Szent László füve
szerző: Arany János
I.
Ezer év után még nem irtak nyolczszázat
Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.
Kivel sebje nem birt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.
Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vigan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-istenének.
De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mikor kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.
Hiába, hogy a vért szomjas föld feliszsza,
Boszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a boszuálló Isten meglátogat!
Akkor is elküldte öldöklő angyalát
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak
Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.
Minden utcza és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialutt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyák az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.
A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; –
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb:
Mi öröme annak, a ki élve marad? –
II.
A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fenn szóval könyörge. Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat.
Igy könyörge László, magyarok királya.
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mint, ha föld alól mennydörgést hallani
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!
A hogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
Atyafiak, mondá, halgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.
Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom.
Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett
Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vad állatoknak lészesz a királya.
Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.
Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle
Ki Szittyaországból kihozott e földre.
Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.
Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.
A mit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mint kiüritette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
Hiába könyörgünk most az uj Istennek
Hogy szakaszsza végét a veszedelemnek:
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.
Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az uj tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.
Igy beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenki láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
„Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek mikor látnak.”
Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De a mit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszűlt fedetlen hajára,
Nézi, nézi hát csak azon veszi észre
Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.
III.
A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját bal kezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak:
Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek:
Mert megadta végét a veszedelemnek.
Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, –
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva,
Szigonyáig fúrta hegyes fejét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: „Ime gazdag kegyelmében,
Fűvet adott Isten csodálatos képen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,
S megszűn öldökölni a halál angyala.”
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról szájra terjedt hire a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának,
Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz Istenében.
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A „keresztfű” helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a fűvet ma is még
Szent László fűvének híja a magyar nép.