Szent ösztönök

Szent ösztönök szerző: Gárdonyi Géza

                              Egy művelődéstörténet végére

        Egy festő ismerősöm halt meg, - nemrégen. Még nem volt ötvenéves és özvegye és árvái maradtak.
A hirlapokban olvastam, hogy ez volt az utolsó szava:
- Élni akarok még, hiszen olyan sok a festeni-valóm!
A haldokló mondásai mindig érdekesek. Mint a koldus erszénye, amelyből csak krajcárok kerültek mindig elő, végtére egy arany. A haldokló mondása többnyire a főgondolata az életének.
Annak a festőnek az utolsó mondása még éjjelenkint is eszembe jut.
Merthiszen, hogy élni akart még, értettem. De hogy csak azért, mert sok a festenivalója!?...
Nem volt ő nagy festő! Többnyire oltárképeket festett, meg baba-képeket, amint a babák szalutálnak, vagy trombitálnak, vagy masiroznak, célba lőnek s máseffélét. Az oltár-képei tetszetősek voltak, színesek, jól megrajzoltak, afféle porcelán-figurák, aminőket kicsiben gyártanak nippeknek. A bakái meg olyan kékruhás bakák voltak, mintha akkor vették volna ki őket a ruhafestő kádjából. Éshát egyforma arcuak. Se szőke, se barna, se cigány, se zsidó, se csontos, se kövér. Mind egyforma. Az oltárképein is épp így: minden szent görögorru és hibátlan termetü.
Hát azért akart-e élni az én festőm, hogy tovább fesse azokat a régi olasz iskolára emlékeztető szenteket és azokat a berlinikék szinü bakákat? Éshát mennyit szeretett volna még festeni? Hány szentet? Hány bakát? Ötven szentet? Száz bakát? Vagy mindenből háromszázat?
És miért halt volna meg akkor nyugodtabban? Hiszen a világnak olyan mindegy az, hogy fest-e még ő tovább, vagy nem fest? Senkisem érzi, hogy hiányzik, amit meg nem festett.
De lám ő azt érezte, hogy hiányzik. A halálos ágyon még a nők sem hazudnak. Még a szinészek se pózolnak. Ő valami nagy veszteséget érzett, valami nagy hiányt, amit csak maga tudott volna teljesiteni.
Eltünődtem:
Hátha mink is, kik a kulturának más más dülőin dolgozunk, mink is, ha majd a halálos ágyunkra kerülünk, csakazt a fájdalmas sóhajtást hallatjuk:
- Élni akarok még! Hiszen oly sok még az irnivalóm!
S a világ majd éppúgy vállat von rá:
- Mi manót akart ez? Hiszen olyan mindegy, hogy ir-e tovább vagy nem?
Mert a halál csak a haldokló érzésében nagy valami. A természet életének örök folyama rezdülés nélkül hömpölyög tovább a végtelenség két partja között. Egy falevél lehullt az emberiség fájáról.
Mit jajgat az a levél?
Új növekszik a helyén. Él a fa tovább.
Dehát mégis különös az az utolsó gondolat! Különös, hogy az a festő nem a gyermekeire gondolt, hogy azokért akar tovább élni. Sem a vagyonszerzésre nem gondolt, hogy: csak még azt a nagypénzü megrendelést megkaphattam volna! Nem: őneki csak az fájt, hogy oly sok a festenivalója és nem lehet tovább dolgoznia.
Lám, más ha meghal, például a vasutépitő vállalkozó, nem fogja mondani az utolsó szavával:
- Még oly sok vasutat lehetett volna vállalnom!
A földmüvesnek se lesz utolsó szava:
- Szántani szerettem volna még!
A katonatiszt, akár ha generális is, szintén nem fog fájdalmasan pillantani a kardjára, vagy a lovára. A molnárnak se fáj, hogy nem őrölhet többet. A borbélynak se, hogy nem beretválhat. A bankárok se gondolnak halálos óráikban a börzére. Többnyire a családjára gondol mindenki. Vagypedig nem gondol semmire se: minden történetnek pont a vége.
