födél alá, hogy rámkiáltják:
- Kém ez!
A kóbor golyókról nem is beszélek. Mért kiméljék éppen a mi cilinderünket? Legyenek meg a hadvezetőségnek is a maga külön apró örömei.
No, meg is történt minden, amit így előre elgondoltam.
Még több is.
Dehát vállaltam, viselem.
Valami hajtott rá, hogy vállaljam.
Nem tudom mi.
Talán az, hogy én bizony renyhe szobai életet éltem mind a háboruig, és hát azokra a balkáni szörnyűségekre nem megmozdult-e nálunk a föld köve is?! Lehet különben, hogy valami jó gyümölcsét is vártam a vállalkozásomnak. Nem gondolkodtam rajta. Csak mozdultam, indultam, - nem rettentem vissza semmi szenvedéstől.
Pedighát ez a munka nem nekemvaló. Az én látásom kétfelé szolgál, mint a madaraké. Jobbra ha nézek, látok balra is. Előre ha nézek, látok hátra is. S ha fölfelé nézek, mikor a gépsárkány száll valamely város fölé, én bizony nemcsak a sárkányt látom, hanem lent azt a házat is, amelyikben talán épp akkor nők, gyermekek, aggok imádkoznak, mikor a bomba átrobban a háztetőn a szobájokba.
Éshát mikor a halmokra nézek, amelyek kis gallykereszttel vagy földbeszúrt puskával vannak megjelölve, egyszerre látok egy falucskát is, s a falu utcáján, a nagytarisznyás levélhordozót, a kapukban már távol is künnálló asszonyokat, - fiatal asszonyokat, éltes asszonyokat, - amint a szemükhöz ernyőzik a kezüket. S már messziről kiáltják:
- Van-e nekünk is János bácsi?
Azt gondoltam ezek a legnehezebb látványaim.
Akadt nehezebb is.



Egy erdősvidéki belga falucskába szállottunk meg egy délután. A faluból már akkor egymás hátán igyekezett kifele mindenki. Kocsik, talyigák, gyalogosok. Batyus és kosaras asszonyok, kézikocsit húzó aggok és fiuk, kézen futó siró gyermekek. Mindenki szemében rémület, mindenki arcán sápadtság.
Egy lovas tisztünk utánok nyargalt:
- Térjenek vissza! A generális becsületszava a biztositék! Senkinek egy tojásnyi kára nem esik! Védtelenek ellen nem harcolunk.
Sok kocsit megállított és sokszor elmondta ezeket a szavakat.
Vissza is fordultak sokan. Lassan, tétován, de visszafordultak.
A falu persze nem olyan volt, mint a magyar falvak. Pozsonyon túl, nyugatnak, seholsem láthatók már zsuptetős, vagy nádtetős házak, se mezitlábas emberek. Az a falu éppenséggel olyan volt, mintha valami nyaraló városnak a közepéből szakitotta volna ki valami mesebeli óriás, és tréfából eresztette volna le a kötényéből abba a völgyecskébe. Mint az asszony a tyúktojást a kotló elé. Csupa olyan ház, amilyenről a nyugalomba készülő tisztviselők álmodnak, - fekete kávé után: elől is kertecske, hátul is kertecske; az udvar közepén hársfa vagy diófa, széles ámbitus, zöld-salus ablakok. Csak a falu közepén áll néhány emeletes ház a szép kis gótos templom körül.
A falu azonban nyugaton se volna falu, ha a szegénysor hiányzana belőle: a felvégen alázatoskodik nehány apróablaku házacska.
De azok is kertesek, csinosak. Az alvégen egy egyemeletes kastélyka is magaslik. A parkja vasrácsa fehérre van festve, s távolról olyan, mintha fehér csipkeszegélye volna a kertnek. Belől szökőkút látható: sziklán ülő bronz Neptunusz amint vizet csorgat egy triton-héjból a medencébe, s mosolyogva nézi. Mintha azon mosolyogna, hogy a csigából nem fogy ki a víz.
- Bányatelep volt ez valamikor, - magyarázta a tisztünk, - aztán a bánya megszünt, a telepről falu lett. Most a lakosok jobbára ezüstmüvesek. Apró disztárgyakat készitenek: zsuzsukat, inggombokat, aranyozott ezüst hamutartókat, ezüst tálakat, nippeket. Nomeg vadorzó lakik itt jócskán. Gefahrliche Leute!
Egy koros amerikai ujságiró is űlt az autónkban, egy immáron hatvanéves, papképű emberke, vagy mondjuk: amerikai képű, - noha a neve német: Heller. Az ismerte ezt a vidéket, s a vadorzóit.
- Nem tanácsos találkozni velök, erdőben, éj idején, - mondotta a fejét rázva.
Heller gyakorta rázta a fejét. S ritkán pillantó szürke szeme mindenre rosszalóan szegződött.
Épp ott haladtunk el az alacsony házacskák előtt. Facipős asszonyok és facipős gyerekek álltak minden kapuban, és hideg csodálkozással bámultak reánk.
Minket a kastélyban szállásoltak el, a tisztekkel együtt persze. A katonaság csak a szabadban hált. Szeptember elején járt még akkor az idő.
A kastély gazdája nem volt otthon.
A kulcsár olyan arccal hordta szét az ágynemüt a szobákba, mintha bizonyos volna, hogy valamelyik ágyat petróleummal öntik le, s őt ráfektetik, és:
- Szent Lőrinc oltalmazz!
A szobákban a tisztiszolgák segitettek neki az ágyalásban. Az ujságirókat a kastély kápolnácskájában helyezték el. Nekünk már csak az összehajtogatott szőnyegek jutottak ágyul. De lepedő is volt rajtok, vánkos is, paplan is.
Az egyik ujságiró beirta a naplójába:
Ma ágyban hálok.
Ahogy feküdni térünk, egy körültekintéssel látom, hogy a kápolnát nem a mostani gazdája csináltatta a kastélynak. Csupa elfeketült kép, koszlott aranyozások, porszenny a tabernakulum aranyozott angyalain, s az örökmécsnek csak a lánca lóg a plafonról.
Az ágyammal szemben is egy nagy kép boritja a falat, valami németalföldi mesternek a képe. Krisztust ábrázolja életnyi nagyságban. Nem foglalkoztam volna többet azzal a képpel se abban a fáradt állapotomban, de szembeötlött, hogy Krisztust soványnak és barna arcúnak festette a festő, - vértelen arcúnak. Én is gondoltam már arra, hogy Krisztus nem lehetett olyan jól táplált testű és olyan irodai arcú, amilyennek festik, különösen a reneszánsz festői. De még a Thorvaldsen hires Krisztus szobra is testesebb, mint egy csupa-gondolat embernek a teste lehetett.
A kép egyébiránt azt a jelenetet ábrázolta, amint egy fiatal vak zsidó áll Krisztus előtt s a tanitványok rámutatnak:
- Mester, mondd meg, ez vétkezett-e, hogy vakon kellett születnie? Vagyhogy a szülői vétkeztek?
Sohse láttam még képben ezt a bibliai jelenetet. De azonnal megértettem: a fölemelt arcu vak, s a tanitványok arcán és szemén a kérdő vonások, s ahogy a vakra terjeng a kezük.
Mutattam HelIernek is:
- Maguk bibliás emberek. Érti-e mit ábrázol ez a kép?
Heller rátekintett a képre. Ásitott:
- Rá van irva.
S a zsebbeli villamos lámpásánál az ujságja olvasásába kezdett.
Akkor láttam én is, hogy a képnek a rámájába van vésve a különös kérdés, latinul:
- Rabbi, quis peccavit?...
Akaratlanul is hangosan olvastam.
A rabbi szóra az egyik göndörszakálú kolléga rámtekintett meg a képre.
- Nem Rembrandt festette, - mondotta műértőn.
S elfordult, tovább-vetkeződött:
Fektemben mégegyszer fölnyitottam a szememet, s a képre pillantottam.
Különös! Minden festő azt a részt választja a bibliából, amelyik legjobban foglalkoztatja. A szivét vagy az elméjét. Ki lehetett ennek a képnek a festője? Festő, aki nemcsak a formákon és a szineken gondolkodik! - igaz-e Lyka Károly, hogy ritkaság? Dehát mért éppen ezen a részen állott meg annak a festőnek a szeme?
S egész éjjel a tanitványok kérdése gomolygott a fejemben:
- Ez vétkezett-e?
Dörgésre ébredtünk. Az álom-múlásban még zivatarnak véltem. Hát zivatar is, csakhogy a halál zivatarja.
Húsz kilóméternyire lehetett a csata. Meg is várhattuk volna végét, de a hadvezetőség kiváltságosképpen ügyel arra, hogy a haditudásitó ujságirók orrát el ne lőjjék.
- Kocsira, urak, kocsira! Bitte Platz zu nehmen!
- A csatatérre megyünk?
- Nem, csak a szomszéd városkába, amely már német kézen van.
Hát mentünk.
Az ágyudörgés még oda is elhallatszott, de aztán délután elhalkult, elszünt. Zaklattuk a tisztünket:
- A csatatérre!
Autókra űltünk.
Hatszor is leirtam az ujságokban, hogy milyen a csatatér? Milyen azon melegében, ahogy a halál orkánja átvonult rajta, s amerre csak ellátunk szétszórt gabonakeresztekként hevernek a harcosok. Már csendes a táj. Csak a piros-keresztesek járnak szerteszét: keresik kiben van még élet?
Autónk lassan haladt.
A társaim jegyezgettek.
Mi ketten Hellerrel, vén ujságirók, csak szomorún szemlélődtünk.
Különös, hogy ahány halottat láttam, mindig az a bibliai kérdés vetődött fel a elmémben:
- Ez vétkezett-e?
Mondtam az öregnek is:
- Emlékszik a tegnapi képre, ott a kápolnában?
- Bizony, csak éppen hogy rápillantottam.
- De arra emlékszik, amit ábrázolt?
- Emlékszem.
