Szent Ildefonso bálja
szerző: Kaffka Margit
I.
Azon a borús, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan, ijedezőn vagy repeső szívvel öltözte magát minden főrangú szüze Toledo városának. A jeles szent, kinek neve-ünnepére annyi fiatal szívek néztek várakozón, hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak, amikor a lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit kelljen hinniök, mint később, jeles korszakában a szent inkvizíció szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki írott könyvbe foglalta az Egek Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az Alcazár legnagyobb dísztermében, hivatalos lévén erre minden tisztes és előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi, mindennemű illendő otthoni kíséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga ment el az este beköszöntével leghívebb lovagja, ki szívének szándékával szerette, ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bízhatta magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, úgy mondták, bálanyaként maga a Megváltó szűzanyja van láthatatlanul jelen, ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére, a vérek felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett, és soha, senki nem emlékezik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette a társasági illem. "A szűzanyától kérte meg a leányt!" szokták mondani az ilyenről...
Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt, alabástrom fésűi, ezüstmívű balzsamos szelencéi közepett, könnyű, százráncú len-gyolcs pendelyében, mely hímzett, drága csipkéktől volt habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretű ékszerláda barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán ragyogtak a viaszfáklya-fényben. Egy sokszárnyú, borostyánszínű brokátfal kerítette el az asszonyi hívság e selymes kápolnáját a nagy hűvös színű palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege, s hol az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a keresztlábú, magas ébenfaszékek.
Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával karcsú és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers, ropogós dióbél édessége, ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült, drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a katedrális Merengő Madonnájáét, de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már - maga keménysége erejével megállott üresen - a réteges, dudoros, brokáthímzésű és aranypaszomántú rokolya, vastag csípőhurkákkal széttartott, kemény vasabroncsokkal bélelt nagyúri öltözet, hogy elbilincselje és lezárja, mint egy pecsétes titkot, hogy megterhelje, mint az erény súlya, és külön rekessze mindenektől, mint a hódolat.
Donna Isabel árva volt, atyját, a Rettenetes Pedrót és anyját, a szigorú arcú, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte, s hajdani tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most, kövér, ügyes ujjaival vörösszőke, dús haját tornyozta, és langyos balzsamfürdővel fürösztve arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda, míg úrnője lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve sóhajtott.
- Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.
- Meghúztad a hajam!...
- Miért ne nézné jó szemmel? Az apja udvari ember, s ő maga nagybátyjával, a főinkvizítor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az eretnekség ellen?), mikor a híres Beata apácát meg a kedvesét, Juan barátot vallatták és gyötörték. Az ifjú Alvaros állva nézte végig az egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyorítva. Erős szívű, nehéz vérű fajta, nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!
- Elhallgass!
- Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének, keveretlen vérű, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál lovagolt!... Bernarda de Tovarral, a Tajo-menti vár kisasszonyával járta ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két ízben is állongált ezüsttel kivert híres ébenfa gitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, Franciska tejtestvéred mesélte... ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugye, szívem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát, elébe repes aranyszívecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára, és táncoljon veled kéz-kézben a szent éjszakán?...
- Ne fecsegj! - kiáltott rá gőgösen donna Isabel, és fehér kezét, melynek éppen hosszúdad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömölni a heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon, de elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt ravaszdi mosolygással: "Látni foglak, szép úrnőm szent Ildefonso éjjelén!..." De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor, és a Carranzák leánya azt hitte, elérti szavát! Minap, mise utáni körsétán oldalához került don Diego Pedilla, és felajánlotta a bálra fogatát és magát, de ő elutasította, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy kire gondol... talán el is mondta már másoknak, ... ó, most már bizonyosan tudják, híresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai... De hiszen akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog, és tudni fogja a kötelességét! Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahúgát nem lehet szégyenbe hozni, világ csúfjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre hagyott, anyátlan, tanácstalan!... Ó, madonna!...
- A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé - hízelgett a duenna -, most erősítsd meg magad forró narancsborral, mert olyan karcsúra szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!... Este van, fáklyák égnek az utcán! Hallod a zajt?...