Ellenben a művész és a társadalmi vagy politikai vagy tudományos alkotások művelőinek élettörténete ritkán végződik ponttal. Gyakoribb hogy kiáltó jellel. Az utolsó gondolatunk, - még az inségek ágyán is:
- Élni akarok még, hiszen még oly sok minden maradt bevégezetlenül!
Dehát honnan van ez a kétféle életérzés: hogy az egyik rend csak magának él és a családjának? A másik rend meg úgy érzi, hogy magánál és családjánál sokkalta nagyobb értékü a munkája?
Mért csak a kultura munkája az a nagy értéknek érzett?
S honnan ered az az érzés? (Merthiszen a halálos ágyon sohsem az elme nyilatkozik, hanem mindig a szív! És a szívnek is a legmélyebb élete.)
Bármennyire egyöntetünek látjuk is a földtekén élő sok embert, lehetetlen meg nem különböztetnünk őket két nagy megkülönböztetéssel.
Az egyik életrend nem ismer egyetemes célokat. Ugy érzi, magának él. A munkája magáé, a munkája haszna is a magáé. Sejtelme sincs arról, hogy kiskerék, nagykerék egyformán a társadalom szolgálatában forog. Sejtelme sincs arról, hogy csak tengely az övé, a tengely forgása! A működése, - akarva, nem akarva, - beleilleszkedik az emberiség nagymozgású életébe, folyton fejlődő haladásába, amelynek nincs szünete, sepedig vissza nem fordul egy órára se.
Hát abban a haladásban, abban a munkában, mozgásban, minden ember számos.
Mintha egy láthatatlan nagy rendező kéz rakná, sorozná a földtekén születő embert, a társadalmi élet nagy masinájába. Mint ahogy az órás rakja a mindenféle apró szert: rugókat, fékeket, kerekeket, srófokat, ide-oda, a nekivaló helyre.
Csakhogy a világ gépe nagyobb masina, és soha el nem bomló masina. Ha egy-egy szög, ha egy-egy rugó ki is esik belőle, a mozgás nem zavarodik meg.
A rend örök. Ugyanolyan nem szimmetriás, de mégis törvényien rendes az ember elhelyezkedése idelenn a földön, mint a magasság világában, ahol minden csillagnak meg van a maga útja, a maga csoportja, a maga mozgása-köre, s mégis valamennyi egymás körül kering: törvényszabta rendnek engedelmeskedik.
Ez a földi rend is annyira szembeötlő, hogy szinte látjuk miként igazítja nyomja az a világrendező kéz már serdülő korában a közönséges embert valami célnak a szolgálatába, s miként osztja el nem szimmetriás, de mégis törvényien rendes csoportokba:
- Nesze neked kapa! Nesze neked üzleti könyv! Nesze neked matrózkalap.
Viszont a nemcsak testi erőkkel született ember, mintha nem is ezen a Földön kapná a szerszámát, hanem túlról, az élet ismeretlen nagy induló állomásáról hozná magával. Mint ahogy hozta Mózes a törvénytábláit, Krisztus a szivét, Atilla a kardját, Szent István a kettős keresztjét, Rafael az ecsetjét, Kolumbus a térképét, Petőfi a poétikáját.
És igy az élet értékének érzése is más és más minden emberben. Mindenkinél nagybankó az bizonyos. Akkora bankó, amekkorát nem is nyomtatnak Körmöcbányán. De az utolsó órában körülbelül megérzi mindenki, hogy mennyit ér. Annyit, amennyi munkát teljesitett az emberiség szolgálatában.
De jó is, hogy amíg élünk, nagyobbnak érezzük a bankókat, mint amennyit valójában ér!