- Micsoda badarság az a bibliában: Ez vétkezett-e?
Heller a fejét rázta, és hideg szürke szeme szigorúan villant reám:
- A bibliában nincs badarság.
- Ugyan kolléga!
- Már ugyanis az evangéliumokban. Nekem csak az a biblia.
- Hát az nem badarság, hogy...
- Nem. Ha valamit nem értünk, nem a bibliában a hiba.
Estefelé visszaérkeztünk abba a falucskába, amelyikben háltunk. Vagy hogy igazabban irjam: abba a csoportos falmaradékba, amely reggel még az a falvacska volt. Füstölgő falmaradékok.
A házak farészei, a gerendák, padlók, festékszaggal füstöltek. Itt-ott egy-egy ablakszárny is, amely kiszakadt a felében állton maradt falból, s lógott, mint az ujjára akasztott kabát. Lógott és füstölgött. Helyenkint olyanféle szagok nehezitették a levegőt, mint mikor a kovács lovat patkol.
A kövek között egy-egy emberi holttest, polgári halottak, asszonyok is, aggok is, gyermeki holttestek is.
A kastélynak is csak egy-két fala meredezett az égnek. A vén szilfák, hársfák, csupa tépett lomb, csonkult ág. Egy jegenyefa a kapu mellett a tövében tört meg, s holt óriásként hosszan elnyúltan hever a pázsiton. A dáliák és kannák ágyát egy kszantoceras-fa temette maga alá. Mintha azok a fák is viaskodtak volna a prüsszienekkel! A nagy pusztulásban csak a szökőkút Neptunusza mosolyog, noha ez is megcsonkult: ágyugolyó sodorta el a jobb karját. De azért csak mosolyog, mint azelőtt. Mintha azt mosolyogná, hogy mikor még a fák is sirnak, az ő csigájából nem esik ki egy csepp viz se.
- Mi történt itten?
- Csak ami más helyeken is, - felelte a tisztünk. Ezek a fene belgák!... A háztetők cserepei közül lőttek utánunk, mikor kivonultunk. Verfluchte vadorzók! Ablakokból is a nők!... Bestiák!...
Az autó meglassudva haladt itt-ott, ahol a ház az útra omlott. Az előttünk ment autók már eltakaritották nagyjából a köveket, holtakat, gerendákat, kémények tégláit, de csak éppen hogy elkerekezhetett köztük az autó.
És sehol egy élő lélek!
A falu végén széthányt nagy ölfa-torlasz. Látszott, hogy a vadorzók rekesztették el nagyhamaran az utat, hogy ha az ellenség visszafordul, amig a torlaszszal vesződik elinalhassanak.
Csakhogy az ellenség az ágyúk csövével fordult vissza.
És sehol egy élő lélek!
De lám mégis! az egyik vadorzó udvarán. Gyermekek állnak, három kis facipős gyermek, - két fiucska, egy leányka. Borzasak, maszatos képüek, sápadtak. Bambán néznek a földre.
Mit bámulnak?
Egy férfi hever az udvaron hanyatt. A gazda? Csak ingujjban. Véres piszkos kék ing. A kezében görcsösen szorit egy feketecsövű puskát. Mellette egy lilaszoknyás aszszony űl a földön, háttal a kormos falmaradéknak támaszkodva. Az ölében egyéves forma kisded, a szájával keresi az emlőt. Az asszonynak nincsen feje.
- Papa! - nyávogja az egyik fiucska, négyéves forma.
A nálánál is kisebb leány elnyilt szemmel tekint reánk, az asszonynak a vállára nyul. Mintha felakarná rázni.
- Maman...
Az asszony nyaka-maradványán már megaludt a vér.
S a gyermek tanácstalanul állt ott az apja, anyja holtteste mellett.
Az autó megiramlott és sebes szélként ragadott ki bennünket a faluból.
A falu határán egy nagy puff! alattunk, s az autónk elbillen, megáll.
- Megrepedt az abroncs!
Ott ácsorogtunk a rét szélén, mig a soffőr a kerékkel bajlódott.
Túlról egyikünk se ment, mert ott egy férfi holttest hevert az árokban, fejjel le és lábbal fel. És bizony szaglott már. Csak épp, hogy nyujtogattuk feléje a nyakunkat. De a föld pora és a vér annyira elboritotta, hogy nem lehetett megismerni, miféle náció.
- Német, - vélekedett a Berliner Tagblatt.
- Belga, - mondta a Sera.
- Se nem német, se nem belga, - küIönböztette meg a tisztünk, - hiszen ott a kalapja. Nem katona.
S Hellerre nézett, hogy mit szól ő is?
- Se nem német, se nem belga, - ismételte Heller. Nem is katona. Nem is ember.
- Nem is ember?
- Nem.
- Hát mi?
- Föld.
S beljebb sétált ő is a rétre.
Kedvetlenkedtünk, ásitoztunk ottan.
A Frankfurter Zeitung lehajolt egy feketés vakondturás fölé, s gazdasági vagy geologiai unatkozással szemlélte. Föl is markolt belőle, morzsolgatta.
- Mi ez? - kérdezte a Pressét, - mit gondol: mi ez?
A Presse vállat vont:
- Föld.
- De micsoda föld?
- Belga föld.
- Belga? A föld nem lehet belga. Se francia, se német, se dán.
A Presse vállat vont:
- Engem ez a kérdés sohasem érdekelt: nem vagyok fazekas.
A geológus Heller elé tartotta a földet:
- Mi ez?
Heller zordul nézett reá.
Az ujságiró azonban megismételte a kérdést:
- Mi ez?
- Ember, - felelte Heller.
Az ujságiró elmosolyodott. Visszapergette a földet, s leveregette a keztyüjéről is.
- Az imént azt mondta az emberre: föld. Most meg a földre azt mondja: ember. Ezt még nem hallottam.
- Annak nem én vagyok az oka. Az ember: föld. A föld: ember.
- Lesz. Vagy: volt.
- Ember. Vagy hántsuk héját: lélek.
- Már hogy volna lélek? Igy érti, hogy a föld: lélek?
- Ugy.
- Matyi legyek, ha...
- Minden porszem lélek.
Csak néztünk rá.
Ő azonban, ahogy szokta, - mintha kalapácscsal verne ki minden szót, - keményen ismételte:
- Lélek. Akár föld, akár kő. Akár mész, akár homok. Akár márga, akár televény: lélek. Veszteglő lélek.
A geologus ujságiró azonban nem hőkölt:
- A matéria nem lehet lélek. Vagy viz. Vagy tűz. A vizre nem mondhatom hogy: tűz. A tűzre nem mondhatom: viz. A matéria matéria, és nem: lélek.
Heller a fejét rázta.
- A matéria lélek. Veszteglő lélek. Mint ahogy a gyufában vesztegel a tűz, mint a fellegben a viz: a matériában a lélek.
- A gyufában nem vesztegel a tűz...
Diadalmasan mosolygott.
Heller a fejét rázta:
- Sajnálom, hogy nem vagyok orvos: mingyárt irnék receptet magának, ha ugyan van szer a hajszálhasogatás mániájára.
- No, no, csak nem haragszik tán?...
- Soha. Csak a hangom olyan. Dehát jó, vegyünk elő olyan hajszálat, amelyik már önnek is hasithatatlan: a levegőt, igaz-e, hogy össze tudják ma már süriteni-sajtolni a tudósok? Annyira össze tudják sajtolni, hogy folyóssá válik. Egy nagy teremnek a levegője olyan kicsinyre sürithető, hogy nem nagyobb egy harmatcseppnél. Csak egy lépés még, s ugy meg sürüsitik, hogy megkeményül. A föld is süritmény.
- A levegőé?
- Lelkeké.
A Frankfurti elképedt:
- Lelkeké? Ezt még nem hallottam.
- Hallani, halhatta, csakhogy nem értette. Meg van irva Mózes könyvében is, csakhogy zsidó parasztoknak való formában.
A göndörszakálú kolléga fölkapta a fejét és kémlőn pillantott Hellerre.
- Kérem, kérem, - berzelgett, - a zsidók mindig urak. Zsidó, ha rongyos is úr.
Heller elmosolyodott:
- Nem gondoltam, hogy maga cilinderes és kaftános sokaságnak festené azt a vándornépet, amelyiknek Mózes volt a vezetője. A parasztságot különben én nem a ruhára értettem. A teremtés történetére mondottam, hogy ugy van megirva, ahogyan iskolázatlan elmék is megérthetik. Az iskolázatlan elmék másképpen értik azt a nagy semmit, amiből a világ kiteremtődött, és megint másképpen értik...
- A semmi, semmi, - vágott közbe a göndör, - ha zérus, ha nulla.
- Nono, hiszen nem cáfolom Mózest, csak magyarázom. Amit Mózes a semmi szóba foglal, nem az a semmi volt, amelyik abban a mondásban játszik: fogd meg jól. Semmibe vesző lelkek irdatlan sokasága lehetett az. Aléltan heverő lelkek sokasága szerteszéjjel a világtérben, időtlen idők óta. Mint mikor szélvész égett kazalnak a pernyéjét ragadja fel és szórja széjjel a magasban. Képzeljük, hogy a világtér ilyen pernyével volt tele. Mindenik pernye egy maga-tudatát vesztett lélek, holtnak mondható lélek. A teremtés azoknak a lelkeknek az egybesüritése volt.
- De minek?
- Hogy ujra eszméletre térjenek. A tudósok atomoknak nevezik azokat a képzeletbeli parányokat, amelyekből a világ alakult. Én léleknek vélem azokat a parányokat. Mennyivel érthetőbb igy a világ keletkezése, s majdan megint az elbomlása a világnak.
- Matyi legyek, ha...
