Szent László-ból
szerző: Garay János
BEVEZETÉS.
A dicső hőst, kit magasztal énekem,
Rég dicsőnek, szentnek tartja nemzetem;
Nyolczszáz éve, hogy László a nagy király,
A magyar nép hírkönyvébe írva áll.
Származásra nem volt nála nemesebb,
Lelki, testi ékességre senki szebb;
Hős apától, szép anyának gyermeke,
Nagynak, szépnek rá volt ütve bélyege.
Mint az erdő fái közt a czédrus áll,
Termetesb és szebb vala több társinál;
És ha ott állt seregének közötte,
Meghaladta vállal őket termete.
A csatában mint oroszlán oly erős,
Rettenetes, győzedelmes volt a hős;
Béke napján, a tanácsban, trónuson
Bölcseséggel s észszel győzött a bajon.
Mi csodája, hogy ha híre nagy leve,
S tíz országban szertehangzék hős neve?
Ifja, véne tisztelettel ment felé,
Asszony és lány szép szemét rajt feledé?
S hosszu nyolczszáz év után is a magyar,
Ha nagy és jó és dicső királyt akar:
Nem kiván más fejedelmet trónusán,
Csak minő volt László király hajdanán.
Ily dicső hőst, ily királyt édes nekem,
Hosszu nvolczszáz év után is zengenem
S életének nagy könyvében nézve szét,
Énekemmel megdicsőjtnem szent nevét.
Elbeszélnem, lengyel földön ifjuvá
Mint nevelték ifjuból férfivá;
Mint ohajtá látni e hont egykoron,
Mint s mikor jött, s hogy fogadta itt a hon;
Mint jelenté ki magát Isten neki,
Nagy dolgokra őt korán jelelve ki;
Elbeszélnem szép Etelkét, ama nőt,
Kit szerelme csodásan sorsába szőtt;
Mint vezette isten ujja mindenütt,
Mint hevíté kebelét az égi hit,
Híres bárdját, Szög lovát hol mint nyeré,
Mikkel annyi ellenségét megveré;
Mint vivá ki első harczát a hitért,
Szíve lányát áldozván fel hit- s honért;
És megölvén Vatha Jánost, mint leve
A hazában híres és nagy hős neve;
Mint szolgálá nemzetét, s a drága hont,
Mily hűséggel az ingatag Salamont;
Cserhalomnál mily dicsően harczola,
S lett az üldött nőerény védangyala;
Hol szerelme csak azért tünt újra fel,
Hogy magát és földi gerjét a kebel
Ujra s ismét megtagadja, - mert miként
Tűz a kőt, úgy edzi próba az erényt -
S haza térvén a hadaknak hős fia,
Ős Biharban milyen éltet él vala;
Hol a szép nő s kedves, édes gyermekek
Babérihoz virágokat fűztenek;
Elbeszélnem Nándorvárnak ostromát,
S melylyel ott éltét megmenték, a csodát,
S mint bomolt fel a csatában Salamon
S bátyjai közt a testvéri bizalom;
Mint üldözte Vida gróf a hősöket,
Vida ellen Gejzát mint mentette meg;
Mint veré meg Mogyorodnál Salamont,
Tőle s Vidtől szabadítván meg a hont;
Mint emelte trónra őt a hon szava
Gejza után, ugy hozván a köz java;
Mint virágzott Magyarország általa,
Mely alatta boldog, fényes s nagy vala;
Mint tartá fenn önállásban a hazát,
Henrik és a pápa ellen trónusát;
Salamonnal mennyi volt még a baja,
A kiért majd német, majd kún harczola;
Mint tisztelte szent Istvánnak hamvait,
A kit Isten szentei sorába vitt;
Emlékének szerze fényes ünnepet,
Melyet fénynyel máig űl a kegyelet.
Édes erről emlékeznem énnekem,
Hosszu nyolczszáz év után is zengenem,
Mint csatolt a honhoz két új társhazát,
A horvát- és gácsországi koronát;
Mint veré meg a kunok bősz táborát,
Tévén Isten által egy és más csodát;
Mint ölé meg a nagy Ákost; mint adott
Vert hadának Zagyva mentén új lakot;
Mint végezte nagy, malasztos életét,
Mint temették Váradon el tetemét;
Mint gyászolta három évig nemzete,
S a leány, kit eddig ülde végzete,
A kit Isten és sors arra rendele,
Hogy lemondásban törjön meg kebele;
Mert a hősnek annyi fényes tetteér',
Szerelemnél magasabb leend a bér;
Hír, örök név itt a földön, s túl azon
Hely az égnek szenti közt - a jutalom;
Nagy, dicső czél, mind a kettő érdemes,
Hogy pálmáúl küzdjön értte a nemes!