A falusi lakodalom cigánybőgőse mikor a tánc végén utolsót rántott a legvastagabbik húron, betűzi a vonóját a húr alá; pipára gyujt és oly elégedett arccal ül le a bőgője mellé, mintha az eget és földet megvidámitott volna a brummogásával. S mintha azt mondaná valaki:
- No ez derék, szép munka volt!
A csizmadia, ha kisubickolja a keze legutóbbi művét, a rámás csizmát, elgyönyörödve forgatja meg mégegyszer a kezében, és megelégülten állítja a sublót tetejére. Az ügyvéd, ha megkapja az utolsó ítéletet, szintén elégedett arccal dugja be az irattári rekeszbe. Életének egy munkája be van fejezve. Megirja a dijlevelet a ragyogó lámpás mellett azután ha a dijat megkapta, abban az órában elfeledi a pört és patvarkodókat: uj munkára gondol.
A kultura munkása azonban nem ismer megelégedést, nem ismer boldog nyugalmú szüneteket, nem ismer dijlevéllel végződő szakaszokat. A nagybankót még nem szolgálta le. Nincs végzett munkája, mert egyik munkája a másikból következik, az életnek minden munkája kapcsolatos és örökké befejezetlen. Épp ez okon mindig rövidnek érzi az életét, mindig. Sietni kell, sietnie! Mert azt is érzi, hogy a test élete rövid, a munkájának azonban még messze van a vége. S egyre távolabb, egyre messzebb! Hiába halad szüntelen feléje. Mint ahogy a Hortobágy utasa hiába halad a távolból eléje csillogó tó felé.
Micsoda erő az, amely már a gyermekkorban felébred a kultura munkásának született emberben és tudat nélkül neveli benne a későbbi munkájához szükséges érdeklődést és képességeket!? Mint ahogy a kismacska, amely, még sohse látott egeret, és még nem is tud róla, de már minden mozgó kis tárgyra figyel, fülel, szemet szegez, lapulva közeledik hozzá, és szünetlenül gyakorolja magát az ugrásban.
Micsoda érdeklődés volt a festékek iránt abban az asztalos inaskában, aki később Munkácsynak irta a nevét.
Hány gyerek látott almát leesni a fáról, és csak egy volt mégis köztük, aki abban világtörvényt érzett, s később azt az érzését kimunkálta egy tudományos bizonyitásban.
Hány gyerek látott buzogni forró vizet... stb., stb.
Azok a nagy előre való megérzések egyirányu játékmozgások, épp oly előkészitő ösztönök az emberben, mint az állatban.
Csakhogy az állat ösztönei kiskörüek: nem terjednek tovább annál a kicsike munkánál, amely annak az állatnak az élete fenntartására kell, s olyaténképp kell, hogy a természet nagy rendjében szaporitó és szaporodást fogyasztó is legyen egyuttal. Az ember ösztönei nemcsak a megélésre valók és nemcsak a természet életének a rendben tartására.
Mibennünk olyan ösztönök is élnek, amelyek nem földi természetüek.
A vidranyáj ma éppúgy halászik, éppúgy lakik, éppúgy gondolkodik, mint ezelőtt ezer évekkel. Az ember azonban az ősidőkben másképp halászott, másképp lakott és másképp gondolkodott.
Lehetetlenség nem látni azt a paragrafusokba nem szedett, papirosra le nem nyomtatott mégis élő és uralkodó nagy törvényt, hogy az emberiség a testi életnél sokkal felsőbb rendü életre fejlődik, és szünetlenül fejlődik. De hova fejlődik? Hol az élet vége, ha a vezetők, - akiket a legkifejlettebb lelkü emberek csoportjának elején látunk, - a halálos ágyukon nem érzik bevégzettnek az életüket a testöknek az életével.