- Hát csak legyen Matyi. Az igazság azért igazság marad. A föld: lélek. Ha a föld nem volna lélek, nem ébredne életre. De életre ébred. Az első lélek, amelyik megébredt, talán egy mikroszkopus bacillus alakjában mozdult meg. Egy sejtecske volt talán, amelyik akaratlanul is magába szívta a mellette volt porszemet, s életre keltette azt is. Ketté váltak. Aztán a kettő tovább: lett négy, a négy négyszer négy. Stb. Idők folyamatán megjelent a földszinén az első növényke, s abban már sok-sok ébredés, de maga-tudatlan élet persze valamennyi. Még akkor is maga-tudatlan, mikor már olyan növény, amelyik már nem a gyökerén át táplálkozik, hanem a levelén át, virágán át. S mikor kifejlődik a virágból az első szájacska...
Legyintett:
- Különben még az ember is maga-tudatlan!
A Frankfurtinak gúnyos mosolygás játszott át az orra környékén:
- Dehát kedves kolléga, mért hevert az az irdatlan sokaságu lélek a világtérben? Mért éppen aléltan vagy eszméletlenül?
Heller vállat vont:
- Mért veszne el a Szahara homoksivatagában a Nilus ha odaforditanák a folyását? A lelkek sokasága valamikor az ősidőkben eltávozott az Istentől...
- Dehát mért?
- Azt én ebben a testemben nem tudhatom. Elég annyit vélnem, hogy eltávozott. Nem lehetett másképp: eltávozott. Szabadakarata volt: eltávozott: Aki eltávozik a világosságtól, sötétségbe vesz bele. Aki eltávozik az Élet forrásától, eltikkad, elalél. Végre halálba merevedik, mint a béka a fagyott földben. Halál a tavaszig. Az aléltakon való könyörület volt a nagy tavasz: a teremtés.
- Matyi legyek, ha...
- Lesz még maga Mátyás is. S meg fogja érteni, hogy a földnek egy-egy rögecskéjében milliónyi millió lélek hever még komprimáltan, aléltan, s várja feltámadásának az első mozdulását: azt a mikroszkopikus sejtecskét...
Legyintett. Látszott rajta, hogy únja.
- Mit hegedülök én siketeknek? Elég magának, ha annyit tud, hogy az ember testbe zárt lélek.
- De ha a test: föld, és a föld is lélek?!
- Hát lélek a lélekben. Mi más a világ? Minden atomja lélek. Önök azt mondják: örök a matéria. Én azt mondom: örök a lélek.
Nem figyeltem tovább a beszélgetésre. Hellerrel különben se volt kellemes semmiféle beszélgetés. A lakatosban csak először érdekes, hogy olyan kulcs van, amelyik minden lakatot megnyit. Később már nem érdekes: mesterség, hát mesterség, - kinek-kinek megvan a maga mestersége. Dehát hogy a Heller kulcsa is megnyitna minden lakatot, azt csak ő maga hiszi.
Odébb sétáltam.
Egy nagy hársfa állt az útszélen. Megálltam a hüvösén. A hársfa sörétnyi apró barnás borsóval volt tele. Leszakitottam egyet s elzuztam: magvacska fordult ki belőle.
Mégis furcsa, - gondoltam, - hogy ez a pirinkó mag, ha földbe kerül, ekkora fává növekedik. Nem a mag növekedik ekkorára: a magból csak indul a fa. De miből épül hát a teste? Ágai, gallyai, levelei? Mi a fa egyáltalán? Egy sejtecske a csirában, mikor életre indul. A sejtecske már földet bont, földet szi fel, eszik, iszik. De amit eszik, iszik, benne is marad, életté változik. Láttam egy ezerszeresen nagyitó üvegen át, hogyan válik ketté a megnőtt sejt. S akkor már ketten esznek, isznak, kettejükben változik életre a holt föld. Aztán a két sejt megint kettő-kettő, tehát már négy. S akkor már négy sejt bontja a földet: eszik, iszik, munkálja életté a holt földet. Az emberi szem csak azt látja, hogy a fa megindult, és nődögél. Valami láthatatlan míves épiti. Dehát mennyi fa van a világon, mennyi fű és egyéb zöld élet! A föld csakugyan életre változik!
Indulunk!
Visszaűltünk az autónkba. Én háttal űltem s a füstölgő falut láttam megint. Mintha fehér rongyok szállnának fölfelé.
Szegény árvácskák!?
Ki felelős értük?
Rend idején mellén ragadja a törvény a gonoszt és megrázza:
- Mit cselekedtél?
De mennyi most az árva hét országban is? Mennyi emberfészekben csipognak az apjukat váró csibék? Hol az a kéz, amely mellen ragadja majd a főgonoszokat s megrázza őket:
- Mit cselekedtél?
S hol vannak azok a leányarcú fenséges szép szárnyasok, akiknek képét az imádságos könyvünkben olyan áhítattal szemlélgettük, - gyermekkorunkban.
Valami városkában ocsúdtam fel. Az utcákon német katonaság nyüzsgött. Ágyuknak végtelen sora dübörgött át a kövezeten.
Az autónk megállt egy egyemeletes sárga ház előtt, amelyre ki volt irva, hogy
FŐ-HADPARANCSOLÓ HIVATAL.
Benmaradtunk, mig a kisérő tisztünk vissza nem tért a közölhető jelentésekkel.
- Az éjjel, nem tudom hol hálnak, uraim. - mondta mosolyogva. A császárt várjuk. Minden ház sebesültekkel van tele. A szállásmester nem birja elvégezni a dolgát. Sapperment!
Az autónk bizonytalanul mozdult tovább. Egy vasárus-boltnak az ajtaja előtt megállitotta a tisztünk.
- Nézzünk be ide, - mondta, - talán van annyi hely, hogy legalább leülhetünk. Der Teufel...
Bizony ott is sebesültekkel volt tele az udvar: belgák, németek vegyesen. De azok csak járó betegek voltak: fakó arcuak, kedvetlenül cigarettázók. Egymást kötözgették.
-Hol a gazda? Le patron!
Gazda helyett egy éltes asszony tipiskélt hozzánk. Gyolcs fejkötő fehérlett a fején, és csuronvíz zsebkendő a kezében. Az arca vörös volt a szeme körül, s a szeme a sirástól dagadt.
- A gazda bent van a szobában, moszjő, - mondta, - koporsóban, s'ilvousplait.
- Adjon nekünk, madám, asztalt valahol és lámpást, sziuplee. Ezek az urak ujságirók. A házának biztonság, ha szállást ad nekik.
- A pincében, - mondta gondolkodva asszony, - nem: a födélszobában, sziupllee, ahányan elférnek, meszjő.
Hágtunk szűk falépcsőn föl az emelet fölé. Ágy és két szék és egy lepedővel betakart szekrényke volt minden butora a szobának. Az ágy alig kétarasznyi széles. A két szék, konyhából kivetett faszékek. A szekrény: végére állított ferslog.
- Hogyan férünk be ide kilencen?
Háboruban nincsenek efféle kérdések. Az ágyra űltünk hatan, a székre ketten. A ferslógot középre vontuk, s megtettük iróasztalnak.
A tiszt a küszöbre ült és cigarettát sodort.
Megirtuk a cikkünket: nyolc ujságiró, nyolcféle nemzetnek. Depersze csak német vagy francia nyelven. Mert a tisztünk ezen a két nyelven túl csak a kameruni szerecsen nyelvet értette még.
Én beleirtam a cikkembe a négy árvácskát is.
- Mért kell ezeknek szenvedniök? - kérdeztem a publikumtól. Mért kell szenvedniök azoknak, akik nem zavarták a tengeri kereskedelem versenyét? nem zavarták az angol, német, francia és orosz börzepapirosok értékszámait? akik nem dobtak bombát senkire, és nem kiáltották egyszer se:
- Á Berlin!
Fáradt kézzel nyomtam pontot a cikkem végére. S megintelen-megint az a bibliai kép jelent meg a szemem előtt:
- Ki vétkezett?
A tiszt átnézte a cikkeinket. Föléjök is firkantott a tintaceruzájával, s rányomta a bélyegzőt is:
Zensurirt.
A szolgája vitte a póstára.
Elindultunk aztán, hogy vacsorát szerezzünk, és szállást is jobbat, ha kedvez a szerencse.
Vacsorát találtunk is, de a szerencsének más dolga volt aznap este, - csak két társunk birta elfogni. Nekünk hatunknak vissza kellett térnünk a manszárd-szobába.
Az ágy az öreg amerikaié. A bátrak a padlóra fekszenek, szardinia-rendben. Én a két széket választom: majd csak úgy űlve, mint a tyúk.
A zsebbeli lámpáskám még ég a ládaasztalon. Nem szoktam eloltani, mikor széken hálok, csak épp hogy elforditom. De távol az álom: a nap borzalmai foglaIkoztatják még az elmémet. S különösen az a négy árvácska ki nem múlik az eszemből.
Ott hálnak-e az apjok, anyjok mellett?
Vagy még most is rázogatják őket:
- Papa! Mama!
A lakosság ha elfutott is, talán valaki visszalopódzik közűlük, hogy valami értékét megmentse, vagy halottját elássa. Vagyhogy a sebesültje nyugtalanitja, s nem tudja, hogy a sebesült polgárokat behozták a sebesült katonákkal együtt a városba.
De hogyan hagyhatták ott azokat a gyermekeket azok a menekülők, vagy a piros keresztesek, akik a sebesülteket szedték össze. Bizonyosan elbujtak szegénykék a ház omladékai közé. A félelmetes prüsszienek... Talán csak akkor jöttek elő s néztek szét félénk nyúl-tekintetettel, mikor már az autók járása megindult?
De ha magához szedte is valaki őket, mi történik velök holnap? holnapután? s tovább is?
Dehát úgy éreztem, mintha az egész emberiség felelős volna azért a négy kis árváért.
Dehát mért éppen a négy árva gyötör engem? Hiszen ezernyi ezer gyermek fejére száll ebben a korban az árva szó! És ezernyi ezer családra a gyászruha. Azzal a sok gyászposztóval és kreppel mely e háboru alatt Európa boltjaiban elfogy, ha fényes nappal beboritanák az eget, éjre sötétülne a világ. S az Adria medrébe nem férne az a sok könny...
