Szent László királyról
| Szent László királyról szerző: Tompa Mihály |
Egy vén regét mondok Szent László királyról,
A cserhalmi hősről, Bélának fiáról;
Ki, - mint megíratott lapján krónikáknak, -
Kilencvenkettőt hogy ezren túl irnának:
A pogány kunokkal harmadszor vítt harcot,
Kik országán tőnek sok keserves sarcot.
Először is vitéz karjának általa,
Ő nagy megromlásuk Kisvárdánál vala;
Reájok-nódítván magyaroknak hadát,
Vón a kun futamást, elvesztvén a csatát.
Másodszor a Tömös mellé rekedének,
Hol lőn nagy folyása támadók vérének:
Egy lábig vesztenek partján a folyónak
Csupán egy szaladván haza hírmondónak.
Ákos vezér alatt, most harmadik csatán,
Háborgatá a hont istentelen pogány.
A dolgok mivoltát hogy megbeszélené:
Két szemes száguldót futamtatott elé.
De vérszemet kapván már a magyar sereg,
Jötte árát a kún harmadszor adta meg:
A porba hullt kemény Ákos vezér feje,
László király saját kezével ütte le:
Megrontá, elveszté utána táborát,
Táplálván testökkel az égnek madarát.
Futott, ki a kemény csatán el nem veszett,
Erdőkben, bérceken keresvén rejteket;
Sok pedig keresztyén-fogságba akada;
Imígyen pusztúlt el kunoknak ő hada.
------
László, ki megveré az ellen hadait,
Békében hordozá népének gondjait;
A megnyugvásra nem is hagyván időt
Ügyes-bajos dolog Tordába hítta őt.
A nép rövidségét mert szivére vette,
A helytelenkedőt büntetvén felette;
Gonoszoknak útját hatalma elveszté,
Szarvat emeljenek, addig nem ereszté.
S bár útain annyi boszúság találta
Mikoron feddőzött, magát megbírálta,
És a népek felett itélt igazságban,
Nagy jó véget érvén minden szándékában.
Orcáját a szegény előtt nem rejtette,
De vígasztalással s kenyérrel éltette;
Ezért nagy hivségét birta ő népének,
Kik látták jóvoltát szelíd elméjének,
És járt az Úr előtt tiszta kegyességben,
Ki látta útait magasságos égben.
------
Történt egyik napon, László király midőn
Lovagolna, kopár, csendes halomtetőn,
- Hol árnyas rengeteg köríti a helyet, -
Tünődő lelke mély gondokba mélyedett:
És gondja közepett eszébe nem vevé,
Hogy egy gyanús csapat sietve tart felé;
A vert had emberi, lappangó kunfiak,
Mutatta fegyverök, mutatta a sisak.
Ösmérte a királyt a kósza kun csapat,
Látván, mint hulla el szörnyű csapás alatt
Ákos a had feje, a bús vitéz előtt;
- A harcos óriást, ösmérte minden őt! -
László csak egyedűl, s mi több fegyvertelen!
A csapat vakmerő, - fejszámra negyvenen. -
S midőn a rengeteg szélén ólálkodott:
Meglátta a királyt s vesztére lelt okot;
Kiáltván nagy-fennen vérbosszu szavával:
»Társak! veszessük el hatalmát, magával!
Ki által gonoszúl, vitéz kun, harcmezőn
Éhesen károgó hollóknak étke lőn!«
A mély-gondú király szemét hogy felveté:
Átlátta a veszélyt, amely fenyegeté;
Reá már vonva volt a halálnak íja;
Hogy éltének várát végromlásra víja;
Nem volt bízakodás emberek fiába...
Veté reménységét seregek urába!
Ki által népének, mely már elepede,
Hüvös forrást nyitott a szikla kebele,
S kinek őrző karja fedezte, mint paizs,
Éltét a csatákon: benne bizék ma is.
Ki bízik az Úrban, az meg nem szégyenűl,
Mert az ő angyali tábort-járnak körűl.
László fohászkodék... s az Úr oltalma kész:
Földig ketté hasadt az izmos sziklabérc,
Egymástól messze eltágulván két fala,
Közben fejszéditő üres mélység vala,
Mely őt elválasztá vad üldözőitől,
Kik álmélkodással állottak túl-felől;
Majd rettegés között mind hátra-tértenek,
- Kezökből elhullván a gyilkos fegyverek. -
És míg a szent király bizton tovább-megyen:
A csudának jele maradt azon helyen,
Mély lópatkónyomot hagyván a mén lába,
A tetőt borító kemény kősziklába'.
------
Sok századoknak lőn azóta múlása,
Miképen egy éjnek rövid vigyázása;
Azóta elhamvadt László, a szent király,
És sok koronás fő sírboltja álminál;
Hanem patkónyoma maiglan ott vagyon
Szent László lovának, a szirtes bércfalon;
Hol lassú zörejjel ömlik le a patak,
Szirten ülő tisza- s topolyafák alatt.
Körűle hallgatás... s a multak képe leng...
S az érező kebel mélyen el-elmereng.