Keblét, szívét fulladásig szorította már a vaspáncél vagy a reszketeg indulat... Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles, abroncsos üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifjú tagját, egész forró és eleven magát!... Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról, párok ülnek ott a száguldó hintókon boldog-egymásmellett, most már örökre együtt... De az ő kapuja előtt még nem állott meg batár!...
- Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki majd a nyakad édes életszínét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe mártottam, mert a sárgás gallérkeményítő a quietisták titkos jele (Uram, irgalmazz!), erről ismerik meg egymást!... Hallgasd csak! Kiáltoznak!... Az utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az ablakhoz! Idébb húzzuk a selyemfalat, bújj meg, nehogy várni lássanak.
- Ó, madre Agneda!... - sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és szaggatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.
- Szegény kis árva virágom - simogatta az asszony, és alázatos szeméből könnyek hulltak. - Hiszen én tápláltalak szívem vérével, üvegmadárkám! Így kell nekünk, ládd-e, sírni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak mögött, mert ők künn járnak szabadon az ég alatt, és minden út az övék!... (Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az apró, szerecsen kölykeket!)... Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni, még ha elhagyni nem is bírnának, akkor is szívesen csalnak!... (Nézd a sok török hadifoglyot donna Maria Alumbrados kocsija előtt, unokatestvére, Fernandez fogdostatta össze neki, és úgy küldte gályán rokoni köszöntéssel!)... Ne sírj utána, fülemilém - nem érdemli meg, csapodár gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt Franciscához, a leányomhoz. "Köszöntetem nemes úrnőd!" így kezdte. S a kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét a leányt!... Ó, ne... ne üss! Donna Isabel!... Én nyomorult, fecsegő cselédfejem!... De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágú, fekete lószerszám?... A négy híres pej!... Most, a fáklyák alá ér,... igen! A tovar-i leány, a Tajón túli kastélyból... azt viszi a bálba!... Úrnőm!
A donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma vonaglott. A hangja rekedten zizegett.
- Hívasd ide a lányod,... rögtön hozd elébem a lányod!... A szolgálómat!...
- Donna Isabel! Mit akarsz?
- Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre vettetem!
- Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!
- Az inkvizíció tömlöcébe juttatom!
- Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!...
- Igazad van!... Nem fogom bántani! Az én szívemben több paráznaság lakik! Jól tette a lányod, miért kergetted el!... Ó, madre Agneda, dajkám! - Ó, boldogságos Szűz! - a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!...
Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a vasszörny vasfogaihoz verődött. Kis idő múlva lépések hallatszottak az udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcsőfeljáróig.
- Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! - Ki az?... Ki van ott?...
- Manuel de la Cruz lovag!... - hangzott fel, mintha igen nagy messziségek mélyéből.
- Honnét? Mi járatban?
- Idegen vagyok ebben a városban, messziről való! El akarom kísérni Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.
Már fenn volt a lépcsőn, már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral, a küszöbön állt, gáláns, szép bókkal meghajtva fejét, és Donna Isabelre nézett. A ruházata pompás volt, arannyal és selyemmel hímzett nehéz bársony, szigorúan divatszerű, nagycsokrú, szögletes cipők, hibátlan, magas selyem harisnyák, makulátlan, sokfodrú keménygallér és kézelő, dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.
- Úrnőm - rebegte a dajka -, egy idegen lovag jött érted, akit sohase láttál.
- Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?
Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjű volt, emberi és tiszta dolgokról adott hírt. A mosolya szelíd, okos és szomorú.
- Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? - kérdezte újból Agneda, de már halkan, bizonytalanul, és lesütötte a szemét.
- Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! - felelte a lovag komolyan. Aztán újra Isabelre nézett, és különös szelídséggel, halkan kérdezte: "Követsz-é engem?"
- Megszabadítasz a nagy szégyentől! - felelte a leányzó nyugodtan, és le nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. - Induljunk, lovag!
Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt - pompás kékbársony baldachinú, ezüstrojttal díszített drága carruzza, négy égszíncsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjúdad arcú, szép kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.
- Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! - súgta a lovag, mielőtt felsegítette. És donna Isabelnek mindjárt eszébe jutott. Visszament a kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa fölé hajolva beszólt: "Isten veled, hű kis szolgálóm, Francisca tejtestvérem!" Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel, simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák, tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt, s a levegő híves.
II.