Honnan és miért ez a sok szenvedés?
Az asztalon az amerikai ujságjai hevernek. Fölvettem az egyiket, hogy gondolataim más útra térüljenek.
Az ujság első lapja persze orditó betükben háboru-hirek.
Elfordítottam.
Belől már a polgári élet békés mozgásai:
Községi választás s közben néhány arckép. De egy zongorahirdetés is, hogy ingyen adják, mert a sorsolási jegyet ingyen kapja, aki az ujságot járatja.
A villamos vasut kritizálása, s közben egy cigória kávé dicsérete. Az őrlőt ingyen adják.
Egy halál hir arcképpel, s közben az Onyx harisnya magasztalása. Ingyen kap harisnyát mindenki, ha ott veszi a harisnyakötőjét.
Sok-sok hirdetés: farmok kinálata, s ezzel a cimmel: ajándék. Orvosok hirdetései, patikusok hirdetései. Grammofon és aranyóra ingyen. Általában minden ingyen, sőt olykor vasuti vagy hajózási jegy is ráadásul.
Most már értem, miért költöznek ki a magyarok Amerikába.
Visszaforditottam az ujság belsejébe. Az arcképek között már előbb is a szemembe ötlött egy beretvált-arcu embernek a képe. Ismerős arc volt, ha nem is megrántón ismerős, de valamiképpen nem ismeretlen. A betük összefutásában az egyik községi birónak néztem, akit megválasztásra ajánlott az ujság. Most, hogy megint megállt rajta a szemem, olvasom az alája irt nevet:
Francis Simpson.
S látom a róla szóló cikk nagybetüit:
HÁT MÁR A BIRÁK IS GYILKOLNAK?

Szórakozottan kezdtem a gyilkos biráknak az olvasásába.
A rendőrségen egy utcai limonádé-árus jelentkezett.
- Gyilkos vagyok. Én vagyok Edward Sheldonnak a gyilkosa.
A rendőrségnél örültek alkalmatlankodnak olykor: mindenféle bűnnel vádolják magukat.
A napos tiszt hivatalos egykedvüséggel kérdezett:
- Ki volt az a Sheldon? Hol lakott? Mikor ölte meg?
A jelentkező nyugodtan válaszolt:
- Sheldon Edward pék volt Cherry-Creekben, Nevada államban. Február végén történt, hogy megöltem őt. Fényes nappal, délelőtt tizenegy órakor öltem meg.
A rendőrtiszt átszólt a szomszédszobába:
- Nevada állam, Cherry-Creek város. Edward Sheldon pék meggyilkolása. Állitólagos gyilkosa itt jelentkezik.
A szomszédszobában egy könyvnek a levelei suhotoltak, aztán egy kedvtelen hang szólott odabent:
- Dobjátok ki.
A jelentkező megrándult.
- Mért dobnának ki? Kötelességük, hogy tömlöcbe vessenek, megbüntessenek!
A szobából ismét hangzott a hideg, nyers hang:
- Dobjátok ki: a gyilkossal ezelőtt két héttel végeztek.
A jelentkező komoran ingatta a fejét:
- Ártatlan volt. A gyilkosságot én követtem el.
- Mi a bizonyitéka?
- A péknek a pénze, pénztárcája és a gyűrüje. Itt van.
S egy csomó pénzt, egy fekete pénztárcát; s egy topázos gyűrüt vett elő a belső zsebéből. A rendőrtisztnek az asztalára tette.
- A gyilkos én voltam. Akit pedig kivégeztek az urak, az a szegény betüszedő, öcsém volt nekem. Elmondom, hogyan történt. Nem kételkedhetnek a vallomásomban.
- Elmondhatja.
- Hát igy történt: Délelőtt tizkor léptem be az öcsémhez. Aludt még. Mert éjjel szokott dolgozni, mióta ujságot szedett. Ha megkeresik önök a fényképét, láthatják, hogy hasonlitok reá. Annyira hasonlitok, hogy az asszonya, mikor bebocsátott, az ő nevével szólitott meg:
- Megint elvesztette a kulcsát Simpson úr?
Nem feleltem.
Arra a tréfára gondoltam, hogy az öcsém, ha később jön, az asszony mennyire elbámul.
Beléptem az öcsém szobájába. Mondom: hogy otthon volt már: aludt.
Nem akartam felkölteni, pedig fontos ügyben mentem hozzá. Egy leánynyal ismerkedtem meg. Cseléd szegény, de jó, becsületes, arcra is kellemes. Csak három öltő ruha a vagyona, meg egy imádságos könyv. Ha nem volna becsületes, több ruhája volna. És az imádságoskönyve mellett takaréktári könyve is. Sarah a neve, igen nekemvaló. Ha nincs is pénze, gondoltam, van énnekem száz dollárom az öcsémnek is másfélszáz. Eddig a hátamon hordoztam a limonádét, ha megnősülök, bódéba áruljuk. Üvegtetejü vasbódéban. Az öcsém ideadja a pénzét kölcsönbe. Beszéltünk már erről. Ő maga mondta:
- Legalább te házasodnál meg, bátya. Igy csak lézengünk a világban. Valami üzletkét fundálhatnál akkor: ha asszony van, lehet. A karácsonyt, husvétot nem kocsmákban töltenénk, hanem, mint gyermekkorunkban.
Nohát most itt a házasság: örülhet az öcsém! Már féléve nem látott. Az igazat megvallva: összevesztünk akkor, s azért is nem találkoztunk félév óta. Dehát máskor is összevesztünk, verekedtünk is olykor. Elmult a daganat, elmult a harag: mikor megint találkoztunk, úgy beszéltünk egymással, mintha semmise történt volna.
Leültem az ablak mellé és cigarettát sodortam.
Az ablak egy kis vakudvarra nyilt. Semmi egyebet nem láthattam onnan, csak egy másik ablakot, - szemben-által. Az volt a péknek az ablaka. Nyitva volt az az ablaka. A nap rézsut tűzött: láttam, hogy egy kövér szőke ember alszik az ágyban, s hogy az ajtó be van támasztva székkel. Az asztalon az ablak előtt ott hever az órája, gyűrüje. Arany az óra.
Tünődtem: csak be kellene nyúlnom az ablakon, s akkor a kezemben van Sarahnak a keze is, s a vasbódé is, vagy vasbódénál is nagyobb üzlet. Az első lépcső a milliomosságra. S hátha ott a pénztárcája is a közelben, kezem ügyében?
Szóval: tűnődve néztem a pék ablakára: hogyan lehetne odajutni?
Ahogy levizsgálódok az emeletről, látom, hogy két létra van lenn. Az egyik hosszu a másik rövid. A falnak van támasztva. Mind a két létra. Egy háromméteres zsinórral meg valami kampóval fel lehetne húzni, azt a hosszabbikat: át lehetne hidalni vele a két ablak közét.
... az ablakzsinór... Az éjjeli szekrény fiókjában harapófogó...... ..
... a pék felébredt...... véres kezemet megmostam az öcsém lavórjában... A létrát visszabocsátottam a helyére. Az ablaktáblákat becsuktam. Az apró bankót az öcsém kabátjába dugtam... Az aranyórát a mellénye zsebébe. Legyen boldog!
... ..
Senki se látta, mikor elhagytam a szobát...... három hétig hol gyalog, hol vonaton...... Sarahnak még csak nem is irtam. Tartottam attól, hogy a póstai bélyegző...... ..
... Végre Newyorkban...... Csak akkor olvastam két ujságot. Igaz, hogy jól olvasni nem tudok. Semmit se irtak az ujságok a pékről. Tovább árultam a limonádét. De még mindig csak kicsiben. S mindennap olvastam az ujságot. A pékről semmi.
Mégis nyugtalan voltam: hátha azért nem irnak az ujságok... Nem akarják, hogy a gyilkos meghallja maga mögött a csizmakopogást? Eltökéltem, hogy Európába helyezem át az életemet. Nem árulok többé limonádét: másba kezdek, - uj életet kezdek: tejcsarnokot nyitok talán. Az jövedelmezőbb. Sarahnak majd csak akkor irok, hogy jőjjön utánam...
Megváltottam a hajójegyet, s úgy volt, hogy másnap reggel...
Akkor este is vettem ujságot megint. Ez ezelőtt két héttel történt...
Itt az ujság...
Ez a rövid hir:
A nevadai pék gyilkosát,
Francis Simpsont kivégezték.
A makacs gonosztevő még
a villamos széken is kiabálta,
hogy ártatlan.

- - - - -
Letettem az angol ujságot, s alvásra nyujtózkodtam el a székemen.
Olvastam már efféléket. Az alföldön nem is nagy ujság, hogy egy egy nazarénus bekopogtat a rendőrségen:
- Azér jöttem vóna, alásan jelentem, loptam egyszer...
S megmondja kitől.
Megmondja: mit.
Megtériti.
Gyilkost is olvastam már, hogy jelentkezett, nem is egyet. Mindig csodálkoztam rajta, mikor olvastam. De csak egy-egy percre.
Most azonban, hogy hosszan és részletesen olvastam egy romlott embernek ezt a töredelmét, elgondolkodtam rajta:
- Mi hajtotta ezt az embert a rendőrségre?
Az öccse sorsán már nem változtat a vallomása. Ifjabbik Simpsonnak mindegy már, hogy ki a gyilkos. Mindegy már, hogy ártatlanul itélték el. Ha Niagaraként ömlik is a sirjára a sajnálat könnye, ő attól nem szedelőzködik fölkelésre többé.
- Mi hajotta idősebbik Simpsont a rendőrségre?
A baromnak is van annyi esze, hogy nem megy magától a vágóhidra, hanem csak ha hajtják. Simpsonnak több az esze a baroménál, s ment a vágóhidra.
- Ki hajtota?
- Senki se hajtotta, mégis ment. Tehát valami mégis csak hajtotta. Kényszeritette, hogy odamenjen, ahol szenvednie kell.