Egy parányi harmatcseppben sokszoron,
Mely rezegve csügg virágon, bokrokon,
A legelső, legragyogóbb fénygolyó
A dicső nap, mint tükörben látható.
Énekembe Lászlót ekkép foglalom -
Mint a harmatcsepp parányi a dalom,
De azért az óriás hős nagy marad,
Ön sugára, mi neki zománczot ad.
Az oroszlánt a körméről ismered,
Tetteiben a dicső hőst megleled;
Ez az ének sem egyéb mint csermelye,
Melyben az ég csillagboltját festi le.
Dölj le, honfi, e pataknak mentiben,
S míg virágzó partján tested megpihen,
Kegyelettel a dal árján révedezz -
Im az ének Szent Lászlóról zengedez.
ELSŐ ÉNEK.
IV.
László jósálma, ihletése és sejtelmei
magas rendeltetése felől.
Nyári éj volt, gyönyörű, szép és hives,
Fenn az égen százezer csillag repes,
Köztök a hold, mint egy bujdosó király,
Felleg és fény közt rejtőzve járdogál.
Lenn a földön ünnepcsendben a határ;
A vad elbútt, lombon elült a madár,
Csak a hegyről görgedező csermelyek
S lomb között a játszi szellő, zengtenek.
Sem közel faluból, mert nincs az közel,
Ebugatás a csendet nem kelti fel;
Sem gulyákat nem táplálnak a hegyek,
Honnan néha tán kolomp csendülne meg.
Csak ha rá-rákezdi a kis csattogány,
Vagy rideg sas víjjog egyet egymagán,
Máskülönben csend vagyon, mély, nesztelen;
Az idő jár, még az is csak lábhegyen...
Ily idő a szív és ábránd ideje,
Szerelemnek és dicsőség bölcseje;
A mi szépet és nagyot sejt a kebel,
Ily időben, ily éjen álmodja el.
De még az is csendesebben szendereg,
Kit szivének vágyi nem ébresztenek.
Jótevő ír a munkásnak, adomány
A vándornak fáradalmas út után.
Béla népe is legott lecsendesűl,
Fáradalmas útja vágyott enyheűl,
Sátorokba a gyöngébbek, asszonyok,
Sátoron kül az erősbek s bajnokok.
Egy van, a kit lelke éber álmai
Nem hagyának nyugalomra hajlani;
László herczeg legelőször áll vala
A hon földén, melyért lelke lángola.
Mint folyóviz, melybe súlyos kőt vetél,
Háborogva örvényező zajra kél,
Száz gyürűre szétoszolnak a habok,
S mindegyikben egy kis tenger háborog;
És előbb a zajlás le sem csendesűl,
Míg a kő a vizfenékre nem merűl:
Ugy zajlott az ifju herczeg kebele,
Nagy soká nem birván csendesűlni le.
S már az éjnek elcsendelgett[7] jobb fele,
Megfordulva áll a gönczöl szekere;
Sápadozni kezd a teljes holdvilág,
Nem soká egy más világ ormára hág.
S még az ifju a tündéres éjen át
Egyre nézi fenn az égen csillagát,
Álmodozza szíve éber álmait,
Hit-, reménye és szerelme vágyait.
Végre mint a csendes nyári permeteg,
Mely a földre susogással lepereg;
Mint a méhi döngicsélés réteken,
Édes álom száll szemére csendesen.
S alszik, alszik László herczeg, álma szép,
Mint a képzelet, mint egy tündéri kép;
Álmodása tett s dicsőség pályája,
A jövőnek jós szemekkel látása.
Nagy dolgokra szánta Lászlót istene,
S hogy azokat elbírhassa szelleme,
Jó előre az ágyat elkészité,
Melybe magvát - kebelébe - ülteté.
És az alvó ifjuhoz leszáll vala,
Szent parancsát véve, Gábor angyala;
Az alvónak megérinté kebelét,
Szent kenettel megilleté két szemét.
Az angyalnak érintése, kenete
László herczeg kebelébe fényt vete;
Hüvelyétől égi része, lelke vál,
S Gábor angyal karjain az égbe száll.
Ott az úr, ki volt, ki van, ki lenni fog,
Ön dicsében égi trónján fenragyog,
Melyet fénylő csillagokból épitett,
Hogy ragyogjon tengerek s földek felett.
Ki merészli vakmerően látni őt,
A dicsőség sugárkörében dicsőt?
Trónusából tüzek villángzottanak,
S szemvakító hét lángárba oszlanak.
Lába alatt a világok forganak,
S a világok sphaera-tánczra zúganak,
S leborulván a cherubok kardala:
"Szent az úr, szent, szent" harsányan zeng vala!...
Megvakítná ennyi fény László szemét,
Szétszakítnák az erős hangok fülét;
Teste, mint a pára széjjelfoszlanék,
S hogy le nem rogy, a kenet s szent ír tevék.
