Szent Jusztina estéje
szerző: Krúdy Gyula
Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli névnapokat, mint akár a cigányok, és ennek folytán sohasem hiányzott a kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról - mondom, Farbaki helyett is közlöm önnel, hogy Szent Jusztina napja a naptár azon részében foglaltatik, ahol a régi természet a hónap címében taposókádban táncoló embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a piros betűs ünnepnapokon kívül minden hónapnak meg volt rajzolva a kellemetessége. A fametsző szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi torony integet, és nem hiányzik a havas országút mentéről a hókalapos kőszent sem. Mindjárt vége lesz az útnak, és ott, ahol a kis torony mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában, míg szeptemberben emberfej nagyságú almákat szednek kötényükbe a meztelen térdű menyecskék. Betegen és szomorúan hányszor gyönyörködtem a kalendáriumcsináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában, amely az utolsó előtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron! - Szent Jusztina hónapjában tehát a piros nadrágos zenészek vonják a nótát a képecske sarkában.
Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt, és ez Csillai Jusztina volt.
Csillai Jusztina életének nagy részét messzi, a fővárosban töltötte. Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat, és a pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége miatt botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövid szárú csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorúsággal tapadt az emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a Szent Jusztina napja, és megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.
Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a környékbeli úriasszonyságok nemigen szokták felkeresni. Hajh, miért nem ment férjhez. "Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos férfihoz" - pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az úriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos ifjúságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem állomásozik az ulánus kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos volt, és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott azóta, mert Jusztina egy akkora sírkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz nyelvek szerint - mondja Farbaki - még virágot is árult Pesten Jusztina, de még színésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők falusi lakán pedig a reperatúra, a dupla fedél és kényelmes szobák, ahol a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden az övék lett volna.
Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk úriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a híres hölgynél tisztelegjünk.
- Hadd lásson a gyerek egy kis világot - mondta nagybátyám, miközben a kocsira emelt.
Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk, és amint eltűnt a látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az országúton a kalapja mellé, és kedves káromkodásán kívül még egy kis szónoklatot is tartott a lovakhoz.
- A szép Jusztinkához megyünk, úgy emeljétek a lábatokat!
Nagybátyám helyeslőleg bólintott.
Gurult, gurult a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a kálomista Mogyoród határában, és nem mutatott rossz időt, pedig a mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer csak ott voltunk Papfaluban, és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.
- Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Ugyebár, nem lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?
Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival megtapogatta a fejem.
- Nem - mondta -, majd ellesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb, néhány esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok formájára göndörödik itt a haja.
- Az a pajkosságtól van - legyintett nagybátyám, és panaszkodva fűzte hozzá: - Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem, farsangon esküdött, ha jól tudom.
- Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok gavallér nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a háziasszonynak udvaroljon.
- Igaz, igaz - bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme fürkészve futkározott végig a háztájon, amíg a nyitott verandán felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai Jusztina jókedvűen hátba nem vágja.
- Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.
(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását. Egy hegyes szakállú, bús képű festőt hozott magával, aki egész nap piros kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)
Engem, mint afféle kisfiút, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott, és nyomban hízelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.
Az idősebb, egy elkeseredett, sovány, vadgalambszürke ruhás asszonyság álmélkodva csapta össze a kezét.
- Hogyan tud annyi embernek főzni, nagysád? - kérdezte.
A másik, egy kis fiatal, szőke és búzavirágszemű, egy darab szappant tartott a kezében, amelyet a szobában talált.
- Ugyebár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az arcbőrt?
A háziasszony erre a kérdésre sem felelt.
- Hoztam maguknak egy kis gavallért - mondta, és gyors mozdulattal lehúzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.
- Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már kezdenek részegek lenni - mondta vidáman, és engesztelőleg nézett az asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.
- Jaj, az uram - kiáltotta a sovány asszony. - Be csúnya részeg szokott lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!