- Dehát mért?
Mért akar szenvedni idősebbik Simpson?
Semmi se könnyebb, mint nem szenvednie! Hiszen még csak keresni se kereste volna immár senki, hogy ki ölte meg a péket?
Simpsonnak szabad a választása: hogy a jövő héten egy szerelmes női szembe nézegessen-e bele, vagy a börtön patkányainak a szemébe.
Simpson választott.
Mindezen már álmosan tünődtem. Furcsáltam Simpsont, s mégis azt éreztem, hogy Simpson nem cselekedhetett másképpen. Ha én vagyok Simpson, én is úgy cselekszem. Rá hajt valami. Valami erő. Valami törvény, ami erő.
De mi az a törvény? Mi az az erő?
Hol van?
Honnan kélt?
Honnan nyujtja ránk a kezét?
Fáradt szemem ismét rányillott annak a Simpsonnak az arcára. Közönséges arc, nyugodt, becsületes szemü arc. Nem eszes, de nem is ostoba, csak amilyen a legtöbb a világon. Senki nem vélné, hogy gyilkos gondolatok foroghattak valamikor ezen arc mögött.
S ahogy a szemem ismét bezárult, a Simpson fénykép tallérnyi arca előttem maradt. Terjedt, nőtt. Elkülönödött az ujságtól. Életnyi nagyságra nőtt. S lassankint az egész ember... Állt előttem mint a pincér szokott állni, mikor a rendelésre vár.
Különös, - gondoltam, - még ébren vagyok, s az álomkép ime már megjelent de csak halovány árnyékként. Az élő test szinei nincsenek rajta.
Hellerre pillantottam, az amerikai kollégára, hogy lássam a valót is az álomkép mellett.
S láttam is Hellert félkönyéken hevert és nézte Simpsont. A vánkosára könyökölt a jobbjával, a baljával meg a paplant fogta a mellén.
Nézte Simpsont nyugodt érdeklődéssel.
S néztem én is.
Egyszercsak más árnyékokat is látok. Eleinte csak néhányat, aztán hogy jobban szétnézek, haj, tengernyi sok ember! S mind Simpson! Mint mikor sokszorositó tükörbe néz valaki, s magamagát látja ezerszeresen.
A szobának persze már nincs fala: valami nagy térségen vagyok, valami végtelen mezőn, valami nagy embersokaság között, amely arccal mind felém fordul.
Még mindig érzem, hogy űlök. De körülöttem is űlnek. Olyan árnyékemberek, mint Simpson. Már csak árnyéknak mondom, noha az árnyék feketés, holott ezek szinte átlátszók, mint a fakó üveg. Mintha fakó üvegből készült Apollószobor állna hómezőn, s egyszercsak megmozdulna. Ilyenféle árnyékemberek. Fiatalok, öregek, de valemnnyi hasonlit Simpsonra.
Valami halk zsongás, mintha a fülemet bedugva állanék a debreceni vásárban.
- Hol vagyok? - tünődöm, - s kik ezek?
Heller megszólal mögöttem:
- Még nem tudod?
Elámultan tekintek reá.
Már nem fekszik: áll, csakugy, mint én. S köpönyeg van rajta. Furcsa, hogy tegez. Mégfurcsább, hogy ő is árnyék. De legfurcsább, hogy nem szóltam semmit, s ez az ember mégis tudja, amit gondoltam.
- Hát hogyne tudnám, - feleli elmosoIyodva. Te is látnád az én gondolataimat, ha fejlettebb volnál nálamnál.
- Fejlettebb volnék?
- Fejlettebb, tökéletesebb. Hiszen a földi tested életében is...
Megszeppenve tekintek végig magamon.
- Földi testem? Nem vagyok tán halott?
- Földi nyelven: halott. Egy bomba az imént váltott át bennünket a földi életből a végtelenség életébe. Tehát: a földi tested életében is tapasztalhattad, hogy például a kisgyermeknek a gondolatait mindig látja az anyja, apja, dajkája. A te lelkivalód így aránylik az enyémhez.
- Köszönöm. Hát a lelkek világában volnék?... Vén ujságiró vagyok: nem csodálkozok már semmin se. Ki az a többinél fehérebb, aki ott középen űl, ott a tisztáson?
- A vezérünk.
- Vezér? Hát még itt sincs egyenlőség?
- Fűszálak közt sincsen.
- De itt? A végtelenségből mért ne lehetne egyforma a porciónk? Minek nekem még itt is a vezér, principális, igazgató, és egyéb elöljáró. Még itt is hám legyen rajtam!
- Vezér, fej, első, mindenütt van, ahol társaság van. Ha csak két ember űl is együtt, az egyik vezére a másiknak. Akármennyire egyranguak is. Vagy akármennyire egykorúak, akármennyire udvariasak, kölcsönösen alázatosak, vagy kölcsönösen gőgösek. Ha valami hirtelen veszedelem érné őket, abban a pihanatban kimozdulna az egyikből a felsőbbség, a másikból az alsóbbság. S az alsóbb alkalmazkodna a felsőbbhöz.
Csak ő beszélt. Ami itt betükbe van foglalva, hogy én mondtam, csak ugy értendő, hogy: gondoltam.
De az arcát valamivel világosabban láttam már Hellernek. Fiatalabbnak láttam már, mint szokott lenni. A szeme se olyan hideg. Nyugodt és nemes és boldog volt az az arc, mint az első miséjét mondó papé, mikor kifordul az oltártól és a Dominusz vóbiszkumot mondja a hiveknek.
Megfogta a kezemet:
- Még nem eszmélsz tisztán az öröklelkiséged eszméletével, azért állsz itt olyan idegenül. Láss és hallj az én erőmmel.
S ahogy fogta a kezemet, mintha a tenyeréből a világosságnak valami patakocskája indult volna a kezem ereibe, s az ereken át a testembe, szemembe.
Minden árnyékember egyszerre megszinesült. Csakolyanná vált, mint a földi életben szokott lenni. A nagy sokaság... Mintha egy elképzelhetetlenül nagy templom tele volna különféle ruháju emberekkel, s egyszerre eltünnének a falak, bolthajtások, oszlopok, a sokaság meg úgy maradna, olyan sűrű figyelő sereglet, ahogyan állt.
Lehetett ott látni ködmen mellett palástot, palást mellett condrát, condra mellett aranygalléros tisztet, tiszt mellett kofát, kofa mellett püspököt, püspök mellett törököt, török mellett cukrászt, gyereket, leányt, fehérhajú aggnőt, őz-szemű fellah-nőt, görögöt, szerecsent, kinait, zsidót. Mai divatu ruhás hölgyeket, s mellettük krinolinosokat. Simahajuakat és vuklisakat. Barátokat, cigányokat, bányászokat, kozákokat, királyokat, kéményseprőket, koldusokat, soha-nem-láttam ruhákat és arcokat. Szóval: olyan egyvelege tarkált ott az emberiségnek, amilyen csak farsang harmadik napja után zavaroghat valami részeg kosztümtudósnak az álomlátásában.
A sokaság szinte mozdulatlanul állt. De olykor meghullámzott, mint a tó, mikor hajó indul a partról s a kereke veri a vizet s a hullámok elfutnak, távolba múlnak. Aztán megint az a figyelő mozdulatlanság. Aztán megintcsak... olykor meg is kavarodott, mint mikor forgószellő kap fel egy csomó pelyhet, vagy papirost, vagy falevelet, s megint visszateríti a földre, csakhogy más rendben.
Látszott, hogy nincsen súlya legköpcösebb embernek se. Ha valamelyik előbbre akart jutni, csak fölillant a helyéről oly könnyen, mint a cigaretta-füst, vagy ha éppen sietett, oly könnyen, mint a tükörre vetitett napsugár. S a többi feje fölött alig arasznyira lebbenve ereszkedett le előbbre.
Csak a tisztáson űlő vezér maradt olyan különös fehér szinü, amilyennek a tél festi az ablakokra a virágait. Olyan szinü volt az arca is, ruhája is. A szeme se volt fekete, szemöldöke, szempillája se.
És mégis tisztán látszott a szeme: olyan volt, mint két tiszta gyémánt, - szinte elviselhetetlen nézésü, mint mikor magnéziumfény villan a szemünkbe. A ruhája is inkább az ó görög ruhához hasonlitott, amilyenben Krisztust is festik. De olyan szine volt annak a ruhának, mintha zuzmarás volna, s derékon alól elmosódott.
S mintha ülne.
S mellette még két másik lélek is a fehérségnek szintén abban az átlátszó pompájában.
Előttük udvarnyi szabad tér, len-virágszínü a porondja.
S mint ahogy a partok között rejtetten haladó lokomotiv füstje szállong olykor méternyi kis szakadékokban, úgy szállt a sokaság fölött egy utazó lélek is többnyire másodmagával. De olykor többedmagával is. Mindig fehéren. Csak mikor leereszkedtek, akkor váltak szinesekké. De akkor is az elöl jövő fehér maradt, olyan jégvirágszínü, mint a vezér meg a társa. S hasonlitott arcában és ruhájában a templomok alabastrom angyalához, csak éppen hogy szárnya nem volt.
A sokaság szeme az olyan fehér érkezőt érdeklődéssel kisérte a jövetelében is, leszállásában is.
És szólott egy olyan leszállott fehér, ott a tisztáson, a három férfi előtt:
- Egy spanyol molnárné... A testi szervezete olyan, hogy a szűlésben meghal. A gyermeket bérelt szivek fogják nevelni. Négy-öt éves korában egy vigyázatlan órában a vizbe fulladhat.
A sokaság meghullámzott, mint mikor a májusvégi szellő végiglehel a búzatáblán.
S egyesek előváltak. Fölillantak, lebocsátkoztak nagysietten a tisztásra.
A kép olyan volt, mint mikor törvényszéki tárgyalás van, s behivják a tanukat. A három űlő lélek a biró.