Még a mellett is reszket mint nyárlevel,
A midőn szemét az úrra nyitja fel;
De támot lel Gábor angyal szent karán,
S leborulnak a királyszék zsámolyán.
S szól az úr, s a szó megrázza mennyegét:
«Boldogok kik hallják, s értik az igét!
Halld és értsd meg, és elmédben megjeleld
A nagy végzést, melyre újjam kijelelt.
Sorskönyvedbe nagy dolgokat írt karom,
Utamon járj, érettem küzdj, akarom:
Küzdni fogsz, de égi pajzsom védve fed,
Kisértetni, de fáklyám mindütt vezet.
Hű, igaz légy, és erős mint sziklavár,
A győzőre diadalmi pálya vár:
És eendel a gyümölcsből díjadúl,
Mely az élet fáján a jóknak virúl.
És ivandol a forrásból, mely örök,
Szent vizéből halhatatlanság görög;
Im e könyvben lásd a pályát, mely tied...
Boldog, a ki hallgat és ért engemet!
Szólt az úr, szavára a tenger kihág,
Sarkaiban megrázkódik a világ,
S leborulván a cherubok kardala:
"Szent az úr, szent, szent!" harsányan zeng vala.
És előhozák szolgáló angyalok
Nagy könyvét a végezetnek; oly dolog,
Mely öröktől volt, van és mindig leszen,
Melyről mult, jelen, jövő tanút teszen.
Mely megirva volt, mielőtt íraték,
Ki mondhatja meg, mikor keletkezék?
Nincs időben, térbe nem fér; tér s idő
Benne vannak, mint szikrákat rejt a kő.
Foglalatja a teremtő gondolat,
Mely öröktől él, s örök időkre hat;
Foglalatja a fagyasztó lehelet,
Melyre újra minden semmivé lehet.
Foglalatja a világok élete,
Nemzeteknek és népeknek végzete;
A legelső emberé, ki halva rég,
S az utósóé, ki lenni fogna még.
A király és koldus sorsa, a poré,
És az égen fenragyogó csillagé...
Ez a sorsok könyve; rajta hét pecsét
Őrzi szent, felbonthatatlan levelét.
Melyet senki még ki nem nyitott soha,
Melyből senki, mint az Isten olvasa; -
Mert hogy ő az, a ki lát szivet s vesét,
Ő, ki tudja a könyv minden betüjét.
Hogy ha egyszer felnyitandja, jaj nekünk!
Mert azon nagy nap lesz végitéletünk;
Mert betelve lészen a mi irva volt -
Megitélve az eleven és a holt.
És az úr a szent könyvet csak illeti -
S mint midőn a nap sugarát szétveti,
Hegyen völgyön világosság terjed el:
László herczeg kebelébe fény lövell.
És a könyvnek sok ezredik levelén
Húll előle (mily csodás bütűnemény!).
Húll elöle a jövőnek fátyola,
Hol az ifjú ilyen képet lát vala:
Látja Bélát, édes apját, mint megyen
Fényes trónra koronával ékesen;
Látja Géjza bátyját, a kit ugy szeret,
Nagygyá lenni ezrek s milliók felett;
De fejéről levevén a koronát,
Azt kezével egy gyermeknek nyujtja át;
Ámde ki azt sárba veti botorúl,
Honnan az László lábáig elgurúl.
Hajlik László, hogy a földről felvegye,
A gyermeknek homlokára föltegye;
Im de rögtön trónon látja önmagát,
És fején a bűvös, ékes koronát.
A korona, mint a csillag tündökölt,
Ragyogása fényivel betelt a föld;
Lábaihoz nemzetek rajonganak,
S hős nevéről dicsekedve szólanak.
Fegyverével ismeretlen népeken
Győzedelmet, nem egyet ví fényesen:
De mi legkivált dagasztá kebelét,
Nagynak és boldognak látta nemzetét.
Mind ezek közt egy bűbájos légalak,
Mint a rózsa szép, mint szellő szállatag,
Melylyel, mint a szőnyeg hímnek általa,
Álmodása mindenütt átszőtt vala:
Egy bűbájos lányka képe üldözé,
Melyet a sors minden harcz és vész közé
Oda vitt, hol mint győző hős ő vala,
Hogy legyen harczok között őrangyala;
De kihez bár mennyiszer nyujtá kezét,
Nagy tűzoszlop választotta tőle szét;
Mit jelent ez? ébren sem fejthette meg,
De örömmel látott képén kéjeleg.
Ti azonban meg fogjátok fejteni,
A kik a dalt végig jöttök érteni;
A leányka szép alakja s végzete
Beszövődék László herczeg éltibe.
Énekembe én is íme beszövöm,
Mint virágot bokrétába kötözöm;
Kapok érte - nem kapok más pályabért,
Egy pár könyet fogtok ejtni gyászaért.