Az Alcazar díszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott, s a földig érő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei, pálmaerdőkben sétáló ifjú leányai és feketeszőrű méneken vágtató vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől, és elvegyültek a terem ragyogó vendégei közé, kik mind ifjak voltak és boldogoknak látszók, halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan jelenléte templomossá, nemessé magasztosította a szórakozást, s a derűs és boldog, teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak a szívekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén, és még nem nézett szét maga körül.
A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken, a színházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt. Széles út volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló új jövevények számára. Káprázatos színű öltözetek közeledtek, sorakoztak egyre még - és bennük halvány és büszke szépségű leányvirágok -, lendülő, nemes mozdulatú, gőgös tekintetű ifjú férfiak. Óriás, harcias struccmadár-tollak díszítették nagykarimájú bársonyfövegeiket, gondosan fürtözött hajakat viseltek, piciny, hegyes állszakállt és felálló bajuszt. Mindenki örömmel és kíváncsian figyelte egymást, ki melyikkel páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak ítéletet. Donna Isabel egy percre fölvetette szemét és érezte, hogy csudálkozva és idegenkedőn nézik őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemközt velük észrevette a csapodár La Lunát, Bernardina mellett ült, oldalvást hozzáfordulva, sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át, kardos csípején és térdein, s a lecsüngő vállhajtóka mögé bújt tenyerében rejtve és hízelkedőn tartotta a tovar-i leány balját... Donna Isabel új lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt szíve csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta: hogy az ismeretlen férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan.
Ezüstcsengők szava jelentette a színpadi látványosság kezdetét, a nagy bíborfüggöny lassan szétvált. "La illustra Fregoná"-t, a nemesi konyhaszolgáló ismeretes, együgyű meséjét játszták előbb. Az úri társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket, mert illetlen lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre. Egy nemeshölgy szerepelt a játékban, ki közrendűnek adja ki magát, szolgálni megyen, és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjúval, kik közül egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja, valódi rangját bevallja, s a másikhoz feleségül mén.
A társaság könnyeden élcelődve mulatott a színjáték felett.
- Mégiscsak jobb így - szólott az egyik hidalgó nevetve -, mint hogyha nemesi vérnek hitték volna a mátkát, és kiderül vala róla, hogy pórfajzat!
- De mégis nyert az álorcával - bátorult neki hölgye, a szép Inez -, mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét, hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók mívelhetik!
- Az ám, de hátha mit sem tudván, amaz iránt lángolt volna fel szíve, kit testvére gyanánt kellett fölismernie? - kérdezte ártatlanul egy másik hölgy, de arca mindjárt is bíborszínre vált ijedtében.
- Ilyesmi nem eshet, mert a színészek előre tudják, kit játszanak! - segítette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a rendezőpadláson s a mennyei öltözőkamrában is!...
Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való szójátékban, mit félremagyarázhatnának, mert mindenki tudta, hogy a főinkvizítor bizalmasa most a nagy kardinálisnak, s néhány embere mindig lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kíséretéhez csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit, és egy pillanatra elhallgattak. "Az égből... önmagunk mélységéből... mindég messziről kapjuk a törvényt!... Azért veszejtjük nyomát sokszor!"... szólt valaki félhangosan.
Donna Izabel fölrettenve nézett a mellette ülőre, ahogy elfeledkezve tűnődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelműség vagy homály vallási kérdésekben - jól tudta - könnyen gyanút keltő lehetett, mert abban az időben kezdték éppen szigorúbb figyelemre méltatni az illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly sokszor estek a legbuzgóbb hívő lelkek, papok, apácák is martalékául... És a leány úgy szerette volna titokban, valami jellel vigyázatra inteni az idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők megújuló zenéje a második darab meséjére hívta fel a figyelmet. Ennek már szent legenda volt a tárgya, s a vendégek buzgó illedelemmel szedték rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.
...Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetű közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia templomabeli feszület előtt örök hűséget és házasságot ígért egy Inez de Verga nevű leányzónak. Ámde amikor sok év múlva mint fiatal tiszt hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanúja a feszületen kívül, mélységes hitében erre bízta hát ügye védelmét. A törvény emberei beléptek a templomba, és hódoló könyörgés után esküre szólították a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobb karját kiszabadítva két ujját magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm! A másik pillanatban már csak lecsüngő jobb karját s nyitvamaradt, szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a csoda emlékére, a pörlekedő jegyesek összebékültek, és mind a ketten kolostorba léptek.