Valami tiz lélek lengült be a tisztás közepére, vagy nyolc spanyol paraszt, köztük két leány is. Egy bársonykabátos fiatal úr is, szintén spanyol. Egy tizenhét éves forma suhanc is. Az már nem spanyol ruhában, hanem ófranciában, harisnyásan és csatos cipőben.
- Ezek, - mondta Heller, - a különféle előbbi életükben vizbe fojtottak valakit.
A hirhozó megmondta, hogy melyik községben él az a molnár, hogy iszákossá fog válni bánatában. A malmát a legényeire bizza: lopják, csalják majd, uzsorások is rákapnak, kimellesztik a vagyonából. A gyermekkel az első évben jól fog bánni egy cseléd. Elvesztette ugyanis a maga gyermekét. De aztán a cseléd férjhez megyen: a gyermek ridegebb kezekbe kerül.
A tiz várakozó közül egy fejintésre előválasztotta az egyik parasztot a vezérnek mondott:
- Nekedvaló.
A lélek az örömtől szinte megrázkódott.
- Mióta várok, - mondta boldogan. Mióta várok! Kétszáz éve!... Köszönöm.
Meghajolt a birák előtt. Néhány lélekkel kezet fogott, megölelkezett.
- Viszontlátásig...
S fölreppent a hirhozóval, mint mikor a pásztortűz füstjét sebes szél ragadja tova. De vagy negyven másik lélek is röppent utánok. Fölkanyarodtak mint valami galambkaraván.
- A testvérei, - mondta halkan Heller. Nem földi értelmű testvérei, hanem lélektestvérei örökidőkön át. Elkisérik odáig, ahol testet ölt. Ott mégegyszer elbúcsuznak tőle. Siratják. Ott is marad, amelyik teheti, s vigyáz reá. S mikor eljön az az idő, örömmel segitik...
- A vizbe?!
- A megváltásba. Mit képedezel? Nem jár az nagy szenvedéssel. A vizből kimentettek mind azt mondták még a fölélesztésük után, hogy nem kinlódnak. De ha szenvedéssel járna is...
- Dehát mit szól erre majd az apa? Ez a lélek nem az ő lelkéből való.
Heller megbotránkozva nézett reám:
- Az ő lelkéből? Isten lelkéből való a lélek, nem emberből.
- Nem emberéből? Hát a gyermek nem...
- Nem. Ha emberből keletkezne a lélek, el is kellene múlnia. Mert ami kezdődik, el is múlik. A lélek azonban éppen azért nem múlhatik el, mert nem kezdődött.
- Nem kezdődött? Mi az ami nem kezdődött?
Heller megint rosszalóan nézett reám.
- Te szerkeszted tán a zsidó kalendáriumot?
- Soha nem is láttam.
- Hát akkor mondhatsz ilyet: mi az ami nem kezdődött? Hol a mindenségnek a partja? Hol kezdődik a kicsi? Hol kezdődik a nagy? Hol kezdődik a világtér sötétsége? Ha lehetne olyan sötétség, amely nem kezdődött, mért ne lehetne világosság is olyan? A lélek abból az örök világosságból való rész. Mondjuk: sugár. Maga-tudatára ébredt sugara az Istennek. Az Isten a világosság, az öröktől fogva való világosság, az öröktől fogva való sötétségben. A belőle való rész se lehet más, csak örökéletü, - kezdettelen és végezet nélkül való.
- Dehát mégis: hogyan lesz fia az a lélek, annak a molnárnak?
- Hogyan lesz gyümölcse a dió a diófának? A gyümölcsöt nem az a fa alkotta, mégis gyümölcse. Termett rajta. Az övé. A fa nem tudhatja, hogy honnan és miért?
- Az ember tudhatná. A példázat nem jó. Hogyan lesz fia az a lélek annak a molnárnak?
Heller vállat vont:
- Testileg. Örülni fog neki, mindig. Elvégre: mi a gyermek? Magasból jött vendég. Aki nem tudja is, érzi. Érzi, hogy a gyermek fején a magasság csillagainak egy sugartöredéke hamvadoz. Érzi, hogy valami szent kapcsolat a gyermek, valami szent kapcsolat, valami nagy élő világ-titokkal, amelyből a földi szem nem láthat egyebet, csak az ilyen kis hozzáérkező élő jeleket. Hát mi ellenvetése lehet annak a molnárnak is az apasága ellen? Szenvedni nem szenved a gyermekért. Merőben más a születés ott, ahol az apa az élet igáját a gyermekért vonszolja, vagyhogy vérét kell ontania érette. S megint más ügy, mikor a lélek olyan helyen ölt testet, ahol az apa mosolygó aranyalmafa, vagy ahol zord szemöldökű tirannus.
Szerettem volna többet is tudni erről a rejtelemről, de valami nyöszörgés hallatszott, mint mikor az ágyban fekvő beteg kér egy korty vizet.
A tisztáson egy női lélek állt. Mai divatu fekete ruha volt rajta, de csak otthoniasan. A haja is úgy volt fésülve, ahogy a nők olyan napon fésülködnek, mikor nem mennek ki a házból. Kalapot különben más nőknek a fején se láttam. Egyáltalán nem volt senki fején se kalap, csak épp a katonatiszteken volt sapka vagy csákó, s az apácák fején a vélum.
- A nevelésem az oka, - búsongott a nő. A nép gyermeke voltam, és udvari tisztviselő vett feleségül. Különösen a szolgálóim...
Rabokként bántam velök. Egyszer egy fülbevaló veszett el. Gyanakodtam az egyikre, s a rendőrségre hurcoltattam. Mikor már ott volt, megtaláltam a fülbevalót. Magam kevertem el hanyagságból a régi ruháim kacatja közé, mikor egy bársonycsokrot kerestem a ládában. Hát megtaláltam, de resteltem, hogy az uramnak megvalljam. A leányt meg, gondoltam, hogy majd elbocsátja a rendőrség. Egyszercsak olvasom, hogy a leány megvallotta: ő lopta el a fülbevalót. Megvallotta, hogy a szeretőjének adta. A szerető elzálogositotta az ékszert, hogy pénze legyen. Külföldre utazott, arra kellett neki a pénz. Meg is nevezte a szeretőjét. Megrendültem. Megértettem, hogy kinozták, s azért vállalta el a bűnt. Valami ösztökélt, hogy kimentsem, de halogattam, szégyeltem. Ma is a börtönben űl. Mit cselekedjek?
A biróféle lelkek közül megszólalt a baloldali:
- Visszatérsz. Ismét női testbe. Fekete kenyérre, mezitlábas, alacsony életre. A cseléded lesz a gyermeked, - majd meglátjuk, ha felkerül: fiu legyen-e vagy leány. Szenvedni fogsz érte szeretetből, amennyit vétkeztél szeretetlenségből. Keress családot, ahol testesülhetsz.
- Oh, örömmel!...
A következő jelenetek is ehhez hasonlóak voltak. Mind tanácskozás, hogy ki miben hibázott? Hogyan igazithatja meg a gyöngeségét?
Vagy értesités jött:
- Itt meg itt egy iparos házaspár: késes. Az életük csupa viszálkodás. Gyermekük fog születni. A nő nem fogja a gyermekét szeretni: korán elhagyja. A gyermek mostoha kézre kerül.
A sokaság a mostoha szóra megmozdult. A sok fej helyenkint úgy hullámzott, mint mikor a dereglye von barázdát a tavon. Sokan tolongtak elő.
Heller megszólalt:
- Rosszul bántak az anyjukkal ezek, mikor odalent éltek.
Egy lélek messze mögülök röppent a térre:
- Az a test le van foglalva! A férjnek apja foglalta le.
A fejemet ráztam:
- Abszurdum!
- Mért volna abszurdum? - csodálkozott rám Heller.
- Hogy a fiam legyen az apám, az apám a fiam!...
- Mi ebben a csodálni való?
- Minden családi rend összezavarodik igy.
- Családi rend? Te még mindig földi szemmel látsz. Hát az nem furcsa, hogy egy tizennyolc éves nő meghal, mondjuk: szülésben, a gyermeke, meg, aki szintén leány, kilencvennyolc évet élt. Hát akkor milyen szemmel nézel, ha a kilencvennyolc éves anyóka, a tizennyolc éveset igy szólítja: anyám. Vagy a tizennyolc éves az aggot: leányom. A lélek-családok merőben mások. Itt is vannak családok és nemzetek. A nemzetek csakazok a lélekrajok, amik a Földön s egyéb csillagokban, de a családok nem azok a csoportok, ahogy a Földön csoportosulnak. Voltaképpen egy család minden nemzet.
Nem értettem.
A szememet egy napraforgó szinű léIek fogta meg. Ott állt a tanács előtt. Sárga selyem kaftános ösztövér férfi, fehérszakálu, vén. Azon kesergett, hogy úgy élt a vagyonában, mint a kukac az almában. Nem törődött a maga keritésén túl se egyes emberekkel, se a nemzetével. Evett, ivott, pipált, szeretkezett, és csak az ablakán és ujságján át szemlélte, hogyan bajlódik az emberiség.
- Krisztus szava a talentumról, - mondta halkan Heller, - emlékszel?
Röviden eligazitották: olyan vidéken fog születni, ahol misszionáriusok élnek. Csodálattal tiszteli majd őket, s még fiatalon belép közéjük.
Aztán két sötétszemü lélek következett. Görögöknek néztem őket a ruhájokról. A két görög nem magát vádolta: egymást vádolták.
- Hiszen rosszalom, de ez a kutya hamis irásokkal pörölte el a birtokomat.
- Mert te meg taplót dugattál a búzakazlamba.
- Anyád meg az anyámról azt beszélte...
- Ha ujra kell testesülnöm, csak távol ettől más csillagon!
Csodálkozó morajlás hangzott a sokaságból.
- Még itt is!...