Hát nem a test élete az élet? Kiválóan lelki emberek jutnak eszembe, kiváló értelmü tudósok, akik matériából iparkodtak megfejteni az életnek titkát. De lám épp a maguk életével példázták, hogy nem a testük élete volt az életük. Merthiszen a test csak föld, megélemlett föld, de mégiscsak föld. S a földnek más természete nem lehet, hanem csakis földi. Ösztöne se lehet egyéb, hanem csakis földi. És elváltozásaiban se haladhat egyéb célok felé, csakis földiek felé. Aki pedig igazságokat keres a természetben, minden igazság belsejében kérdőjelet talál. A vége csak az, hogy minden oknyomozó gondolkodásnak fölfelé kanyarodik az útja. Fölfelé!...
Az ösztön... Sok minden nem-igaz lehet a világon, amit igaznak bizonygat a tudomány, de a való-bizonyságok között az ösztönök igaz-voltához kétség nem férkőzhetik.
Hazug ösztön nincsen.
A természetkutató tudósok valamennyien úgy néznek az ösztönökre, mint ködbe rejtett kezdetü nagy igazságokra. S egyértelemmel állapítják meg, hogy az ösztönök öröklött és öröklön-örökletes célszerü vak-tudások.
Dehát honnan származtak a Földre azok a célszerü vaktudások? Honnan származtak az emberbe olyan célszerü vak tudások, amelyek arra kényszeritik az emberiséget, hogy állati testben nem való állati életet élnie, ha az emberi névre méltó akar lenni? Nem való! Nem szabad! Kénytelen-kelletlen is kimozgatja az emberiséget az állati alacsonyságból valami rajtunk uralkodó hatalom. És viszi, évek százán, évek ezrén, évek millióin át, szemünknek lassu, de történelmi világosságánál bizonyosnak ismert következetességgel fölfelé, fölfelé!
Micsoda fejlődés, csak mióta történelmet ír az ember, csak mióta meggyujtotta az archeologia és lingvisztika lámpását, micsoda fejlődés attól az időtől, mikor az ősember a haragját hu-hu szóval fejezte ki, addig, mikor már a szavai közt megjelent ez a szó: erkölcs. Micsoda fejlődés attól az időtől, mikor az ősember megette az agyonvert társát, addig a kőtábláig, amelyre először irták: Ne ölj! Micsoda fejlődés megint addig a hegyi prédikációig, amelyben elhangzott az uj társadalmi rendalakulást előidézett intés: A gonosz cselekedetet jó cselekedettel viszonozd!
S micsoda ösztön az, amely azzal a művészszel, azzal a tudóssal azt mondatja a férfikor elején:
- Ez az én munkám!
A férfikor végén:
- Én ezé a munkáé vagyok.
Mert aki csak olyan munkát végez, amely mindig csak az ő munkája közönséges ösztönnek engedelmeskedik. Soha a nagy kulturnevek közt nem találni olyat, akinek a főgondolata: a pénz. A nagy nevek hordozói soha nem lihegtek a pénzért. Mindig másodrendü kérdés volt és lesz az nekik. Inségben is másodrendü. A kultura munkásának mindene a munkájáé, a pénz is, ő maga is. Mindene a munkája, az élete is.
És dolgozik az a kulturember, mintha ezer évre terjedő élete volna ezen a Földön, dolgozik akkor is, ha megismeri, hogy voltaképp ösztönnek engeélelmeskedik: látja, hogy ő nem önmagáé, hanem csak eszköz egy felső kéz kezében: útonjáró lámpás.
Hiába mondja az értelem legjózanabb hangja:
- Hagyd ott azt a munkát: főkincs az egészség meg a testi jóérzések! Akárcsak egy hangyának beszélnénk:
- De bolond vagy, hogy cipeled azt a nehéz forgácsot. Cipeled naphosszat az óriás füszálakon, cipeled meredek köveken, innal-kinnal, nagy erőlködésekkel úttalan utakon át. Hát nem okosabban tennéd, ha leheverednél valahova az árnyékba, valami selymes, illatos virágkehelybe, és ott heverésznél. Hiszen oly mindegy annak a nagy bolynak, hogy benne lesz-e az a forgócska, vagy nem lesz benne?