- Majd vigyázok - mondta komolyan Jusztina.
- Az enyém meg a szolgálót ölelgeti - sóhajtotta a másik, a búzavirágszemű. - Kérem, tiltsa meg neki.
- Nálam csak vénasszonyok szolgálnak - felelt megnyugtatólag a háziasszony, és a következő percben már fordult is a kulcs kívül a zárban.
Az asszonyok leültek, és egy darabig egymásra néztek, később a férjek részegségére panaszkodtak, és egyhangúan dicsérték Jusztinát, aki majd vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a témát megunták, engem vettek elő, és kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még nem is olyan nagyon öreg ember?
Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amíg az idősebb asszony újra kezébe vette azt a hímzett díványpárnát, amelyet belépésemkor az ölében tartott, és jobbról-balról, elölről figyelmesen, hosszadalmasan nézegette a hímzést.
- Borzasztó drága dolog lehet - mondta.
A búzavirágszemű kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a nagy porcelán mosdóasztal rejtelmei között, és csaknem felkiáltott, amikor véletlenül megérintette a vízcsapot, és a víz a mosdótálba csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a toalettszerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz nyúlt, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan csurogni kezdett a tálba, és a finom szappannal olyan csendesen mosta a kezét a fiatalasszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett, és hosszasan nézte rózsaszínűvé válott kezét, valamint többször megszagolta azt.
- Milyen finom szappan - mondta.
- Ezeknek a nőknek - szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony - szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyúlnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész házért.
A kis szőke a füléig elpirosodott, és a háta mögé rejtette a kezét.
A sovány asszony arcán mérges ráncok jelentkeztek.
- Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas ember. Szégyellnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek között.
A búzavirágszemű félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.
- Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm meg tán finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem függött. A gazdag Benedek úr - hallotta hírét? - mindig üzengetett az anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem küldött.
- Engem is hívott az esperes - mondotta felvillanó tekintettel a kis szőke, hogy ő se maradjon hátrább.
A sovány asszony legyintett a kezével, és megvetőleg fintorította az arcát:
- Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három háza volt a városon. Az övé volt a legjobb fűszerüzlet. De ő csak este ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül őgyelgett, és, bizony isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.
A búzavirágszemű e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak, és csaknem olyan hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon függő képre mutatott:
- Nézze, itt van ő is lóháton, mégpedig...
- Láttam - felelt a sovány asszony epésen. - Az ilyenek még a lóra is felülnek. Könnyű nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a testüket. De kell is, hogy mindennap mossák - tette hozzá haragos megvetéssel.
Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a díványpárnára esett a tekintete. Végigsimította a kezével.
- Hanem ez szép kézimunka. Nem bánnám, ha az enyém volna.
Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban, és nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.
- Jaj, az uram - kiáltott fel a búzavirágszemű asszony.
A másik egy darabig hallgatózott.
- Az a Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy száradna el a torka - mondta a sovány asszony.
A búzavirágszemű félénk, de gyűlölködő pillantást vetett társnőjére, majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány asszony felé fordult:
- Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy suszterné volt!
A sovány nagyot nyelt.
- Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt bábaasszony Bágyon.
- Az enyém se - mondta minden meggyőződés nélkül a szőke.
A muzsika vígan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön. Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.
- Zsiványok, rablók!
A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén, és az öklét összeszorította.
- Majd megtanítom otthon a gazembert - sziszegte.
Aztán megint rikoltott a klarinét, és a nagybőgő búgásába szinte megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn... Hosszasan elnyújtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki... Nem szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.
Később, ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.
A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az időjárás.
Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja kissé kócos volt, és a szeme furcsán kancsalított.
- Asszonyok - mondta teli szájjal -, az uratok haza akar már menni.
Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük benyúlt Csáki Pál is értem, és addig el sem eresztette a kezem, amíg kint a kocsin nem ültünk.
A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurult hazafelé, és nagybátyám egész úton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.