HATODIK ÉNEK.
V.
Charitas apácza megjósolja a nagyváradi templomban
László királyságát. - László cselekvésre készűl.
És az íge teljesült a kikelet
Harmadízben mosolyog a föld felett,
Hogy királyi székét veszté Salamon,
És királynak Gejzát tette meg a hon.
Épen húsvét ünnepére gyültenek
Hazaszerte a keresztvalló hivek,
Ünnepelni, a nagy, dicső szent napot,
Melyen egykor megváltónk feltámadott;
Ünnepelni Jézust, a hőst és királyt,
Ki legyőzte és megtörte a halált;
Alleluja énekektől zeng a Jég,
Nyájasb arczczal néz alá a tavasz-ég.
László herczeg Nagyváradra rándula,
Vele mentek nője és kis angyala,
Már a zárda s templom, melyet épite,
Készen állott, benne volt a nagy mise.
A zárdának fejedelemasszonya
Jámboréltü, szenthirű asszony vala;
A kit Isten sok kegygyel ruháza fel,
És megáldott a lét szenvedésivel.
Charitas - ez volt a nő szerzetneve,
Mit szokásként szerzetében fölveve;
Szép Etelke volt a neve ezelőtt,
Mig a földnek éle; rég ismerjük őt.
S im alig lép László a templomba be,
Az apácza, társival jő elibe;
Koronát hoz kiterjesztett karjain,
Ünnepély ül tisztes, halvány arczain.
"Üdvözölve légy tőlünk ez ünnepen,
Mely az élet napja - igy szól ékesen -
Melyen a halál örökre meghala
A feltámadt Megváltónak általa.
Üdvözölve légy tőlünk, László király!
Ki a trónra Istentől hivattatál;
Az igéret szent igéje teljesül
A királyi székbe - László herczeg ül,
Hogy magasra, nagyra vigye nemzetét,
Örökítse köztünk Jézus szent hitét;
A ki által meg fog halni a halál,
Üdvözölve légy tőlünk, László király!"
Szólt, a herczeg kétkedőleg néz reá,
A sokaság bámulattal hallgatá -
S szól a herczeg: «A ki sérti a királyt,
Áruló fejére én mondok halált.
Gejza bátyám joggal ül a trónuson,
És alatta boldog a nép és a hon!"
"A királyt nem sérti szóm - viszonz a nő -
Magasabban, fenn az egekben van ő!
Égi pálmát nyert a földi trón helyett,
Koronáját, székét itt hagyá neked;
Mind a kettő Isten által száll reád,
Üdvözölve légy, király, tőlünk tehát!"
Igy a jósnő, s harmadnapra gyors követ
A herczeghez lóhalálban érkezett,
Hírül hozván, hogy nincs többé a király,
Húsvét napján érte őt el a halál...
S szájról-szájra szerte száll a hír, a hit,
Hogy Charitas égből vette ihletit,
Hogy szemének és fülének nyilt az ég,
S Isten választottaként hőn tisztelék.
Ifja, véne mint egy szenthez járula,
S a ki lelki vigaszért eseng vala,
Megtalálta nála szíve vigaszát,
A szegény, a dús, vezérlő angyalát.
Igy emelte föl Isten a szenvedőt,
Megmerítvén szent malasztvizében őt,
S melyet ifjan annyi vesztés kínja dúlt,
Életének tövisbokra fölvirúlt.
És megérte, hogy igéje teljesűlt,
Fehérvárra ország s nemzet összegyűlt,
Hol minden szív egyet óhajt és akar,
S kikiáltja László királyt a magyar.
De mielőtt erről zengjen énekem,
Lantomat fel kell előbb idegzenem ˇ,
Uj pályára lépik hősöm, új mező
Nyíl előttem, nagy, hatalmas és dicső.
Megpihenve új erővel szólhatok,
Uj erővel ti is jobban hallotok;
Mert oly fának árnyába hozott utunk,
Melyből egy-vágtatva ki nem nyargalunk.
KILENCZEDIK ÉNEK.
V.
Eközben Zvojnimír horvát király örökös nélkül meghal,
s a horvátok Ilona ellen fellázadnak. - László huga
segítségére megy. - Rege a kocsijából kiesett kerékszegről.
- Horvátország meghódíttatása.
De ne menjünk el Lászlótól messzire -
Mert az ének csak is és az ő köre;
Salamonnak sorsa addig érdekel,
Meddig az, László sorsával vegyül el.
László királyt a magyarok Istene
Uj pályára híjja: menjünk el vele!
Zvojnimír végsőt lehelt, nincsen fia
S zavarokba bonyolúl Croatia!
László király húga, a szép Ilona,
Lett utána Horvátország asszonya;
De asszonynak a kevély horvát urak
Engedelmeskedni nem akartanak.