A főlelkek egy összetekintéssel tanácskoztak. Aztán a középen űlő szólott:
- Keresnetek kell valami kis telepen vagy elhagyott tanyán két szomszéd házat, ahol védekezni kell rablók ellen. S ahol az egyik, házban igy óhajtkoznak: Bárcsakleányunklenne! A másik házban: Bárcsakfiunklenne! Te leszel a fiu. Utána két évre: te leszel a leány. Játszótársak lehessenek s idővel férj és feleség. A nőnek meg kell halnia a férje védelmében. A férjnek meg kell halnia a feleségéért való búsulásban.
A fejemet ráztam:
- Ezek hát kereshetnek. S hátha nem lesznek boldog házastársak? Hátha a férjnek a szive erősebb izomzatú? A sziv csak a rossz poéták verseiben reped, mint a fazék. Ahol azonban nincs arterio-szklerozis.
Heller elmosolyodott:
- Hát keresni fognak: száz meg száz évig, vagy akár ezer éven át. Az örökkévalóságból kitelik.
- Dehiszen addig összebékülhetnének.
- Nem, itt bajos. Itt nincs életküzdelem. A vasat csak a tűz forrasztja össze. A lelkeket a szenvedés, az egymásért való szenvedés. Addig fognak keresni és kerestetni, migcsak meg nem találják a nekivaló helyet. S akkor majd összeölelkezve térnek vissza a lelkek igazi világába.
- Dehát sok a gyülölködő: hogyan keressem az valamennyi elhagyott tanyát, s elhagyott tanyán két olyan házaspárt, amelyik egyike leányt kiván, másika fiut.
- Az elhagyott tanya nem ritkaság. Csak a városi ember véli ritkaságnak. A tengerpartokon a szétszórt halászkunyhók, a lakatlan országokban a telepitések. Aztán ahol már két fiu van, nem kiván-e az anya leányt? Ahol sok a leány, nem kivánnak-e oda fiut?
- A kivánság választja-e meg?
- Nem. De ha a kivánság egyezik a felső hatalmak véleményével, teljesül. Aztán hát az ilyen kereső lelkek más alkalmakat is találnak. Olyan helyen például, ahol azt látják, hogy az anya ikreket fog szülni, ezrével vetekednek a gyülölködők, hogy beleszállhassanak a két kis testbe. Az is megtörténik, hogy az ikrek egybenőtt testtel születnek, s előre látható, hogy a testük tartós lesz. Az ilyenek méginkább szeretik egymást. A nagy gyülöleteket, amelyek több testi életen át se szünnek meg teljesen, az összenőtt ikrek testében való élet megszünteti.
Csak néztem Hellerre.
Furcsa volt, amiket mondott.
Hogyan, hogy én soha életemben nem gondolkodtam azon:
Mért vannak ikrek is?
Mért van egyáltalán mindenki?
S ha már van, mért, hogy egyik embert, mintha huszárnak szabták volna, másik, mintha csak tévedésből vált volna emberré birka helyett?
Mért hogy az egyik el se tudja képzelni az életet selyemruha és bőzndorfer nélkül, a másik meg boldog, ha jó foltot talál a festett olcsójára, s bodzafurulyánál vigadoz?
Mért jaj az élet itt-ott a kastélyban? mért tyuhaj néhol a vályogfalu házban? Mért...
- Hallja, kolléga, - mondtam egyszerre körülpillantva, - én ujságiró vagyok, átlátok minden szitán. Ez is csak szita.
- Micsoda szita?
- Álom. Ha olyan is, mintha ébren volnék, tudom, hogy csak álom.
- Hát mikor ébren vagy, mért nem tudod, hogy az is álom?
- Az nem álom.
- De álom. A test élete is álom. Ki vagy szakitva a szabad végtelenből: lokalizáltak. Eperfára tett hernyó vagy. S azt véled, hogy a hernyó-állapot az életed, - zöldüléstől hervadásig. Lám, ha azt álmodod, hogy amerikai nábob vagy, világért se jut eszedbe, hogy ébrenvalóságodban magyar ujságiró a neved. S ha bizton tudod, hogy ébren vagy, s ujságiró vagy, némi előzményekkel, világért se jut eszedbe, hogy némi előzmények előtt nem is sokkal hal voltál? Kilenc hónapig hal voltál... Emlékszel rá, hogy hal voltál? Kilenc hónapig se nem ettél, se nem ittál, se nem lélekzettél, mégis éltél, ficánkoltál, a Ponciusodat! Hát arra, hogy emlékezhetnél, hogy hal-voltodnak előtte meg itt voltál, ahol most vagy?
- Tehát ez a valóság? ez itt?
- Ez. Bár most rövidke visszaváltódás a földi életből.
- Mire jó?
- Mi mire jó?
- Ez a rövid visszaváltódás mire jó?
- Hogy mikor nézel, láss.
Nem értettem, amit mondott. Tünődve néztem a magasba. Nagy lélekrajok szálltak ott, fehér vándorfelhőként, de nem egy irányba.
A fejemet ráztam, mint Heller szokta:
- Mégishát halottak között vagyok, vagy élők között?
Heller elmosolyodott:
- Élők között, akik földi nyelven halottak.
- Tehát: a lelkek világában. Most megfogom önt Heller kolléga! Bocsánatot kérek, de megfogom, mint ahogy a kártyakeverőt megfogja a jószemű. Ujságirónak nem keverhet kártyát másik ujságiró. Az álmot bizony nem keverik össze, én örökké józan szememnek, a valósággal!
- Csak bátran!
- Szives engedelmével. Hát ha ezek itt: lelkek, minek a ruha? Mert vannak itt aggok és fiatalok, és gyermekek? holott az örökkévalóságban nem lehet vén senki, se fiatal, se gyerek. S minek a léleknek láb? Hiszen a láb földi mozgásra szerkesztett készség. Minek a fog? Hiszen a fog földi tápláléknak az elapritására való készség. Éshát ezek a messziről sietve érkezők nem lihegnek? Nem lihegnek!
S nevetem, mint a cigány, mikor elcsipi az ürgét.
Heller azonban nem zavarodott meg, mint az ürge: csakolyan nyugodtan nézett rám, ahogy előbb:
- A ruha, a láb, a fog, a földiarc vonásai csak formai valóságok. Itt nincs se fagy, se forróság. Itt a láb nem járásra való. Fogra sincs itt szükség. De ha neked szeretteid élnek még a Földön, ha azok ki is lépnek majdan a testből, hogyan ismernek meg téged, ha nem olyannak látnak, amilyen voltál? Hogyan ismernék meg mások is az apjokat? anyjokat? testvéreiket? pláne abban az első órában, mikor a halál leoldja a bilincseket a lélekről, s úgy vagyunk, mint az arab regék szegénye, akit általában királynak öltöztettek, hogy az ébredésén mulassanak. Hát ha nem maradna meg az előre-menteknek a rég-lelkeknek a földi formája, hogyan ismernénk rájok? Hogyan ismerné meg az anya a sokat siratott gyermekét? Vagy a gyermek a sokat siratott anyját? Itt, barátom, az arc, a test, a ruha csak olyan, mint mikor a forrás-kút medencéjéből iszol. Odatenyerelsz, s látod a vizben az eget és magadat. Igaz-e, hogy benne van az égben az arcod? benne vagy ruhástól, egész valódban? Hát benne is maradsz. A földi tested elbomlik, az égi tested megmarad. Ha aztán már nincs a Földön senkinek, akit szeretünk, se más csillagban, elváltozik ez a szintestünk is mégfinomabb formákra. De azok feljebb vannak. Oda nem szagolsz ma!
S egy mellette álló hölgynek a derekán átlegyintett a balkarjával. A karja úgy szelte át, mintha füst-oszlopot vágott volna ketté.
A hölgy egész maradt. Ránk se tekintett. A figyelme egy távoli szinözönre irányult: mintha egy kettévált szivárványnak a lefelé hajló ivén bomlott volna alá valami virágözön. De meg lehetett ismerni, hogy emberek. Felénk özönlöttek valami magasabb vidékről.
Elámultam.
S valami édes borzongás ömlött rajtam végig.
- Mért nem tudják mindezt a lent-valók? - mondottam gondolkodva, - hogy ne siratnák úgy a halottaikat?
Heller vállat vont:
- Akik gondolkodnak, tudják. Akik csak gondolnak, azoknak hiába minden okositás. Minél kisebb a lámpása valakinek, annál hetykébben hiszi, hogy nincs nagyobb világosság az övénél. Ami az ő kis világosságánál túl van, arra azt mondja:
- Semmi.
Az ilyenek eszejárása ez:
- Minden a Semmiből kerekedett elő. A föld, az élet, a csillagok miriádja. A leány kiáltása:
- Eggyetlenem!
A gyermek kiáltása:
- Anyám!
S a lelkiismeret kiáltása:
- Istenem!
A vasuti és hajózási forgalom bizonyos hogy csinált rend, de a csillagok forgalma a magasságban, a vérkeringés az emberi testben, a gondolatkeringés az emberi agyban, a tojásból a madár, s a madárból a tojás, - ez már nem csinált rend, ez már magától van.
A zsebóra petyegője csinálmány, de az emberi mell petyegője nem csinálmány, ez magától van.
A tengeri nézelő csinálmány: domború lencse, homorú lencse, - optikai csinálmány. De az emberi szem: domború lencse, homorú lencse, - magátul van mindöröktől fogva.
Minden magátul van, amit nem emberi kéz alkotott. És a Véletlenség az igazgató. Mert más kéz nem lehet a világon, csak amit testi szemmel látunk. És más igazgató nem lehet a világon, csak a Véletlenség. Évmilliók, brilliók, hipernumeró idők óta igazgatja az a tekintetes Véletlenség a Nap keltét, fektét, és az ember keltét, fektét. A világ öntözését, és a világ száritását. A levegőjárást a tengeren, és a levegőjárást az emberi mellben. A hevet és havat, és az emberi test 361/2 - 371/2 fokos mindig-egy melegét. No sok nyilvános mindent. Még azt is, ami nem nyilvános. Még azt is, amit csak a tudósok látnak a nagyitóüvegeikkel, meg a kicsinyitő üvegeikkel. Sőt még azt is, amit a tudósok se látnak se nagyitóval, se kicsinyitővel! Ám ők a Semmi-hivők látnak tudnak mindent, - üvegek nélkül is. Ők látják csak tisztán, hogy egy a bizonyosság, a Semmi. No meg a vak hazardőr, az a velőtlenül okos Véletlenség. Lélek nincsen, csak test. Gondolkodni nem a lélek gondolkodik, hanem a faggyu.
