Szent Ilona szigetén
SZELLEM.
Ki nyög, ki háborítja csendemet?
VÁNDOR.
Ember, ki vakmerő volt végbevinni
Emberfelettit, s most varázskörödben
Remegve érzi lénye szűk határit.
SZELLEM.
Nyugodj meg!
VÁNDOR.
Hangod mint harang
Szelíden zeng át. Megnyugodjam-e,
Megnyughatom-e, hol a természetet
Magát elhagyta futva nyúgodalma?
SZELLEM.
Nyugodj meg. Nincsen és nem volt soha
Sajátkép emberekkel dolgom. Istenek-
S végzettel volt mindenkor. Mért jövél
S kihez?
VÁNDOR.
Tehozzád.
SZELLEM.
Hozzám, és mi végre?
VÁNDOR.
Szaváért a talánynak. Ó erős!
Korunk talányát fejtsd te meg nekem.
SZELLEM.
A kor talányát? Mért talányos a kor
Tinektek? És ki tudja, a talányszót
Megmondhatom-e én? Vagy viszont ki tudja,
Megmondván, fogsz-e érte adni hálát?
Miként vagytok? hogyan foly éltetek?
VÁNDOR.
Ma jól, holnap rosszúl, megint jól
Túl holnapon. Viszály van semmiért,
És béke áll be újra semmiért,
Valódilag nem tudja senki, mit
Kiván emez, mit az, mit önmaga.
A nyelv sebes: lassú, ügyetlen a kar.
Uralkodás az asszonyé; s az mondatik:
Korunk jeles!
SZELLEM.
S a láng, mely engemet
Emészte egykor el?
VÁNDOR.
Szétlobbana.
Rég elfeledtük. Most felőle szólni
Veszélyes. Vannak olyanok, kiket
Pirít, hogy keblök egykor hő vala.
SZELLEM.
Van-e szó még felőlem köztetek?
VÁNDOR.
Több most mint éltedben. Neved
Mint Caesaré kiterjedett egész
Világon és legyőzte ellenid.
Tudják, hogy őket nem becsülted
Félannyinak sem mint azon saru
Szegét, melyet leghitványabbika
Viselt népednek: ám de őket az
Nem bántja többé. Balszerencse, hogy
Megdönte sorsod, mondja mindenik,
És újra visszaóhajt tégedet.
SZELLEM.
Ez az, miről őket megismerem.
Ez festi őket embereknek. És te,
Ki ezt tudod mind, és te balgatag,
Éjfélkor jősz a sírtól kérdeni
A szót, mely mint imént vert pénzdarab
Tenyéreden, oly tisztán tündököl.
Urat nélkűlöz a világ. Gonoszt
Vagy jót, mindegy. Sőt jónál jobb gonosz.
Minden szükségitek felett tinektek
A zsarnok az, mi legszükségesebb.
Jármos tinónak béres ostora
Világosít fel mindent legsebesben.
Értsd immár e szerint korod talányát.