Szenicen

Szenicen szerző: Komjáthy Jenő

            I.

Itt élek megvetetten,
Mint egy elátkozott;
Már szinte elfeledtem,
Hogy voltam és vagyok.

Köröttem dudvaerdő,
Giz-gazból rengeteg.
Bár jőne holtra lejtő,
Ragadna fergeteg!

Magvát el, messze szóró
Tépné ki gyökerem!
Boróka, tüske, kóró
Közt pálma nem terem.

Átkot hoz minden évszak,
Hervasztó álmokat;
Ó, hogy tenyészne Délszak
Viránya hó alatt?!

              II.

Fönségest így az aljas
Halálra fojtogat,
Szorítja szolga-karvas,
S ép teste elrohad.

Egy lelki kalodába
Gyötört szellemkirály:
Gúnyul van palotája,
Mely fönt az ormon áll.

Gúnyolja most a hitvány,
Rugdossa szolganép,
Hatalmát nem gyanítván,
Uralma puszta kép.

Uralma puszta jelkép,
Az álomkorona,
Gúny homlokán a fenség,
Mit lelke írt oda.

Gúny homlokán a dicskör,
Melyet nem láthat az,
Kit szomja nem hevít föl
Annak, mi szép s magas.

Megtört szivébe most kés,
Mi egykor szárnya volt:
A büszke fönnenérzés...
De lelke nem hajolt!

Föl-föllobog szemében
A régi, büszke fény;
Nézd, most jártatja éppen
Végig környezetén!

Sujtó tekintetétől
Reszket a szolgahad,
Nézése, mint a kés, öl,
És éget, mint a nap.

Sújt és kilobban aztán,
Hő lelke messze jár,
A haldoklónak arcán
Meglátszik, hogy király.