Sőt magok közt megszakadva, mindenik
Uraságra vágyva, ármányoskodik;
Nem tekintik tulajdon szent jogát,
Nem a közjót s a hazának közszavát.
Rendetlenség és ököljog áll elő,
Jog helyett igazságot szab az erő;
A királyné festett bábbá aljasúl -
Előbb-utóbb a királyi szék lehúll.
Híveivel gyors tanácsot tart tehát,
S felszólítják Magyarország hős urát,
Jőne haddal, hatalommal mihamar,
Míg a népet el nem söpri a vihar.
László király, mint jó gazda, sohasem
Volt vitézi hadseregnek szűkiben.
A sereget két külön erő tevé:
A királyi hadsereg s a nemzeté.
Azzal a vitéz király rendelkezett,
Ez határi közt védé a nemzetet:
Azt seregnek, ezt honvédnek nevezék,
S nem egyéb volt, mint a nemzetösszeség.
De harczos volt a magyar, s kivált vitéz
Fejedelmét örömest követni kész
S mostan is, mint mindig, a honvédhadak
A királyi hadhoz csatlakoztanak.
A tábornak gyűlhelyéül szép Zala,
S mely a két ország között határ vala,
Mura köze volt kitűzve: innen ők,
Túl a Dráván a horvátok, feltünők.
László király Fejérvárról, hol lakék,
A táborba szekereken érkezék;
Már elhagyta a Balaton nagy tavát,
Szép Zalában közel éri Kanizsát.
S ím elalvék - igy beszéli a rege -
Kocsijából kiesék kerékszege,
Lejtőn állott a szekér, a ló repűl,
S a szekér feldőlve van menthetlenűl:
De villámként, gyors lábakkal, hirtelen
A keréknél egy hű jobbágy ott terem,
Izmos ujját szaporán a szegveszett
Tengelyvégbe bele dugja szeg helyett.
Igy fut a lejtőn le egy hold földön át,
Feldőléstől óva László kocsiját;
Ott végtére a riadt szekér megáll,
És fölébredt szunnyadtából a király.
Deák Balázs volt a hű jobbágy neve;
A király bámulva hallja mit teve.
"Kérj kegyelmet - mond a hűnek - tettedért,
S megadandom bármit kérsz, hűségedért."
De szerényen az egyebet nem kiván,
Mint maradni jó királya oldalán;
Ámde László egyet int s parancsot ad,
Nyergeljék fel néki a legjobb lovat.
És eképen szól Balázshoz: "E lovon
Három óra hosszig nyargalj e sikon,
És a mennyi tért befuthatsz szerteszét,
Megeresztett kantárszárral, - a tiéd."
S a parancsot teljesítni lóra ül
Deák Balázs, a sík földön elrepűl;
Két tanú megy a lovagló nyomdokán,
Az időre és határra vigyázván.
S mire visszatérnek izzadt paripán,
Meg van írva a királyi adomány,
Rajta függvén a királyi nagy pecsét,
Mely nemesnek hirdeti Balázs nevét.
A szegény pór bámul és csodálkozik,
Hogy való-e a mit lát, vagy álmodik?
A királynak köszönetet mondana,
De csak könye szól, elállott a szava.
Végre szóhoz jutva így szól a nemes:
"Ennyi kegyre nem vagyok én érdemes,
Sok is e föld, én uram király, nekem,
Tizedrészszel könnyedén beérhetem!
Kis falunkban oly sokan mi nem vagyunk,
Legjobb lesz, ha rajta együtt osztozunk;
Különb ember nem vagyok a többinél,
Mindegyik megtette volna a mit én."
Egyszerűen és együgyűn így szól vala,
S nemes szívén a király megindula;
Adományát kétszerezé egy helyett,
A községre iratá a levelet.
Mai napig fentartotta szép Zala
A regét; a kis község elpusztula,
De maiglan a vidéken nyoma van,
Szent-Király és Szent-László faluiban.
És azonkép hosszu nyolczszáz év után
Balázs vére fennvagyon még Kehidán;
Van-e magyar, a ki azt nem tiszteli,
Ha Deák Antalt s Ferenczet nevezi? -,
Igy cselekvék szép Zalában a király,
Pár nap mulva hadi népe készen áll;
Hidat vertek át a Dráván azután,
S ott valának Horvátország határán.
De oszolva voltak a horvát urak,
Összesen és együtt nem harczoltanak:
Már pedig csak ott van erő, hatalom,
Hol közérzés és közakarat vagyon.
Közmondás, hogy a vesszőt könnyű dolog
Összetörni egyenként, akármi sok;
De csomóba hogyha összeköttetik,
Rajt az óriás erő is megtörik.
A külön vált pártokon hát csakhamar
Győzelemmel erőt veszen a magyar;
És a Dráva- s Száva-köz hódolva volt,
Mielőtt másodszor újult meg a hold.
