Szent Lőrinc napja 955-ben
szerző: Garay János
Ludolfnak híttak ősidőben
Egy herceget a németek,
Ki pártot ütvén apja ellen
Magyar szomszédit hítta meg.
S három vezérrel a magyarság
A német földre indulást
Délceg fiaival Ázsiának
Kezd rémes, ádáz pusztítást.
Botond vezér innen maradt volt;
Lehel s Bulcsu átszálltanak
Augsburg alá a végfolyónál,
Kit Lech vizének híttanak.
Jöttek, mikép a sáskajárás,
Pusztítva irgalmatlanul,
Mértföldeket borít menésök,
Erdőket hoznak dárdául.
S amerre jőnek, merre mennek,
Minden menekszik, aki bír,
S míg eljut a herceg fülébe,
Rémóriássá lesz a hír.
A herceg hall – a herceg eszmél –
S mint szörny, amely, tükörbe néz,
Meg- s visszaborzad önmagátul:
„Hazámra tőlem jő e vész!
Ha ez kiront, ha ez lecsattan,
Itt nem marad meg kőn a kő!
E tenger elnyel mindkettőnket,
Én itt veszendek, ottan ő!”
Így agg a herceg, s szőrruhát ölt,
Hamuval hinti meg fejét,
S elébe térdel a császárnak:
„Bocsásd meg, óh, fiad bűnét!
Felhíttam a vészt ősz fejedre,
De visszaesküszöm boszúm,
A bősz dulók ellen, melletted
Harcolni légyen koszorúm!”
Szólott s a császár átkarolja
Megtévedett s megtért fiát;
Eggyé lesz a ketté szakadt test,
Megtörni Bulcsu s Lél hadát.
Bulcsu s Lehel megértik a hírt;
De félni nem tanúltak ők:
„Fel, lóra, kardra, hős magyar had!
Lakoljanak a hitszegők!”
És lóra pattan két erős had,
A német itt, ott a magyar; –
Igy ront a tenger messze síkján
Egymás elébe két vihar!
És vissza immár Otto császárt
Nyomkodja a magyar kara,
Felvont ívéről jégesőként
Hullván nyilának zápora.
De aki megtérésre birta
A pártos ifjunak szívét,
Belevegyül az ég a harcba!:
S megnyitja felhő-kebelét:
S a máskor áldás áradatja
Rontásra küldi essejét;
A gyors ijász hiába helyzi
Tágult ívébe vesszejét! :
Az ív lelankad, nem rúg a húr,
Többé a nyíl ki nem repül,
S már a megillott ellen újra
Vérszemre kapva, visszagyűl!
Bulcsu s Lehel hiába állnak,
Hiába ví, ki kardhoz ért;
A bomladásnak réme köztük,
S futásban esdnek menhelyért.
S futnának és menekülnének;
De merre, meddig, és hogyan?
Utánok űző ellen ugrat,
Előttük áradó folyam!
Mely mind fölebb, fölebb dagadva,
Kiront medrének partibúl –
S a gyászenyészet rémalakját
Nem látni, a nap elborul.
Seregnyelő sírt képez a föld,
Halak helyett a gyászfolyam
Halvány, hideg magyar fiakkal
Kevély örömmel elrohan.
Sirjok fölötte Otto császár
S Ludolf herceg tort tartanak,
Az ünnep éke két véres fej:
Lehel s Bulcsúé voltanak.
S gúny és gyalázat bélyegével
Boldogtalan hét hadfogoly,
Kikről a gyászidők regéje
Sok század óta máig szól.
Ekkép fordult el ő népétől,
Hadúr, a győzők istene,
S lőn átok a nap a magyarnál,
Mely szent Lőrincnek ünnepe.
Szent Lőrinc napján, hív utódok,
Mély és sötét gyászt öltsetek!
Hatvanezer rokonnak egykor
Sírját e gyásznap ásta meg.