Az a hangya nem hallgatna ránk.
Az ember is olyan hangya.
Csakhogy az a hangya aligha tud arról, hogy vakon engedelmeskedik a nemzete jólétére hajtó munka ösztönének. Az ember azonban tudhat róla.
De azért az ember se szabadulhat annak a szent ösztönnek a kényszeritő hatalma alól, amely az erejét a testi élete rongálásával rontogatásával is a társadalom szolgálatába állitotta.
Szent ösztönnek mondom, mert ha megismertük, hogy ösztön, megismerjük magas eredetét is. Magas célját is. Az a cél az emberiség tökéletesedése.
Mintha egy hármas csillagkép felé haladna az emberiség sorsa:
Az egyik csillag neve: Szeretet.
Másik csillag neve: Világosság.
Harmadik csillag neve: Szépség.
Az egyik melegséget és békességet sugároz.
A másik mindent-megértést, ami a volt van és lehet.
A harmadik gyönyörüségeket, amiket a fantázia teremt a művészetekben, s a művészetek a fantáziában.
A Föld réges-régi történelmében, amelyre csak a biblia memóriája terjed vissza, az emberiség első együttese munkájának meg van emlitve a babiloni torony.
Talán a szent ösztön első megmozdulása volt az, az akkori vezérlő emberekben:
- Feljebb jutni, feljebb, feljebb! Az égbe! Ahonnan minden világosság ered, és minden melegség és bizonynyal minden boldogság is.
És dolgoztak. Az egész emberiség. Valameddig.
De a munka nem maradt örökre abban! Csak formát változtatott. Az emberiség kénytelen volt látni, hogy a matériát hiába rakja matériára, matériális emelkedéssel szellemi magasságokba nem juthat.
Másképpen kell épitenünk! Nem magunk fölé, hanem magunk alá.
S a babiloni torony eszméje él ma is. Épül. Az épitést valami (áthatatlan kéz vezeti. A kultura emberei a kőmüvesek. A kiserejüek csak egy téglát, a nagyerejüek egy-egy téglasort; a mégerősebbek egy-egy oszlopot, egy-egy ablakot illesztenek az épitménybe.
De egyik se tudja mit és mennyit és hova rak. Mert minden munkás csak a maga célszerü vaktudásának engedelmeskedik. S mindenik azt véli, hogy az ő munkája már a felső sor, valamelyik legfelső sorban a befejezés.
Innen van, hogy mikor meghal, haldokló szeme is a munkájára tapad: ha csak egy sor malter is minden munkája, még egy sorral szeretett volna hozzájárulni.
- Még élnem kellett volna! hiszen oly sok a dolgoznivalóm!
A közrendű sokaság aztán, amely csak a maga személyes életét ismeri, vállat von reá:
- Hiszen oly mindegy...
Hát mindegy (de annak a haldoklo embernek az ajkán a szent ösztön szava lebbent el. Az az ember az élet munkájával szent ösztönt teljesitett. Szent ösztönt, szent hévvel. Az élet kellemességeinek mellőzésével, még az egészségéről való megfeledkezéssel is. A munka volt a f ő, a munka.
S utána új emberek jelennek meg az épület félbehagyott magaslatán, akiket szintén szent ösztönök, a célszerü vaktudások vezettek oda, hogy tovább magasitsák azt a munkát.
- Ez az én életemnek a dolga, - érzik eleinte.
- Ez a dolog az én életem, - érzik később.
S rakják, emelik az új sort, új oszlopokat, új tornyokat, ablakokat. Míg a sokaság vállat von reá.
Pedig épp azt a sokaságot az egész emberiséget emeli egy-egy vonallal feljebb az a munka, feljebb az ismeretlen, de egyre fényesebb Magasság felé.