A Kulpáig úrrá lesz László hada,
Már a tengermelléken foly a csata;
A havason túl övé a föld szine,
Alig van már ki szegülne ellene!
Imde László táborába hír repűl,
Hogy az ország más részén, Erdély felűl,
A védetlen haza földén kúnhadak,
Iszonyú öldökléssel pusztítanak.
S László király, mint okos, jó gazda tesz,
A midőn egy új jószágot bérbe vesz;
Nem mellőzi el miatta örökét, -
S összevonja győzedelmes seregét.
És a kunnak csakhamar elébe tart,
A horvát ügy rendezésre férfikart
És erélyes őrhadat hagy őrszemül,
Al-királyi székbe öcscse Álmos ül.
Igy cselekvék László király, a mikor
Ezer és kilenczvenegyet írt a kor;
Győzedelme kiebb tolta a követ,
Melyet Árpád Magyarországnak vetett.
Koronáját egy szép kővel nevelé,
A tartományt Horváthonnak nevezé;
Az országnak czímerében négy folyó,
Duna, Tisza, Dráva, Száva látható.
És megyékre felosztotta részeit,
Alkotmánynyal felruházta népeit -
A magyarral testvérjoggal látta el,
S el nem nyomta, de magához vette fel.
Nyolczszáz éves már-már e szent kapcsolat,
Melyben él két nemzet egy kormány alatt;
Tőlünk nyertek bánokat, vezéreket,
Mi ő tőlük Draskovich- és Zrínyiket.
A mi annyi éven át megszentesűlt,
A szokás, törvény s jog által egyesűlt,
A jelenkor fogná-e szakítni szét?
Két egyűvé lett nemzetnek életét?
Ál próféták lappanganak köztetek,
Ál utakra, bűnre visznek bennetek:
A költőnek higyetek, beteljesűl:
A magyar s a horvát újra egyesűl!
TIZEDIK ÉNEK.
1.
A kunok harmadszori beütése Kapolcs alatt. László király
elébe megy hadával; útközben serge éhség- és szomjtól
szenved; a király mind a kettőt imádságával megszerzi
sergének, mely ez által erőre éled.
Míg ezek történtek, már a kún hadak
A dulásban jól előhaladtanak;
Elgázolák a vetést, a megürült
Ház utánok láng árjában felrepült.
Ember, állat pórázon tereltetik,
A szűz és az asszony megfertőztetik.
Iszonyú az, a mit szenved a vidék,
Hol a hadak boszujokat töltheték.
Mert boszúvágy hozta e szörnyű hadat
A kudarczért, mit Ozúl s Kutesk alatt
Szenvedének; megfogadták esküvel,
Hogy a szégyent vérfürdővel törlik el...
Igy haladtak a Tiszán át Békesig,
A Marost is kényelemmel átszegik:
És elérik a Temest, hol nagy utát
Kipihenni a vezér parancsot ád.
Rémítő volt látni e hadjáratot,
A midőn végig hullámzá a sikot;
Két egész nap kelle, míg ez ár-apály,
E hullámzó embertenger, csendre száll.
Négy-órányi távolság volt, melyet itt
A Temes mentében hossza elborít;
Fele része hadfoglyokbul rabfüzér,
Marhanyájak, s prédaterhelt társzekér.
Másik része fölfegyverzett vad hadak,
Barna arczu, izmos, szálas kúnfiak:
Közepettök a vezérnek áll vala
Négynyüstös vászonból készült sátora.
Tetejéről nagy távolra látható
A felhőben lengő harczi lobogó;
Körülötte alabárddal hadfiak,
Pánczélozva komolyan őrt állanak.
Benn pediglen vad Kapolcs, Kurul fia,
Kit khánúl uralt ekkor Kumánia,
Érmelléknek legjobb borából iszik,
És kaczagva vadan arra esküszik:
Hogy honába vissza nem tér sergivel,
És mindaddig e jó földön vesztegel,
Míg Lászlónak koponyájából kupát
Nem készíttet, s abból iszsza meg borát. -
Ámde László, a hadértő hős király,
Seregével késedelmet nem talál;
Hátrahagyva Horvát- s Tótországokat,
Egyenesen a kunok felé halad.
Gyorsan átkel a Dunán Tittel körűl,
Hol vizével a gyors Tisza egyesűl;
Onnan a Temes mentében fölfelé
Seregeit föl keletnek terelé.
Gyorsaságtól vár eredményt egyedűl,
Éjjel, nappal jár azért szünetlenűl;
Föl nem tartja sem mocsár, sem ingovány,
Hegyeket mász, áttör a völgy szorosán.
De járatlan és kietlen a vidék,
Fogy erőben a had, fogy az eleség;
Ugy vannak mint a hajós a tengeren,
A ki nem lát víz- és égnél egyebet.