S gunyosan nevetett, mintha én irtam volna Büchnert, Stirnert és Moleschottot.
Aztán megint elkomolyodott. Megfogta a mellemen a kabátomat, és emelt szemöldökkel kérdezett:
- Hát a szeretet? Micsoda a szeretet az emberi szivben? Hogy a manóba tudta már úgy kimesterkélni az a velőtlen Véletlenség? Hiszen voltaképpen a Véletlenség is Semmi! Egyik Miska, a másik Mihály! Hogyan szerkesztette bele a szivbe az a Semmi a szeretetet? Azt a csodás láncot, amely összeköt kettőt, összeköt tizet, százat, milliókat! Összeköti az Európában élő fiut, az Amerikában élő apával. Összeköti a sir szélén állót a sirban fekvővel. Micsoda fonál az, amely nem ismer távolságot, ha milliókban kell is számolnia, mint a csillagásznak, - ha tudja, hogy akit szeret, túlnan van valahol a csillagásznak is kábitó távolságon, megvan: él, - az a fonál, hozzávezeti: megtalálja! Arravaló is, hogy megtalálja. Arravaló, hogy egy legyen vele örökkön. Bárhol. Akár a Földön, akár a Mennyben. Dehiszen igaz: nincs menny, - a szeretet is porrá válik a csizmával.
Kellemetlen volt, hogy igy reszelte a tormát az orrom alá.
- Mégishát, - mentegetődztem, - ki kellene nyitni a szemét az olyannak...
- A macskának az ötödik napon? Majd eljön a nyolcadik napja is minden szemnek.
- Dehát akkor mért boszankodik kedves kolléga?
- Sajnálom őket, az boszant. S hogy boszankodok, az bosszant. Okos ember nem boszankodhatik. Ez figyelmeztet mindig arra, hogy a tökéletesség utján még nekem is sok a járnivalóm. Dehát sajnálom őket, a boszankodásig sajnálom. Sajnálom, akik csak akkor érzik az örök-való szellőjét, mikor a temető gödrénél állanak. S akkor is azt vélik, hogy az örök-semminek a szellője? Vagyishát az ő logikájuk szerint: mivelhogy a Semmi szülte a Valamit, tehát a Valami most visszaszüli magamagát Semminek. Az ilyennek nincs vigasztalása. Ugy áll a halál hidja végén, mintha taglóval sujtották vona homlokon. Érzi, hogy van valami túlnan, hiszen a melle reszket belé. De mert teljes életében egyetlen szent igazságul csak a Semmit hitte, a Valamit akkor se hiszi már, ha előtte áll, és az arcába lehel. Elvesztettük, akit szerettünk? Dehát ő mit vesztett? Hát mit vesztett? A szeretetünket nem vesztette el, csak az élet nyügeit, bajait, jajait vesztette el. Azon sirjunk-e, hogy ő örül?
Egy türelmetlen lélek heves beszéde zavart meg bennünket:
- Nekem kell ott születnem! Nekem! Mikor dózse voltam, tudva itéltem el egy ártatlant. Azok a szülők katonának nevelik a gyermeküket, mert az apa is katona. Az apa dorbézoló fráter: pénzt ugy szerez, hogy katonai titkokat ád el egy idegen hatalomnak. A fiut az anyja becsületesnek neveli. Nem lesz nehéz, hogy annak idején a fiut árulás büzébe keverjétek s elitélhessétek. Négyszáz éve várok!
Már nem is érdekeltek ezek a történetek.
Tudtam, hogy a kevély alázatos életet kiván. A kapzsi aki más házát vette el, olyan helyen születik, ahol az ő házát a vihar vagy a viz dönti majd össze, vagy más bizonyosságos pusztitó. Az árvapénzek sikkasztója koldustestben fogja összeszedni krajcáronkint a bünét, mint ahogy a gabona-uzsorás majd szeletenkint koldulja össze a kenyerét. A gyilkos gyermekéül kéri az áldozatát. A magagyilkosa nyomorék testbe kivánkozik, s ragaszkodni fog annak a nyomorult testnek az életéhez. Csak az az állami senki-gyerekek bér-anyái közül nem tudom mi lehet majd némelyik? Konflis-ló?
Beszéltek, beszélgettek körülöttem, a sokaság is zsongott olykor, de én már nem figyeltem rájok. Gondolkodva csüggesztettem le a fejemet: feljebb is szeretnék valamit látni, ahol a lelkek már nem a reparációk kérdésével foglalkoznak. Különösen a magyarságot szeretném látni, Árpád apánktól Rákóciig, és a Névtelen Nótáriustól kezdve Petőfiig. Szeretném látni Géza vezért feleségestül, Gyulát, Koppányt, Vatát, Szent Istvánt, Szent Lászlót. S megcsókolni az édesjó Szent Margitunknak a kezét.
Hol vannak?
Hogy élnek?
Mennyien vannak?
De nem mertem szólni Hellernek. Ugy voltam már vele, mint a gyermek, mikor a professzor az útcán beszélget vele. Nem mer szólni a gyerek, mert attól tart, hogy ostobaságot mond.
A figyelmemet egy kérdő hang rántotta a tanácstérre.
- Hol van? Ez neki lenne jó.
- Már meghalt, - felelik, - meghalt.
S valaki mondja:
- A mult héten.
Nagyszemmel néztem Hellerre:
- Hát mégis...
- Mit mégis?
- Hát mégis van halál?
- Van, - felelte nyugadtan.
- Dehát itt? Az örökélet világában? Hát itt is temetnek?
- Temetnek. Mikor valaki megtalálja a neki való testecskét, s beleszáll, azt nevezik itt temetésnek. Annak a neve itt: meghalt.
Hiszen földbe száll: a test föld. Siratják. A test a koporsó, mozgó koporsó. Akit belefektetnek, elveszti a tudatát az élete örökkönvalóságának. Csak az érzésében marad meg. Vagy nincs-e az érzésében minden földi embernek is, hogy az élete örök? Nézd a gyermeket: lehetetlen neki megmagyaráznod, hogy elmúlik. Érzi, hogy nem múlik el. Az érettkorú ember is ha netán ette is a korpáját a filozofiának, nem gyötrődik azon, hogy egy napon ráfujnak a gyertyájára. Hát aki egy-egy szakaszra testet ölt, nem visz abba a testbe az örökkévalóság országából csak kis motyót. Abban a motyóban benne van a karaktere, hajlamai, fogékonyságai, szóval: a maga kis korallfája, amely az új testbe tovább fejlődik.
A sokaságban mozgolódás támadt: egy turbános lélek állt a tanács előtt.
- Király voltam...
S elmondta, hogy úgy érezte, mintha az ő testén nem volna hatalma a halálnak. Az élete egyetlen gondolata az volt, hogy övé legyen a világnak minden aranya. Nem volt neki elég, amit adóban zsarolt, a leggazdagabb polgárokat gyanuba kevertette s a vagyonukat elharácsolta.
Már akkor nem az a főlélek űlt a tanácsszéken, amelyik az előbb. Másik három űlt ott, szintén fehérben pompázó, szintén gyémánt-sugaras szemű. Tehát itt is váltogatják egymást.
- Miképpen szenvedhessek? - fohászkodott a király, mélyből szakadó sóvár szóval. A népek sok siráma se bánt annyira, mint az az öt ember, akit gonoszul bajba kevertettem, elpusztitattam, megölettem. Hol vannak?
- Halottak, - mormolta a sokaság.
- Mind az öt?
- Mind az öt, - felelte nehány hang.
- Dehát meddig? Meddig várjak rájok? Nem birok várni: könyörüljetek rajtam!
Csend következett, mint mikor a tárgyalóteremben az itélet olvasására köhent az elnök.
A középen űlő főlélek kiáltott:
- Apagyilkosok!
S várakozón nézett:
A sokaság megmozdult.
Öt lélek vált elő, különféle nemzetiségekből való.
A főlélek a volt királyra nézett:
- Inséges tartományban keress női testet. Valami kevert nemzetiségü helyen. De szegényes födél alatt. Ezt az öt apagyilkost szülöd meg egy-egy évi időközökben, és neveld őket könnyeiddel, verejtékeiddel, álmod szakadozásaival, falatjaidnak a megvonásával. Ennek az öt léleknek korán árvaságra kell jutnia, apátlan árvaságra... S te is otthagyod őket korán, hogy a többi szenvedést is, amit okoztál, más és más testbe átszenvedd.
Az öt lélek boldogan nyujtotta a kezét a volt királynak.
Nekem azonban úgy rémlett, mintha türelmetlen volna már az a széle-láthatatlan nagy embererdő, az a sok milliónyi sokaság, amely várakozón állong a főlelkek körül.
- Hát mikor? - mormogták, - hát mikor és hol? A jelek tornyosulnak...
Mint a tenger halk mormogása:
- Mikor?
Hellerhez fordultam:
- Mit várnak ezek?
- Ezek, - felelte, - olyan helyen kivánnak születni, ahol húsz-harminc év mulva háboru lesz.
- - - - -
Valami nagy buffanás... Az ablaküvegek is rezegnek... Lent az útcán katonák ezreinek marsa rengeti a házat.
Bámulva látom, hogy a lámpáska ég előttem s egy ujságképre veti a világosságot.
- Simpson...
S ahogy ujra látom a képet, egyszerre tudom, hogy mért annyira ismerős ez az arc nekem?
Csak azért, mert mindnyájunk arcából van benne valami.