- "Ez a legszebb a történetben!" - szólott most különös nyomatékkal és félig kérdezőn az alacsony termetű, de annál hosszabb nevű don Rodrigo Amados de Los Rios, egy ravaszdian alázatos, hidegszemű és csúfondáros, gonoszképű emberke, kitől - nem tudni, mi okból - mindenki félt Toledóban. - "Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos, belső megvilágítás fényétől áthatva így mentesítsék magokat a bűn esélyétől... Nem így véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De la Cruz szép nevén nevezted?"...
Mindenki rettenve és kíváncsian pillantott az idegenre. Elértették! Csalétek volt ez, olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében, kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig ott feküdtek vád alatt az inkvizíció tárgyalóasztalán... de amely tanításáért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és egy-kettőre kínpadra, máglyára juttatták az embert... Don Manuel de la Cruz lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyú tekintetét. Úgy tudott nézni, mintha valahonnét a túlsó partról pillantana vissza.
- Ámde - mondta halkan a riadt elcsöndesülés közepett - ez a mátkapár egymást űzte és kereste még... nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!
A körültük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odébb. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az idegen lovag, vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy új tévhit rettenetes gyanújába sodródott?... Maga De Los Rios is különösképpen megzavarodva fordította el kígyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált közönyt tettetőn, ám donna Izabel titkon követte szemével. Kis idő múlva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki az érsek kíséretében jött ide. És a lány szívét valami sohasem érzett fájdalmú szorongás fogta el, bár nem értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben, az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró testéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet valaki másnak sorsán...
De citerások és hegedűsök pedzették a húrokat, a fényes teremben tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassúdan és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes színek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámzott és kavargott a színes márványkockák felett, a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzított sóvár, titkos epedést. - Donna Izabel érezte, hogy az ajka reszket, s a szeme ismeretlen fájdalom kínjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlít eléggé hozzájuk. - Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.
- Mondom neked - szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé -, mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!...
Isabel elsápadt A baloldali teremajtó felé pillantott, s úgy látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi, kardjuk markolatán kezük.
- Lovag! - lihegte szinte fulladozva -, a mi Urunk Jézus nevére kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!
Elgondolhatatlan kedvességű mosollyal nézett akkor dúlt arcába a táncosa. És halkabban, mély, édes, szerelmes jelentőséggel kérdezte immár másodszor: "Követni fogsz-é engem, donna Izabel?"...
Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna - a főinkvizítor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábító mosollyal büszke szépségű arcán nézett Izabel felé, s a leány szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a férfiú biztos akarata.
- Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az ígért táncot!
- Nem vettél tőlem ígéretet, lovag, és már van táncosom!
- Úgy-e?
Mérhetetlen kicsinyléssel összehúzott ajka körül, mintha csak most látta volna meg Manuel de la Cruzt.
- Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!
- Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! - szólt nyugodtan de la Cruz, de eközben oly barátságosan nézett rá.
- Nem ám - tört ki most elvakult dühvel a lovag -, mert nincsen is igazi neved - a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?... Ejh, nem felelsz?... Kardot hát, bár nem érdemled!... Kardot ránts, ha mondom!
- Nincs fegyverem!
A másik bősz dühvel vágott felé, egészen közelből, de csak a levegőt érte. Újból sújtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szelíden megfogta a villanó kard élét, és De Luna keze szinte jéggé dermedt a markolaton. "Segítség!" kiáltotta elfehérült ajakkal, elrémült, merev szemekkel. "Segítsetek!... Boszorkánymester!..."
Zavaros tolongás támadt a bálban, kábult irama az ijedtségtől összezavarodott táncnak, muzsikások riadt hangzavara, összevissza kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya... Isabel ájult szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két gyengéd kar emeli fel a földről, és mint mikor álmunkban felhők felett lebegünk,... úgy viszi tova innét.
III.
A kék baldachinú batárban tért magához ismét, feje az idegen lovag vállán pihent. Oly jó volt így! Hogy volt? Merev rokolyái nyűgét, páncélfűzője szorítását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden egyszerre felolvadt, megkönnyült testében, lelkében. Valami drága biztonság sugárzott rá jegyese lényéből, és jólesett, hogy kinn zúgott a januáriusi szél, és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbújnak zivatar-időn puha fészkükben... Isten kebelén.
Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva elmaradt. Vágtatva hagyták el a főutakat, templomok és kastélyok árnyai tömören tünedeztek és múltak el előttük, mint a káprázat. A katedrális tornyáról színtszóró lámpások világítottak ki a ködbe. Isabel sietve keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomorúan elfordította arcát a templomtól. Mindjárt azután úgy tűnt fel, hogy a mórozók apró házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett, egy sarkon állt még a bitó, ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében... Most a Mártonhídján robogtak át, s a víz tükréről visszaködlött a felhős éjszakai ég... Végtelen!... Messze!... Halál!... Most érték el az északi puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifjú a bakon megereszti a gyeplőszárat... Túlmentek a falon, völgynek kissé, majd oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Múltbaveszett... eltűnt a város.
A menyasszony felkapta fejét egyszerre, és szemében hagymázos rémület tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére, és minden elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják, kínpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A Próbált Embert... a szentet!
- Valamikor sírtam miattuk! - szólt akkor a fiatal férfi, és lehajtotta fejét. - Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi útján a sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom! Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben foganták őket, és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a megváltozás, a bűnben van a vezeklés, és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De eljön az idő, mikor a férfiú elhagyja az asszonyt, és az asszony elengedi a férfiút, és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól, az Atya megszabadulását a Fiútól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ minden útja körben vagyon, és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!...
Valószínűtlen, vad éjszakai tájon száguldottak keresztül, sziklás és kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyű szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból, és az ég fellegei rettentő távoli némasággal rohantak száguldva, és egyre sűrűbb feketeséggel tornyozódtak a magasban. És újra hallatszott az üldözők zaja, hajtóebek csaholása, dühödt, emberi kiáltozás.
- Uram! Elérnek... megölnek téged! - sikoltott a menyasszony, és kihajolt, hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük, halálszemű mocsarak útvesztő feketesége.
- Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? - szólt a lovag megint bánatosan. - Miért féltesz? Így nem követhetsz engem!
- Mond, mit tegyek, uram! - könyörgött a leány.
- Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!
- Nem bírom! Asszony vagyok, mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts meg engem!
- Nem lehet a lelket kívülről megváltani! Isten nyomorultjai ti, világ sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken, asszonyok!
- Mit tehetünk?
- Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életre-szeressetek bűnt és halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony fogja megtörni a kígyó fejét!
- Uram, de hát én? Én?...
- Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! - felelt kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. - De ezt kell kiáltanod kétségbeesetten és hasztalan, mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb, mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!...
A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába süllyesztve összefonta két karját. Mocsaras kátyúba fordultak... kerék törött... nincs tovább! S az üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott - most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.
- Mentsd meg magad, szerelmem!
- És te?... Itthagyjalak?
- Mentsd meg magad!
- Igen, igen! Ez a te lelked szava, a fél-lélek szava a másik feléhez. És talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel, de előbb magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök érted, mert a világ minden útja körben megyen.
- Akkor mindig együtt leszünk?
- Akkor örökre egyek leszünk Istenben.
A leány kitekintett, és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség mélyén. Égő lámpások voltak, szelíd, bánatos, piciny világaik úgy közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándorúton.
- Szerelmem, ne hagyj el! - zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a leány.
- Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az útra!
- A te utadra?
- Önmagad útjára, mert csak az vezet hozzám!
- De elhagysz?...
- Magadra hagylak?
Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szorítsa, lázas ajka csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit beszél, mert csak ezt akarta, és nem volt benne többé gondolat. De a férfi visszahárította magasba emelt keze egy intésével.
- Ne érints engemet! - mondotta szelíden, mint Magdalénának egykor. - Még nem jött el az idő!...
És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatú, gyönyörű arca körül a glóriát... A bakon ülő szolga bőgallérú, hószínű köpenye meglebbent vállán, s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A következő pillanatban sötétség vette körül és sívó magány.
De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szelíden hunyorogtak felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösű, ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Írás amaz okos szüzei, kik megőrizték az olajat, s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda fejedelemasszonya álmot látott az éjjel... Most megtalálták a leányt, új testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.