Ők nem érnek mást, mint végtelen mocsárt,
Terméketlen, sivatag homokhatárt.
Vég türelme fogyva van mindenkinek,
S zúgolódni kezd a máskor hű sereg.
Az embernek leghatalmasb ellene,
A kinzó éh támadott föl ellene;
Óriási a szükség, az éhhalál
S valamennyi szörnye van, előttök áll...
Egy vagyon, ki el nem veszti még hitét,
S buzgalommal megimádja Istenét;
A kegyes László király áll egy magán
Csüggedetlen az inségnek ajtaján.
"Isten! a ki - esdő szót ekkép emelt -
Megmentetted a pusztában Izraelt;
A ki Mózes népéhez kegygyel valál,
S inségében neki mannát adatál:
Irgalomnak, hatalomnak Istene,
Ne tekintsd, hogy volt s van e népnek büne,
Vedd le róla büntető karod sulyát;
Megismerte haragodnak ostorát!
Szánakozzál rajta; mert hisz atyja vagy,
Lássa, hogy nemcsak haragod súlya nagy;
De nagyobb vagy irgalomban, Istenem!
Mert te vagy az irgalom és kegyelem."
Igy imádta Istenét László király,
És imája Istenéhez égbe száll...
Közelebb volt a segély, mint hitte tán -;
Halljátok, mint mondja el a hagyomány.
«Még imába volt merűlve a vezér,
S ím egyszerre megrendűl a nagy fenyér,
Dobog a föld, sűrü por keletkezik;
Hah, minő had ez, mely itten érkezik?
Sok ezer vad szarvas és nehéz bölény,
Tart feléjök, mint egy égi küldemény;
László hada örömében megriad,
Mintegy önkényt adja meg magát a vad.
És azonnal dárda és nyil pergenek,
Dús aratást lel az éhező sereg;
Rég nem ettek jobb izűt, rég ily vigan,
Mint e nem várt lakomán mindannyian.
A kegyes király szeméből köny fakad
S Istenének hálát forró szívvel ad,
Hogy kegyelme, melyet tőle esdekelt,
Mind magán, mind népén ily dusan betelt.
Mind hiába! bármi jótét s nyereség
A csodásan s váratlan nyert eleség,
Ujra zúgni és morogni kezdenek
Az ételre szomjtól égő seregek.
S közepettök a kegyes László király
Újra kínos, kétes aggalomban áll:
Nem veszíti Istenében el hitét,
De nem meri esedezni új kegyét.
S szól a néphez: «Ez tehát, oh seregek,
A jótettért, melyet épen vettetek,
Háladástok? illik ily kisszívüség
Ahhoz, a kit ily csodásan véd az ég?
Im e kő is, e szivetlen szirtdarab,
- S vesszejével egy közel kőszirtre csap -
Hogyha tudna mint az ember érzeni,
Háladatosb fogna lenni, mint ti s mi!"
Szólt s csodáknak új csodája! a rideg
Kőtömegnek sziklakeble megreped;
És belőle kristálytisztán, vidoran
Szomjatoltó, gazdag forrásvíz rohan...
Térdre húll a meglepett nép s felüvölt,
Örömétől megreng a lég, reng a föld;
A kunoknak táboráig zúg szelök,
Ott úgy vélik, hogy az Isten mennydörög.
II.
A kúntábor leírása. Ütközet. László maga ragadja meg a harczi
lobogót; a kúnok megfutamodnak, de Kapolcs parancsot ád
seregének, hogy aranyait hányja el magától az üldöző magyarokat
feltartóztatni; azonban az arany László imádságára kővé válik,
s a magyar sereg leveri a kúnokat. A megmaradtakat László
a mai Jászságba telepíti le.
De futárok érkeznek mindenfelül,
És Kapolcs László jöttéről értesül;
"Talpra, kúnok!" felrivalg parancsszava -,
S pillanatban harczra készen áll hada.
Mintha sűrü, szálas, ősi rengeteg
Bukkannék ki földből, áll a hadsereg;
Csakhogy a fák izmos, bátor férfiak,
Lomb helyett légben vasélek inganak.
S ha a tábort erdőnek nevezhetéd,
Benn az erdő hőseit is megleléd;
Volt oroszlán köztük, bátor és nemes,
Fene tigris, tarka párducz, rémletes;
Nagy, nehézkes medve, csalfa hyena,
Farkasoknak prédavágyó tábora;
Kik mindnyájan magyar vérre szomjasok, -
Igy várák be László királyt a kunok...
Dombra ér sergével a magyar király,
Ellenében síkon a kuntábor áll;
Sokasága pillanatra a magyart
Magakasztja, de sokáig ez nem tart:
Mert a magyar nem azt nézi, mennyi az
Ellensége szám szerint, melylyel hadaz;
A magyar csak azt tekinti: merre van?...
Ugy tanúlta hős apák példáiban.
Igy cselekvék a vitéz László király,
"Ott az ellen!" mond s a sereg már nem áll!
De miként villám az égről lezuhan,
A kunoknak táborába lerohan.
És sikoltás és rikoltás kél vala,
Harczra buzdúl ember és ló általa;
A zenének rivadalma bele vág;
László király a sorok elébe hág.
És kezébe kapván a vérlobogót,
Megfuvatja rá a nagy tárogatót;
És "utánam!" e rövid szót mondja csak,
S mint az árviz nyomaiba zúg a had.
Ütközet van; mint a zápor kétfelűl
Egymás ellen a sivító nyíl repűl;
Szúr a dárda, recseg a kürt, sújt a kard;
Majd László kunt, majd ez nyomja a magyart.
Mint a kőfal oly tömött, erős a kún,
Ellenáll a rohanásnak iszonyún,
Mind hiába! minden erő hasztalan
Ott a hol László királynak karja van!
És ha kétszer annyi volna mint vala
A kunoknak érczerős emberfala,
Mint a villám László rajtok áthasit,
Gyéritvén, fogyasztván a kun sorait.
Nemsokára törve van Kapolcs dacza,
Összeomlik érczerős emberfala,
Itt is, ott is áttör a magyar sereg,
A hátráló kúnt réműlet kapja meg!
És ijedve meglódulnak a sorok,
Tömegestül bomlik a rend; ki gyalog,
Ki lovag fut, és alig pár percz alatt
Idomtalan zűrzavarrá lesz a had.
Nagy sokat győz és mindenkor tényező
Háborúban a bátorság és erő;
De azért okos küzdő cselt sem vet el,
Mert a legnagyobb erőn is győz a csel.
Igy Kapolcs is látván sergét, érezi,
Hogy azt vissza többé nem terelheti;
A futók közt ily parancsot osztogat
(Tán megmenti még vele a vert hadat).
"Már ha futni - ekkép szól - indultatok,
Rajta gyávák, rajta! ám csak fussatok!
De legalább mentsétek meg éltetek,
Az pediglen csak ez egy úton lehet:
Hányjátok el a mi aranyt szedtetek,
Üldőitek nyomát hadd akaszsza meg!
S mig a prédán kapva kapand ellenünk,
Meglássátok, táborostul megmenünk!"
S tőnek úgy, a mint Kapolcs elrendelé;
Mint a zápor húll arany mindenfelé;
Tarsolyokból és tüszőkből hulla szét,
(Könnyen szórták, mert rablák, nem szerezék!)
Régidőben csak oly bűvös erejű
Volt, miképen mai nap, a pénznemű;
Az aranynak csillogása az a lép,
Melyre ráakad az ember legelébb.
Megpillantván a hulló aranyesőt
A kúnüldő magyar is maga előtt;
Méneiről ugrosást kezd szaporán,
Hagyja a kúnt, s kapkod az arany után.
Látja László a hálót, melyet neki
A kunoknak fővezére vete ki:
Kebelén a szív mélyen elkeserűl.
(Diadalma csillaga igy lemerűl.)
A futárok nyargalása hasztalan!
A parancs, a tilalom hiába van!
Feledik az üldözést a hadfiak,
Csillogó arany után száguldanak.
S Istenhez László buzgón fölesdekel,
Attól várva, hogy a bajt intézze el;
S im csodák csodája! a mi most beáll...
Alig hisz szemének maga a király!
Tarsolyokból és tüszőkből egyre húll
Az arany még; de nincs, a ki érte nyúl;
Úgy akarta Isten, és a kidobott
Kerek arany mind kövekké változott...
Mért akasztná meg futtában a lovat
A magyarság hitvány, rossz kövek miatt?
Elszáguld és elvágtat biz azokon;
Annál gyorsabb, ott leend a kúnokon.
Mért beszéljem hosszan a történteket?
László király győzelmét a kún felett?
Maga Kapolcs elveszíti életét,
A riadt kunság lerakja fegyverét...
És az így kivívott fényes diadal
Nem leszen gyászos halotti ravatal;
Nem szomjaz vért a kegyes király vezér, -
Győzni csak, nem öldökölni, volt a czél.
A legyőzött sergeknek ad életet,
Ha felveszik a keresztény szent hitet;
Sőt lakásul földet oszt számukra ki,
Hova őket le is telepítteti.
S nem sokára a dús alföld síkjait,
Hol a messze Hortobágy határt hasit,
A 'Tiszának és a Zagyva nyilt közét
Uj teleplők foglalják el szerteszét.
Barna képü, szálas, izmos kúnfiak,
A kiket, mert mind ijászok voltanak,
Az utókor jász-kunoknak nevezett,
S kik maiglan lakják e sík téreket.